Humor és derű kapcsolata Hamvas Béla műveiben
„Senkit sem tisztelt, a legkevésbé önmagát, mindenkit kinevetett,
de leginkább önmagát, megdicsőült pojáca volt, csörgősapka
angyala, a szent Arlequin.” (Karneval)
1.
Nem akartam már többet írni Hamvasról, se más személyekről és témákról, értelmező szöveget, értekező prózát semmiképpen. És amikor ez a meghívásos felkérés utolért, úgy gondoltam, hogy nem. Nekem már nem kell ilyesmiben részt venni, Hamvasról próbáltam már így is, úgy is beszélni, töredékét se tudtam átadni élő szóban vagy írásban annak, amit gondoltam, gondolok róla és a műveiről. Ez is közhelyszerű, mint ahogy a róla leírt gondolatfutamaim is, ahogy a többieké is többnyire mind, főleg, ha igazak és kellően elfogultak. Néhány kritikusa tudott csak valami értékelhetőt megfogalmazni, bírálatként, ami használhatónak tűnt, de a lényegről egy sort sem tudtak leírni.
A magamban és magamnak kimondott, felszabadító, felkérést visszautasító válasz után kezdtek bennem motoszkálni kis csírácskák, mit is lehetett volna egy ilyen, kedvemre való, szimpatikus tematika kapcsán kifejteni. Nem tanulmányszerűen, hanem vállalva az esetlegességet és esetlenséget, esszének nevezve a pontatlanságot és pongyolaságot, szubjektivitást, elfogultságot. Éreztem, hogy igen, hogy így esetleg lehetne, lehetett volna valamit kezdeni a témával. De hátra volt még a legnagyobb ihletforrás, ösztönzőerő kérdése, az idő, a határidő problémája. El-elgondolkoztam így már legalább másfél hetet a bő két hónapból. Márpedig lassú vagyok, és nem szoktam az éppen kész, friss szöveget kiadni a kezemből, szeretek ülni rajta, és sokszor még a leadás után is finomítgatom, finomítgatnám, van, hogy még évekkel később is, mikor már rég megjelent.
A határidő tehát egyszerre nekem és ellenem dolgozik, figyelnem kell rá. És úgysem tudok mostanában csak úgy leülni, és írni pár órát naponta, hiába tudományosabb vagy személyesebb a megírandó szöveg. És egyáltalán. Mindig bizonytalan, egy adott írás befejezése után képes vagyok-e még valaha is, bármit írni.
A lehetőség viszont, hogy ezt a felkérést elengedem, felszabadított. Nem kell mindent megírni, már megtettem a magamét Hamvas-ügyben, sőt. Bár a téma, a humor, a derű és a létszemlélet összefüggése Hamvas Béla életművében nagyon is kedvemre való volt, a Karneval újraolvasásakor épp arra jutottam folyton, hogy korábban mennyire másképpen olvastam ezt a művét. Most pedig állandóan meg kellett állnom a belső nevetés, kuncogásom miatt, volt, hogy váratlanul hangosan is felnevettem olykor. Megértettem valamit, amit korábban nem, amikor azért olvastam ezt a kulcsregényt, mert kíváncsi voltam, miért tekintik olyan fontosnak általam megbízhatónak tűnő emberek, és főleg, mi mindent látnak bele azok, akik amúgy nem nagyon találnak Hamvasban semmi érdekeset, használhatót. Most magamnak, a saját örömömre olvastam újra, nemcsak a Karnevalt, hanem szép szisztematikus sorban az életművét, ami nem kevés, de mostanában úgyis az újraolvasások korszakát élem, nagy rácsodálkozásokkal persze. Mennyire másra figyelek, mennyire másra figyeltem korábban. Mostanában a finomságokra koncentráltam inkább, a nagy mondanivalókat ismertem már.
Leginkább mégis az a nyelv nyűgözött le, amin ír. Ahogy ír. Egyszerre könnyed, mégis tartalmas. Olvasható és elgondolkodtató is. Félve írnám le, ha tudnám, hogy komoly emberek is olvasnak majd, hogy magyarul kevés életmű képes ilyen egységesen magas színvonalon megszólalni, minden időnkénti esetlegessége ellenére. Ami engem megnyugtat, másokat pedig éppen elriaszt a Hamvas-életmű egészétől. Egészen pontosan az, hogy lehet tökéletességre törekedni, még akkor is, ha még ötszáz év hiányzott a tervezett munka befejezéséhez, de talán még fontosabbak az egyenetlenségek, amelyektől az egész életmű emberivé, tehát szerethetővé válik. Főként, ha magunkból indulunk ki, ahogy legfontosabb tanításában kéri tőlünk Hamvas, és amire folyton figyelmeztet írásaiban.
