A történet egészét illetően be kell vallanom, hogy soha nem olvastam semmit Guy Debord-tól. Pár napja elmentem Zürichben erre a filmes rendezvényre; úgy akartam tenni, mintha érdekelne az ilyesmi, ám valójában csak a műveltségemet akartam fitogtatni, ahogy apám a pénzével vágott föl. Csak az volt a nagy különbség, hogy apámnak tényleg volt pénze, míg bennem egy szikrányi intellektus sem volt. Debord A spektákulum társadalmát pár mondat után abbahagytam, Hegelt sosem olvastam; Lukácsot meg a többi marxistát pedig se nem értettem, se nem szerettem. Ennek ellenére felismertem vagy föl kellett ismernem, hogy az egyetlen mód arra, hogy a pénzzel értelmesen bánjunk, az, ha elosztogatjuk. Kivettem hát valamennyi pénzt a műanyag zacskóból a vodkásüveg és a tabletták mellől, jókora csomót markoltam ki, s mielőtt anyám bármit mondhatott vagy egyáltalán észrevette volna, mi történt, már ott álltam az indiai hölgyek előtt, és megkérdeztem, hogy odaülhetek-e hozzájuk egy kis időre. Ide-oda ingatták a fejüket, és kézmozdulattal jelezték, hogy foglaljak csak helyet, majd megkérdezték, hogy svájci vagyok-e, és kiismerem-e netán magam a hegyekben. Nem, nem, mondtam én, nekik akarom ajándékozni ezt a pénzt. Olyan hatvan- vagy nyolcvanezer frank lehetett, amit a kezemben tartottam. Rendezgetni kezdtem a bankjegyeket, és kezdtem őket egymásra rakni, nem lett belőlük vastag köteg, talán úgy kétcentis, és amikor megvoltam vele, az asztallapon odatoltam a három hölgy elé. Egészen megdöbbentek, mindhárman fölemelték a kezüket, és azt mondták, elnézést, de semmiképp sem. Semmiképp nem fogadják el, semmi esetre sem, s közben egyikük energikusabban tiltakozott a másik kettőnél.
És hirtelen, ahogy az megesik néha, széllökés jött a semmiből: szélroham támadt a jobb kéz felőli mély szakadékból, valósággal látni lehetett a szelet, ahogyan áthatol a kordonrácson, porhavat kavar fel, papírfecniket és érthetetlen módon egy kevés tölgylombot is; örvény lebegett a levegőben, egy kis forgószél, aztán a szélroham, mint egy láthatatlan kéz, végigsöpört az asztalon, és elrepítette, vagy még inkább: magával rántotta az egész bankjegyhalmot. A színes ezerfrankosok pörögtek a ritka levegőben, majd levitorláztak a szakadékba, csak úgy egyszerűen. Mindnyájan lenéztünk a szurdokba, mint akik jéggé dermedtek, úgy bámultunk utána az eltűnő bankjegyeknek. Senki nem próbált egyet sem elkapni.
– Menjünk vissza, Christian – mondta anyám.
– I am very sorry – sajnálkozott az egyik hölgy.
Egészen megtörtnek és elkámpicsorodottnak látszottak, mint a kisgyerekek, akiktől elvették a játékukat. Egyikük, ki tudja, miért, többször megtörölte a kézfejével a száját. Visszamentem anyámhoz, magamhoz vettem a műanyag zacskót a maradék pénzzel, az üveggel és a tablettákkal, és segítettem anyámnak fölállni.
– Peut-être que vous auriez dû le prendre[i] – mondta anyám, és levette a napszemüvegét. Az indiai hölgyek értetlenül néztek rá. Egyikük válla önkéntelenül rángatózott.
– She means to say you should maybe have accepted it before it all blew away.[ii]
– Yes. Such a shame. We are really very sorry, madam-ji[iii] – válaszolták.