2.
Akkor kezdtem el írni, amikor váratlanul elszabadultak a gondolatfonalaim, és úgy éreztem, ha nem gombolyítom fel őket, el fognak szállni örökre, szépen és tünékenyen, mint az ökörnyál. Ismertem már magam, tudtam, hogy most kéne elkezdeni jegyzetelgetni, tisztázni a dolgokat, mert már megvan a vezérfonal a fejemben. És a felkérés visszautasítása általi felszabadulás után ez volt a második ösztönző felismerés, hogy nem kéne utánanéznem a tudományos univerzumban, ki és mit hozott össze az adott témában Hamvasról ez idáig, hanem mintegy direkt módon a saját fejemből indulni ki, és maradni végig ennél az iránynál, mentesen más e témában kifejtett gondolatmenetektől. És abban a pillanatban megértettem, hogy számomra ez az egyetlen járható út maradt, hogy a hívás most ért el hozzám valójában, és hogy ezért érdemes lesz kicsit Hamvassal elszöszölgetnem, megvizsgálni, mit is jelentenek a művei számomra ebben a kontextusban.
És ezzel megjött a kedvem, rám tört az a fajta izgalom, ami nélkül, ezt jól tudom már, nem érdemes egyetlen szót vagy sort sem leírni, mert olyankor nem vagyok inspirált állapotban. Arra gondoltam, az adventi és az az előtti időszakot ennek a belső kutatómunkának fogom szentelni. Anélkül, hogy elolvasnék bármilyen tanulmányt, kritikát, elemzést, ami a témában Hamvasról szól. Műveire is maximum rálapozok, hogy jól emlékszem-e. Talán, ha kész leszek, megírtam, végiggondoltam, amit terveztem, kitettem az utolsónak tűnő pontot, akkor ránézek majd, hogy mások mire jutottak, akkor már úgyis mindegy lesz. Addig pedig marad a saját kútfő, a platóni visszaemlékezés. Úgyis olvastam és agyaltam már korábban is humor és derű kapcsolatáról, jóllehet más szerzők miatt, de ennek a két fogalomnak az oda- és visszahatásáról az egyes emberi, írói létezésben. Amit viszont Hamvasnál valóban nevezhetünk akár létszemléletnek is.
3.
A humorról mindig azt gondoltam, hogy az valami földközeli, földdel érintkező dolog, néha vaskos, néha nem annyira, de leginkább a vicc felé hajlik, és valahogy mindig is a földi ügyek kiforgatásáról, fonákságainak megmutatásáról szól. Nem tudnám igazából megindokolni, hogy miért, de mindig így éreztem, és néha el is gondolkoztam rajta bizonyos, humorosnak tartott művek kapcsán. Shakespeare például biztosan ilyen, számomra legalábbis. Korábban sok minden nem tűnt humorosnak, komolyabbnak tartott műveket csak komolyan tudtam olvasni és venni, nem figyeltem a finomabb, rejtettebb mellékzöngékre, mint most a Karneval esetében. Meglehetősen furcsa reakciókat vált ki e regényfolyam bennem, ugyanis nem mindig csupán csendes nevetésre ösztönöz, ami inkább befelé szól, hallható, ahogy szinte magában somolyog az ember valamin, mosolyog némán, hanem időnként utazás közben is muszáj hangosan felröhögni, felhorkantani legalább olvasás közben, de ugyanígy az üres lakásban is, vagy éppen a nem üresben olykor, majd később magyarázkodni, mi is történt. Szóval, ilyen régen nem történt velem Hamvas olvasása közben, és egyébként is nagyon ritkán, ezt egyértelműen a Karneval rovására kell írni, a saját változásommal egyetemben természetesen. Mert rengeteget változott, alakult bennem a könyv, csupán a fedősztori stimmelt nagyjából. Ezt a fajta, időnként egészen vaskos humort nem érzékeltem a műben korábban, jóllehet tudtam, hogy Hamvas szereti a földközeli, humoros írókat, Rabelais-t, Shakespeare-t, Sterne-t, Powyst… Mégis meglepett a saját, nagyon erős reakcióm a regényre.
Jóllehet, korábban az olyan megosztó kisesszéinél, mint A jóisten uzsonnája, pontosan érzékeltem, hogy direkt ír bele olyanokat, hogy délután fél négykor kell a kútba leengedni, lehűteni a tejfölös epret, és tejszínhabot semmiképpen sem szabad hozzá használni, ilyesmik, hogy ezekkel felbosszantsa merevebb gondolkodású olvasóit, vagy csupán provokáljon minket. A bor filozófiájában ez még látványosabban van jelen szerintem. Sokan félreértik, szinte biblikus áhítattal követik útmutatásait. Azt hiszem, hogy olyankor nevet rajtunk a legjobban. És persze mindenekelőtt saját magán kuncog, ahogy egy igazi bölcshöz illik. Akár innen is tudhatjuk, hogy tényleg az. Mert a humor maszkja mögött a bölcsesség lakik. A bolond minden földi nehézséget túlélő bölcsessége.
4.
Napokig gondolkoztam rajta, hogy vajon miben is lehetne tetten érni, és hogyan, a hamvasi derűt. Ami valamiképpen túl van a humoron, a viccességen, a nevetésen. Nyilván egyfajta szemléletet jelent, az élethez való bölcs hozzáállást, vagyis derűsen látni a dolgainkat, akkor is, ha éppen nem mennek fényesen. Ha valaha valami használhatót tanultam Hamvastól, akkor ez volt az. Az ő tudását az írásain keresztül így tudtam realizálni. Bizonyára van alkati összetevője is a dolgokhoz való derűs hozzáállásnak, létszemléletnek, de többnyire valószínűleg egy adott szellemi szinten természetes a valóság ilyen megközelítése vagy látásmódja. És itt biztosan szerepet játszik számomra a felderítés szó kettős jelenléte, amit egy harminc éve olvasott Böhme-idézet vésett belém, ott talán az igekötő félrefordítása is szerepet játszhatott, a kideríteni valamit értelmében, de mivel felderítésnek volt fordítva, zseniálisnak találtam a megoldást, hiszen valaminek a feltárása fel is deríthet minket, hiszen rájöttünk valami fontos dologra, megértettünk valami lényegeset, tehát jókedvre van, lehet okunk. A világ derűs szemlélésére. Akkor is, ha nem így van. Így próbáltam hát én is felderíteni ezt a szót, körbejárni, körbekémlelni. Hogy pontosabban megértsem Hamvas konklúzióját az Arlequinben: „A világ legnagyobb csodája a derű.” Amihez gyorsan hozzácsatolja a melankóliát is, zseniális húzással. Azt a derűt, derűs szemléletet finomítva így tovább, amit megkülönböztetésként a fekete humortól fehér humornak nevez el az Óda a huszadik századhoz című nagyesszéjében. Itt deklarálja azt is, hogy: „A derű az egyetlen, amiről nem vagyok hajlandó lemondani…” A derűről, ami a humor földközeliségéhez képest szerintem sokkal inkább az égközeliséggel társítható, vagyis az üdv folyamatos vágyának egyfajta leképeződése, lenyomata az emberben.
5.
Földényi F. László ősrégi esszéjében 1988-ból az élőbeszéd erejéről beszél Hamvas kapcsán, hogy ezzel szólítja meg és varázsolja el olvasóját. Földényi zavarról és iskolamesteri szigorról is beszámol erősen kritikus írásában, de elismeri, hogy a magyar nyelvű értekező próza csúcsteljesítményéről van szó, és ezért is fáj neki annyira, hogy olykor elidegenítődik a szövegtől. És nemcsak erre az esszére emlékszem a régi időkből, hanem Spiró György remek nagyesszéjére is a Karnevalról. És az egykori Életünk folyóirat legendás Hamvas-számának márkás nevű szerzői gárdájának szintén furcsa viszonyulására az életműhöz, amit akkor még csak stencilezett, rontott példányokban lehetett olvasni. Az óvatos és kötelező fanyalgók és elvakult rajongók szóbeli és írásbeli ömlengésein túljutva magam is elolvastam akkoriban a sorban megjelenő könyveket, és egyfolytában azon csodálkoztam, milyen szépen ír magyarul Hamvas. Bár túlzónak, nagyon is eltúlzottnak éreztem Szőcs Géza versben is kifejtett nézetét, ha Hamvas nem ide született volna, ki is lehetett volna világviszonylatban, és hogy az egyetlen magyar szerző, aki a holt nyelveken beszélő bölcsekkel is szót értett volna stb. (mindezt tekinthetjük költői elfogultságnak is), ám az biztos, hogy nemzetközi mércével is kimagaslóak Hamvas esszéi, de ezt inkább érzem, világirodalmi esszéken nevelkedve, minthogy a Hamvas-művek fordításainak minőségét meg tudnám ítélni. Ma, ezt az esszét írva, maximum belelapozgatva egy-két kommentárba a Hamvas-polcokon, de inkább csak a könyvgerinceket szemlézve olykor a róla való gondolkodás közben, és néha beleolvasva egy-egy olyan Hamvas-szövegbe, amiről úgy rémlik, mintha a témáról beszélt volna, az a benyomásom megint, hogy mára, amikor már tényleg csak leírt szövegeit látom, ha olvasom, tényleg gyönyörűen ír. És nem baj, hogy csak mi, magyarok olvassuk, a nyelvi finomságok, lelemények ilyen szinten bizonyára lefordíthatatlanok. Bár… És hálás vagyok azért is, hogy nem csupán Lao-cével beszélgetett, hanem velem is, mert valóban élőszószerűen szólít meg, és még érteni is vélek valamit olykor valóban didaktikus mondanivalójából, nem csupán esztétikai szépséget okoz sajátosan egyedi nyelvezetével. Elfogult vagyok tehát Hamvas írásművészetével szemben. Viszont értem az őt kényszeresen elutasítókat is, mert az a megszállott hit, ami Csontváry művészetére is annyira jellemző, írásban sokkal-sokkal elviselhetetlenebb. Még akkor is, ha ez egy finom, fehér humorral fűszerezett, napfényes derűvel szemlélt bizonyosság.