Annyi baj legyen, gondoltam. Rendben van ez így. Felhők érkeztek; hidegebb lett.
– Gyere, mama!
Winterthur pszichiátriai klinikája brutális épületek együttese volt egy sötét vegyes erdő szélén. A belső falak sárgára lakkozott betonból voltak, a lépcsőházba vezető, valamint az egyes osztályokat elválasztó és kizárólag távvezérlővel nyitható ajtók acélhálóval megerősített üvegből. Rideg volt minden, állott étel és Sterillium szaga a levegőben. Férfiak és nők ültek székeken, mormoltak maguk elé, és bámulták a falat. Némelyek szüntelenül kiabáltak, mások teljesen csöndben voltak. Anyámat a nyolcvanadik születésnapja előtti napon szállították be ide kényszerbeutalóval, miután Zürich kantonban már egyetlen kórház sem akarta fölvenni. Mind elutasították az én Kracht asszonyomat. Winterthur maradt az egyetlen lehetőség.
Ezzel nyugtatgattam magam újra meg újra, különösen most, amikor percről percre és óráról órára erősödött az az érzésem, hogy anyám már egyáltalán nem elmebeteg – talán soha nem is volt az. Talán az elmúlt negyven év, tehát az én negyven évem megrázó eseményei, akárcsak az azt megelőző negyven év eseményei és életének az egész kegyetlen reaktorkatasztrófája voltak számára mindközönségesen a normalitás. Talán a nyomorúságot, az egész nyomorúságot csak én fújtam föl, mi több, talán én magam okoztam. Jóságos isten, gondoltam, hát miről beszélgethetnénk mi még itt. Ez az egész gleccser, meg az egész világ, benne az emberekkel…
Milyen lehetett valójában feleségnek lenni apám oldalán? Milyen volt vajon az apjánál, a nagyapámnál? Az SS-igazolvány, az arany pártjelvény, a különböző kínzókamrák és a nagy, évtizedes, évszázados hallgatás, a makacs, mindenbe beivódott, betokosodott, kőkemény hallgatás, mindez csupán álom volt, egy véget érni nem akaró, naiv, csúf álom? A könyökénél fogva támogattam; fáradtan legyezett a kezével, fejében attitűdök gurultak ide-oda, akárha a koponyája falai egy biliárdasztal oldalfalai lennének, és a gonosz gondolatok odabent sima, színes elefántcsont golyók.
***
A Bunte tavalyelőtti áprilisi vagy májusi száma kinyitva hevert a kínai asztalkán, mintha épp az imént lapozgattak volna benne, nem tavaly. Az Ernst August von Hannovert a müncheni Oktoberfesten ábrázoló fotók azonban már szinte teljesen kifakultak, szóval nem lapozott a Buntéban senki; a magazin pontosan ugyanott felütve hevert ott hónapok óta, mintha megfagyott volna az idő. A Bunte azért volt olyan fontos anyámnak, mert szakadatlanul egy örökké tartó jelent mutatott. A tíz- vagy a húszéves Bunte ugyanazt az időt sugározta, mint a friss szám, azt a pillanatot, amelyben az események megtörténnek, vagyis azt az időt, amelyben anyám tartózkodik, aeternitas a parte ante.
– Emlékszel az uszodára az Hôtel du Capban?
– Saint-Paul-de-Vence-ben?
– Nem, mama, a szállodában, az Hôtel du Capban, Cap Ferratban.
– Hát, nem igazán.
– Volt ott egy házunk a sziklán, az állatkert mellett. A Roc Escarpé villa. Nekem úszni kellett tanulnom. És egyik nap elugrottam a medence széléről, szaltóztam a levegőben, és kitörtem a két első metszőfogamat a medence peremén, amikor ti, te meg a papa épp máshol voltatok.