E néhány emlékezetemből (felejtésemből?) eklektikusan kiragadott példa is elég talán ahhoz, hogy szemléltessem, Hamvas hiába hozott létre magyar nyelven világszintű életművet, a magyar kultúra szövetébe beilleszthetetlen maradt, és marad mindig is, mivel se előzménye, se követői (az ő szintjén) nincsenek, nem lehetnek. Mert teljesen saját stílust alakított ki, ami vagy kiveri a biztosítékot helyből, vagy halkan megnyit minden belsőnek képzelt ajtót. Annyira egyedi és egyszeri, amit csinált, hogy ettől válik számunkra annyira izgalmassá, és ettől válik sok olvasója számára ijesztővé. Dönteni kell, döntésre kényszerít minket, állásfoglalásra. És ez bizonyára a legtöbb, ez a megosztás, amit földi szerző elérhet az olvasóinál. Amit alkotó elérhet a művével. És hadd tegyem hozzá itt a bekezdés végén még egyszer, hogy nem csak magyar kultúrterületen egyedülálló, térben és időben, amit Hamvas Béla létrehozott, megalkotott. Viccesen érdekes és érdekesen vicces az a megállapítás, amit legutóbbi Hamvas-számunkban Buji Ferenc tett: „Ha a magyarság valakit adhatott volna a világnak, akkor az Hamvas Béla lehetett volna. De a magyarság mégsem tudta adni Hamvas Bélát a világnak, mert voltaképpen még maga sem fedezte fel.” A maga teljességében, teszem hozzá egyetértőleg.
6.
Hegyi házamban előkerestem Hamvasnak a Vigilia Kiadónál 1987-ben megjelent zöld könyvecskéjét, amit akkor is nagyon szerettem, noha pontosan értettem megosztó jellegét feltétlen rajongók és fanyalgó ellenlábasok között, azóta többször is újraolvastam. Eszembe jutott az Arlequin című esszéje, ami úgy rémlett, hogy a bohóc nevettető, artisztikus figurájának bölcs bolonddá válásáról szól. Meg a be- vagy átkattanásról, Hamletről, Rómeóról, a kizökkent világ őrületbe menekülő hőseiről. De mégsem. Vagyis igen, persze. Róluk is. („Milyen kár, hogy a bolond egy okos szót se mondhat, mikor az okosok oly bolondok.” Idézi Hamvas Shakespeare-t. Én meg Hamvast, aki egy picit árnyaltabb, l/égiesebb, mint az angol drámaíró: „Miért vigyorog a bolond? Mert tudja, hogy Isten nem ül a trónuson.”)
Az egyik ilyen kedves bolondom, Naszreddin Hodzsa történetei is ikonikusak számomra, mióta csak Az ezeregyéjszaka meséiben olvastam róla vagy olvastak nekem, majd, amikor újra felfedeztem, de nem ugyanazt a Hodzsát, akit gyerekkorom mesekönyveiben annyira kedveltem, hanem egy másik, különös figurát, aki Hamvast is megihlette, mivel hét rövid, humoros történetét is beletette az Anthologia humana című, ötezer év bölcsességét felvonultató szöveggyűjteményébe. És ha már a bölcsesség szó a humor mellé kerül, kezdhetünk gyanakodni, hogy az már-már a derűt előlegezi meg, ahogy szerintem ez a szemlélet hatja át ezeket a Hamvas által is idézett történeteket. Épp olyan megvilágító erejűek, mint a zen koanok, csak közben nevetünk rajtuk, és főleg Hodzsa szemléletén, ahogy roppant nyugodt és bölcs derűvel szemléli a világot. Kedvencem A zsák dió, ami komolyabb tartalmú azért, de rögtön utána elolvasva A tolvaj, A feleség esze, Az elveszett szamár esetét, roppant vidáman, derűsen kezdődhet a reggelünk, nem felejtve el, hogy milyen jó, hogy nem vesztünk el magunk is a szamárral együtt a ködben. És milyen jó, hogy Hamvas arányérzéke ilyen jól működött a hét minitörténetnél, mert még egy mese, és a jól felépített hatás felborulhat.
7.
Amikor Hamvas az esszéiben halott nyelveken idéz, olykor olyan, mintha blöffölne. Aki nem ismeri e nyelveket, ideges lesz tőle, aki ismeri, szintén ideges lesz tőle, mert Hamvas sajátos átírásban használja, ha ugyan ezek nagy része valóban nem blöff. Ez a helyzet a kinyilatkoztatásaival is. Egyesek falra másznak tőlük, mások pedig szentírásnak veszik, amin véleményem szerint Hamvas nevet a legjobban vagy leghangosabban. Ezt a komolykodó komolytalanságot nem könnyű megérteni. Egy tökéletesen szabad gondolkodású ember pillanatnyi reflexiói, noha szabadsága éppen abban áll, hogy a következő pillanatban gondolhatja az ellenkezőjét is, ha gondolatmenetéből logikusan az következik. Mindehhez kitűnő formát talált és újított meg magának, mindenféle szempontból, az esszé műfaját.
Az Arlequinben például folyamatosan a létezés paradox logikájáról beszél, próbálja megmagyarázni kedvenc irodalmon túli bolondjainak cselekedeteit és azoknak miértjeit. Hamletet, Rómeót, Pantagruelt, Till Ulenspiegelt, Diogenészt vagy Naszreddin Hodzsát. Hamvas kommentálásában világias aspektusban: „Szörnyűség így élni, hogy valaki minden pillanatban felállhat, ok és előzmény nélkül a főtanácsos úr fülébe haraphat. Sőt, még a püspök úr fülébe is. Szörnyű a létezésnek ez a mágikus paradoxiája. Bolond. Olyan, mint a hülye, legalábbis arcáról ez látszik. Ez a szellemben szegény. De mindig nevet és gondtalan és van valami legyőzhetetlen ereje. Hülye és mégsem az. Ő a szellemben szegény és az övé a mennyek országa.” Nekem nagyon tetszik ez az érvelés, és a provokatív végkövetkeztetés elgondolkodásra kényszerít. Elég bolond vagyok-e én magam is ehhez? Hamvas persze logikusan érvel, az esszé háromnegyed részében előkészíti ezeket a vicces csapdákat, amiket észre sem veszünk, és mindig belesétálunk. Hogy szembe kelljen néznünk kényszerhelyzetünkben saját magunkkal, esendőségeinkkel és gyengeségeinkkel. Nincs menekvés, nincs mellébeszélés. Muszáj önmagunkon nevetni. Más megoldás nincs.
Hamvas imádja az ilyen helyzeteket, az ilyen szituációk megteremtését, a Karneval szinte végig erről szól. Egy emblematikus és metaforikus történetében például ezt írja: „Valaki Athénben a visító malacot olyan pompásan utánozta, hogy híres ember lett. A másik a hírt megirigyelte, és köpenye alá igazi malacot rejtett. Most jön a vicc. Az igazi malac senkinek se tetszett, megint csak a művészt tapsolták meg. Miért?, kérdi ön. Talán mert a malac nagyon is igazi volt? Vagy a művész igazibb, mint a valóság?” Az ilyen vicceken talán még Shakespeare vagy Rabelais is jót nevettek volna, ha olvassák. Ha ugyan nem ők találták ki eleve ezt a történetet. Hamvasnál minden elképzelhető, még egy szöveg átemeléséből is képes viccet csinálni, hogy felderítsen bennünket, olvasókat.
És ha már Hamvas derűszemléletéről, fehér humoráról van szó, bizonyosan egyik legmeglepőbb és sajnos ismeretlen poénja, hogy a fordítói állásajánlatra, amely a tiltott listán lévő írók megmentését szolgálta volna, így az övét is, azt válaszolta, hogy a Winnetou-sorozatot szeretné lefordítani. Nem vették komolyan, pedig meg is magyarázta, hogy szerinte a legszebb könyv a barátságról, és ebben akárhogyan is, elfogódva vagy sem, de igazat kell adnunk neki, akár indiánok vagyunk, akár sápadtarcok.