Láttam, ahogy világoskék szeme mögött dolgozik az agya, láttam az emlékezés felvillanó, majd kihunyó szikráját. Egy légy ki akart jutni a szobából a napfényes szabadba, újra meg újra nekiütközött az ablaküvegnek, halálra fáradtan, nyár óta bezárva ide.
– Erre már nem emlékszem.
– Volt egy kertészünk, akit… öö… Gérard-nak hívtak. Minden reggel Nizzából jött át mopeddel. Bajsza volt, és motorolajszaga. És volt egy úszásoktató odaát, az Hôtel du Capban.
– Nem.
– És mindig azt mondta: grenouille, ciseaux, crayon.
– Igen.
– Erre emlékszel.
– Igen, gyermekem. Grenouille, ciseaux, crayon. Igen, ezt még tudom. Grenouille, ciseaux, crayon.
Olykor az volt a (nyilván téves) benyomásom, hogy a távollétemben direkt nekem rendezte el pont így a szalont: oda a Neue Zürcher Zeitungot, amoda a bekeretezett fotót rólam huszonhét évesen, a Faserland Barbour dzsekis szerzőjeként, oda hátra, a fajanszasztalkára a másik fotót a sok éve kimúlt golden retrieverünkről, Daisyről, amoda pedig a bankból érkezett számlakivonatok kötegét. Csak ennek a megkomponált elrendezésnek az értelmét, ennek a rendnek a célját, amit esetleg sugallni akart nekem vele, azt nem sikerült megfejtenem.
Miután gyerekként a kudarcom nyomán föl kellett adnom ama szándékomat, hogy az egész világ mását megépítsem 1:1 méretarányban legóból, tehát nemcsak az íróasztalomat, az ágyamat és a legósdobozomat, hanem az egész faházunkat, a szomszédunk, Mohamed Al-Fayed faházát, az egész falunkat, Gstaadot és körülötte az összes hegyet, végül egész Svájcot és minden mást is, tehát e kudarc után fiatal emberként mindennap sminkeltem magam, pontosan tizenháromtól huszonhét éves koromig, azaz tizennégy éven át, mégpedig a Coty cég termékeivel, nevezetesen Airspun Softtal, amelynek, úgy találtam, tiszta, kellemes arcszínt köszönhetek.
Az Airspun Soft egy laza arcpúder, amely gyakran krémként, tégelyben is kapható. Eltakarta a barázdákat, ráncokat, aknékat, foltokat, és szép, könnyed, bársonyos makulátlanságról gondoskodott. Az Airspun Softot a bőr ragyogóbbá tételére és kontúrozásra, sminkelésre, vagy ahogyan én szoktam, az egész arcra vastagon fölvitt alapozóként lehetett használni. Ezenkívül a hennával sötétvörösre festett hajamat fölfelé vagy szigorúan hátrafésültem, mert úgy akartam kinézni, mint a fiatal John Foxx vagy a fiatal David Sylvian. Bézs színű jodhpur nadrágot hordtam, és Sobranie nevű színes, nagyon vékony orosz cigarettákat szívtam. Ezenkívül minden reggel megittam két-három nagy korty Odol szájvizet, és hetente háromszor véresre borotváltam a hónaljamat. Huszonhét éves koromban aztán egy csapásra vége szakadt ennek az extravaganciának, mert megjelent a Faserland című regényem.