8.
Emlékszem, mennyire meglepett fiatal koromban a Hamvas ellen felhozott vádak között, amelyeket azért el tudtam fogadni és meg tudtam érteni, hogy a humor hiánya számonkérhető írásain. Soha nem gondoltam volna. Még az esszék esetében sem, hiszen írtam már arról korábban, hogy néha viccesen próbál provokálni minket, olvasókat. Szerintem. Mándy Iván szerint pedig, akit fiatalon szintén nagyon kedveltem, a humor hiánya ijesztő Hamvasnál. Kiírtam még akkor egy cetlire, és mivel a cetlik természete olyan, hogy meg- és fennmaradnak, tudható, hol, melyik könyvben lapulnak, idemásolom: „Mint szépíró? Számomra még idegenebb, mint gondolkodóként. Itt mindenekelőtt a Karneválra gondolok. Ez egyszerűen egy rosszul megírt könyv.” Eltűnődtem azon is, vajon milyen formában is olvashatta Mándy a regényt. Majd keményebben folytatja ítéletét: „…a humorérzék hiányától mindig félek. Mi több, azt az embert, akiből hiányzik a humor, én hajlamos vagyok egymagában emiatt veszélyesnek is tartani. Tragikusan veszélyesnek.” Ebben azért van igazság, általánosságban. Ugyanakkor ez a kis emlékcetli éppen annak a Sava Babićnak a könyvében lapult, aki annyi Hamvas-művet fordított szerbre, és olyan szépen beszélt róluk jegyzetfolyamaiban, éppen a hamvasi humort dicsőítve folyton, személyén messze túlmutató lényeges megállapításokat téve, ilyeneket például: „nemcsak az ember legfontosabb sajátossága [a humor], hanem olyan út, melyen haladva minden baj leküzdhető, majdnem minden”. A legszebb az utolsó két szó, a majdnem minden. Hamvast indulásától kezdve érik vádak és támadások, a kezdetben Németh László által megfogalmazottak folytatódnak Szentkuthyn keresztül Földényi F. Lászlóig vagy Balassa Péterig. Nagyon értem a kényszerű távolságtartást és a zavarodottságot. Azt is, hogy a feltétel nélküli rajongók miért irritálták őket annyira. Magam is átéltem hasonló élményeket Hamvas másolt kéziratainak terjedése közben, amitől, a szövegtől függetlenül, lett bennem egy ellenállás. Egy finoman burkolt ellenszenv (a rajongóival szemben). Ám mindez az eredeti szövegek alaposabb megismerése után elpárolgott.
És borzasztóan emberi, vagyis túlságosan is az, amikor maga Hamvas ír a humortalanságról, ami legjobban bántja raktárosi tevékenységében, azon túl, hogy egyáltalán nem érti őt ott senki, de ehhez már sokkal magasabb szellemi körökben is hozzászokhatott. 1951-be írja egy levelében az erőműépítés kapcsán: „Különös, hogy nem szenvedek. Inkább szomorú vagyok, és tökéletesen nem tudom, ebből mi lesz, és mi lehet. Lehet, hogy ez a sok ezer ember itt mind a kárhozatba rohan ilyen nagy zajjal. Feltűnő, hogy nincs humor, ami még a legelveszettebb harctéri helyzetben is megvolt. Érzik, hogy reménytelen? Nem tudom.”
9.
Hamvas a humort hiányolja a szocialista barakkvilágban, miközben ő már a Karnevalban zseniális paródiáit írja meg e rendszernek. Akár az ágytálgyártós munkaverseny vaskos humorára is gondolhatunk, ami egyben a szocializmus filozófiai kritikája is, mivel a versengés során értelmetlen cikket gyártanak teljesen felesleges mennyiségben. Konkrétan is megírja, kétmillió ágytálat gyártanak le, de nem merül fel a kérdés, hogy mit csinálnak majd vele, hova tesznek ennyi darabot, amit Hamvas ismét humorral old fel, mindenkinek lesz belőle otthon egy.
A másik szemléltető példája nem kevésbé konkrét és vaskos. Nem kizárólag a szocializmust, hanem általában a diktatúrát parodizálja vele Hamvas. Közösülésnaplót kell vezetnie minden 12 és 75 év közötti egyénnek, és félévenként be kell nyújtania a hivatalba. Lejelentés, bélyeg vagy aláírás elmaradása pénz- vagy börtönbüntetéssel jár. „Az elvesztő egyén naplót három hónapig nem kap, s ez alatt az idő alatt közösülési tilalom alatt áll. A tilalmi idő alatt az illető személy szóban forgó testrészét hatóságilag lezárják, illetve közösülésre alkalmatlan állapotba hozzák és lepecsételik. Aki e zárt önhatalmúlag megnyitja vagy letöri és a pecsétet megsérti, vagy a zárlatot más úton-módon megkerülve kijátssza, ha súlyosabb elbírálás alá nem esik, 8-20 évig terjedő kényszermunkával büntetendő.” Szerintem itt már mindenki röhögéstől vinnyogva veri, csapkodja a térdét a Karneval utolsó kötetével.
10.
Saját kútfőből meríteni, visszaemlékezni mindenre, amit valaha tudtam, tudok. Nyilván Platóntól kölcsönözve a bátorítást, így értve meg az ő tanítását is valamennyire. Akár Hamvassal kapcsolatban is. Visszaemlékezem arra, amit róla tudtam, tudok, anélkül, hogy újabb könyveket vennék a kezembe és cikkeket, írásokat olvasnék róla. Vagy a derűről. Inkább magamon, magam által vizsgálnám meg. És gondolkoznék azon, mit tartok humornak, mit gondolok humorosnak, viccesnek, min nevetek vagy mosolyodok el önkéntelenül.
Egy jó ideje rágva, csócsálgatva a humor és a derű közötti kapcsolatot, különbözőséget, szinte a testemben érlelve, hordozva a gondolatot, azt tudom végül megszülni, hogy a humor mindenképpen földi eredetű, szorosan a földiséghez, a földhöz kötődő, pillanatnyi, tehát mulandó állapot. Felismerése valaminek, ami nem a megszokott módon történik, ami kizökkent minket a hétköznapiból. De csupán egy pillanatra. A derű viszont, ezzel ellentétesen, égi adomány, az üdv olyan állapota, ami állandóan vidám szemléletet okozhat annak, aki megérti, megéli azt. Hogy Isten hasonlóképpen nézhet minket, hiszen kellő isteni humor, derű nélkül csupán folyamatosan szomorkodhatna és megbánhatná, hogy mindezen lehetőségünket rendelkezésünkre bocsátotta.
Az érettség minden, idézi oly sokszor Shakespeare-t Hamvas, ami mindig nagyon tetszett nekem, főleg repetitív módon ismételve szinte már érteni, megérteni véltem valamit. De talán még most sem értem igazán, csak valamivel többet sejtek belőle, mint fiatal koromban, amikor bizonyosan semmit sem érthettem belőle, csak az utalást, a lehetőséget, hogy egyszer majd talán érteni fogok valamit. Kicsit érettebben. Annyi mindenesetre biztos, hogy az utóbbi időben újra és újra kedvem van, kedvem lett olvasni Hamvas műveit, nem csupán ízes, sajátos és szépen megformált magyar mondatai miatt, hanem a derű folytonos felragyogása miatt, ami ott fénylik sokszor a sorok között. Ez még fáradt állapotban is feltölt, gyógyít és inspirál. És ez éppen elég indok, hogy egyre derűsebben lapozgassam újra műveit.
11.
Weiner Sennyey Tibor Hamvasról írott, sokat kritizált nagykönyvében idézi Czakó Gábort, aki azt állítja, hogy a magyar irodalom leghumorisztikusabb szerzője Hamvas Béla, és hozzáteszi, már csak azért is, mert ezt a szót ő alkotta. A későbbiekben Weiner Sennyey Tibor kideríti, hogy eredetileg nem is a humorisztikus, hanem a humormisztikus szó állt a Karneval eredeti gépiratában, és ezt dokumentálja is. Nekem valójában nagyon tetszik, akkor is, ha így írta Hamvas, akkor is, ha véletlen gépelte el, amit persze nem hiszek, de mégis beleférhet, hogy ő is hibázott, sőt, az is lehet, hogy nem ő gépelte le, el, de mindenesetre ez a verzió nem így került be a Karneval első kiadásába. Pedig humor és misztika összekapcsolása egy ilyen szóleleményben számomra tökéletesen elképzelhető Hamvastól.
Azt viszont tudjuk, hogy az utókor sokszor, gyakran okosabbnak gondolja magát az egykori szerzőnél és bátran belenyúl, figyelmen kívül hagyva a szerzői akaratot, hogy talán valamiért mégis szándékosan úgy írta, és nem biztos, hogy hibázott. Az, hogy a humormisztika két ízben is így szerepel, ugyanúgy írva, ezt is jelentheti.