Ugyanis huszonöt évesen elhatároztam, hogy írok egy regényt énelbeszélővel, amelyben elhitetem magammal és az olvasókkal, hogy jó családból jövök, az örökölt jólét áldozata vagyok, akiben van egy adag autista sznobság. Talán szeretetteljes karikatúrának volt elképzelve a regény, egy adag német romantikával, nagyjából Eichendorff Mihasznája és, némi franciás humorral, a voltaire-i Candide mintájára. Az énelbeszélő (szóval én) hallgasson (hallgassak) főleg Eaglest; ezt Bret Easton Ellistől lestem el. Mindez nagyon erősen hatott rám, mert én, mármint valóságosan én magam, rettenetesnek találtam az Eaglest, hiszen jodhpur nadrágot hordtam, hennával festettem a hajam, a szemem alját szemceruzával húztam ki, az arcomra Coty Airspun Softot pacsmagoltam, Sobranie cigarettát szívtam, és nemcsak az Eaglest találtam borzalmasnak, hanem azokat is, akik szeretik az Eaglest. És meg is írtam azt a könyvet, esténként, a hamburg-ottenseni egyszobás lakásomban, úgy, hogy közben készre sütendő pizza-bagetten, Kühne mustáros pirítóson és konzervraviolin éltem. Egyébként ez ugyanaz a lakás volt, amelyből azért költöztem ki, mert ezt sem engedhettem meg magamnak, és amelybe azután a barátom, Olaf Dante Marx költözött be, hogy pár héttel később belehaljon az AIDS-be. Mindenesetre, és ide akartam kilyukadni, a figura vagy a monológjai, mert dialógus a könyvben egyáltalán nem volt, olyan hihetőek lettek, hogy a Faserland olvasói azt gondolták, tényleg én vagyok az, akiről a könyv szól.
Ma mindenesetre – úgy tűnik – szerencsés nap van; anyám még nem részeg, az általában csak délben kezdődik, netán már tizenegykor, vagy esetleg csak kettőkor. Néha csak késő délután kezd inni, amikor rájön a reszketés.
Fordította: Tatár Sándor
[i] Talán el kellett volna fogadniuk (francia).
[ii] Azt mondja, talán el kellett volna fogadniuk, mielőtt az egészet elfújja a szél (angol).
[iii] Igen. Milyen kár! Mind nagyon sajnáljuk, asszonyom (angol).
Különös és tragikomikus utazásra indul Christian Kracht regényének főhőse és nyolcvanadik születésnapját alkohol- és gyógyszerfüggősége miatt egy előkelő zürichi klinika pszichiátriai osztályán töltő édesanyja. Taxival vágnak neki Svájc exkluzív vidékeinek, hogy megpróbálják elajándékozni a történelmileg szennyezett eredetű családi vagyon egy részét, több százezer frankot közönséges nejlonzacskóba gyömöszölve. Anya és fia kapcsolata feszült, szeretet és megvetés között ingadozik, minden társalgási kísérletük abszurd párbeszédekhez és őrült döntésekhez vezet. Utazásuk egyúttal alámerülés a diszfunkcionális család múltjába, melyet olykor sötét és éles, maró szarkazmusba hajló humorral, máskor megbocsátó gyöngédséggel ábrázol a szöveg. Az író életrajzából számos epizód bukkan fel az elbeszélő – akit ugyancsak Christiannak hívnak – regénybeli emlékeiben, a szerző-narrátor költészet és valóság mesteri elegyével önéletrajzi hitelességet sugall, melyet aztán újból és újból elbizonytalanít. Road movie és autofikció mesterfokon.
Christian Kracht (1966) svájci születésű író. Első, 1995-ben megjelent regényével – amelyben az autofikciós próza trendjét évekkel megelőzve játszott el a szerzői én és az énelbeszélő vegyítésével – valósággal berobbant a német nyelvű irodalomba. Nevéhez kötik a német popirodalom létrejöttét. Regényeit 30 nyelvre fordították le, 2016-ban Herman Hesse-díjat kapott, még ugyanabban az évben elnyerte a Svájci Könyvdíjat, a Eurotrash című regényéért pedig 2022-ben a legjelentősebb svájci irodalmi elismeréssel, a Svájci Irodalmi Díjjal tüntették ki.
Christian Kracht Eurotrash (2024 – Eurotrash, 2021) című regényének részletét Tatár Sándor fordításában a Typotex Kiadó engedélyével közöljük.
A Füstjelek rovatot Szűcs Balázs Péter szerkeszti.