Az Új Forrás 1993-as Hamvas-számában magam is megtapasztaltam ezt a fajta attitűdöt, méghozzá elég nagy árat fizetve, és ártatlanul. Kemény Katalin egy mondatáról volt szó, melyben azt állította: „Hamvas Béla atipikus szerző.” Tökéletesen egyetértettem vele ez ügyben szerkesztőként, a korrektúrát rendben találta Kató néni, postán visszaküldte. Összevetettem a saját javításaimmal, leadtam a tördelőnek, majd átnéztem a javítások után a kefelevonatot. Rendben volt. És itt jön a vicces része a dolognak, ami Hamvast biztosan felderítette volna, ellentétben Kató nénivel. A tördelőnő a nap végén ránézett a levonatra, és észrevette, hogy Attila már biztosan fáradt volt, nem vett észre egy tipikus hibát, így kijavította: „Hamvas Béla a tipikus szerző.”
12.
Danyi Zoltán a barátom, még a régi időkből, még mielőtt Hamvas kézirataival bajlódott volna. Mikor még csak egy ismeretlen, vajdasági alanyi költő volt, és nem nemzetközileg elismert regényíró. Egyszer írt nekünk a lapba egy esszét a hamvasi derűről. Mondanám, hogy szinte elfelejtettem idővel, de nem lenne teljesen igaz. Weiner Sennyey Tibor már emlegetett Hamvas-könyvében is olvastam, és erre a részre, amit Danyitól vett át, nagyon emlékeztem. És közben azon is gondolkoztam, hogy miért társítom folyton Platónt magamban a derűhöz, noha teljesen érthetetlennek gondoltam eleinte. (Mivel nem is a derűről ír, hanem a gyönyör és a fájdalom közti leheletvékony határvonalról, ami roppant képlékeny.) És újra előkeresve Danyi idézetét Hamvastól megértettem a Platón-párhuzamot: „A derű azért olyan árnyéktalanul tiszta és azért szikrázik, mert abban az öröm és a fájdalom egy.” Danyi szerint John Cowper Powys, Hamvas egyik mestere és barátja ugyanezt állítja A boldogság művészete című könyvében. Powys Hamvashoz írott leveleinek fordítása közben Danyi saját bevallása szerint elakadt egy szónál az angol szövegben, képtelen volt lefordítani, sosem olvasott hasonló kifejezést Hamvas műveiben. Powys kulcsfogalomként hivatkozik erre a szóra kettejük kapcsolatában, még könyvének dedikációjába is beleveszi („…also to his Lady of „Derii”). Danyinak csak lassan esik le, hogy a levelekben és a dedikációban is szereplő szó az angol kiadó tévedéséből fakad, valójában magyar nyelven a Derűről van, volt szó. A magyar fordító megkönnyebbült és fölnevetett.
Radafuk, Hamvas legviccesebb szereplője, mivel a regényben egyáltalán nem szerepel, mégis a szereplőlista élén áll, megjelenik. Arlequin szentté válik. Humor és derű összeér e(gy) ponton, felderítettük magunkat! Hiszen humor nélkül nehéz lenne hosszabb távon, egy földi élet erejéig elviselni erősen a talajhoz ragadt mindennapjainkat, életünket, derű nélkül pedig nem tudnánk mit kezdeni földhöz is erősen kötődő égi aspektusunkkal.
Mindehhez pedig a további inspirációt ismét maga Hamvas adja, a legmeglepőbb irányból, ahogy tőle megszoktuk, az Evangélium felől. Amiről azt állítja, hogy a fehér humor megtestesülése, Jézus maga pedig e humor mestere. Lehet, hogy provokál bennünket Hamvas ismét az Ódában, az is lehet, hogy csak viccel. Az is lehet, hogy nem. Radafuk mindenesetre konokul hallgat tovább. Csendben olvassa, megrendülve és mosolyogva Hamvas sorait: „…megtaláltam ezt a derűt ott, ahol a legkevésbé vártam, az Evangéliumokban, találkoztam Jézus mosolyával és megértettem, mi a békesség Örömhíre.”
Ezek után nekünk, nekem legalábbis van miért hallgatnom, van miért hallgatnunk Radafukkal együtt. Csendben keresgélni tovább, szájunk sarkában alig látszó, de azért folyton játszadozó derűs mosollyal.
(A balatonfüredi Hamvas Béla-esszépályázat 2024-es megosztott első helyezett pályaműve.)