Amikor tatával találkozunk, gyakrabban gondolok istenre, de csak mert folyton beszélt róla, mikor kicsi voltam. Tata mindig arra kért, hogy barátként forduljak istenhez, ne felettesként. Akivel lehet játszani, húzni a haját és gyakorolhatom vele a megbocsátást. Amikor tatával találkozom, és mesél, hangját eltorzítja a garatváladék, közben isten szobájára gondolok, ahol kigondolja a nagy dolgokat. Költők fejébe lát, ahol limerickek és szonettek csöcsörészik egymást. Megpróbálja megérteni a szülőket, de sosem volt ténylegesen dolga kamasszal. Keresi a választ a Nagy Kérdések Kézikönyvébe írt melyikvoltelőbbatyúkvagyatojás latolgatásra elméleti síkon, és közben azt tanítja az embereknek, hogyan legyenek önazonosak. Ahol döntéseket szül. Továbbmegy a szója- vagy rizstej dilemmáján. Vannak ott beteg gyerekek, háború és korrupció. Egészen biztos vagyok benne, hogy van felettese, aki számonkéri, hatalomgyakorlás alatt véleményformálásra kényszeríti. Őt okolják a bajért, de egészen biztosan nem ő tehet róla. Kevésbé nyomasztó gondolatokat aggatok magamra, akár csak a láncot a mama szekrényéről. Annak súlya volt, éreztem, hogy nem az enyém, de hordhattam, míg felnőttnek játszottam magam. Ma a mama nyakláncát hordom, és a tata kezét fogom. Közben tata mesél a szántóföldekről, a zsíros kenyérről, néha a gondolatok összecsúsznak, mint a piskóták a tiramisu alján. Én közben gondolok isten szőnyegének a színére, mert senki nem tudja, milyen színű, de engem érdekel. A szőnyeget különös figyelemmel választotta, aminél lehet, másra hagyatkozott. Amin megvakarja a talpát, mintha elnyomna egy cigicsikket a szürke utcán, de csak viszket neki, nem dohányzik. Pontosan tudja, mit tesz a nikotin a tüdővel. Akivel együtt szörpöztem, és mondókát tanultam az asztal alá morzsázva. Akire tata bízott, míg kiment a konyhába fél tízkor, tizenegykor, ebéd előtt és után, délután egykor és háromkor. Aztán meg már nem jegyeztem meg. Tata szerint, ő és isten jóban voltak, nem mindig értettek egyet ugyan, és ez olykor tatának fájt, de jóban voltak. Legalábbis ezt mondta, amikor rákérdeztem a felhasadt szemöldökére, mama meg azt replikázta a konyhából, hogy magad kárára nem bírsz józan maradni, és az a bé betűs szó. Ilyenkor tata rám kacsintott, lehunytam a szemem, aztán éreztem azt a fura szagot, tata meg csuklott. Közben papa papírpinákat emleget a leánykori mama előtti időkben, mindig odarepül vissza. A papírpinás résznél kéne elpirulnom, de én megszoktam tata szókimondóságát, így inkább figyelek arra, hogy a torkára tapadt a váladék, és nem zavarja. Ma már nem kacsint, azt is megkérdőjelezem, tud-e. Közben a nyakláncomat morzsolgatom, ami már rövidebbnek érződik, mint egykoron. Én nőttem, de ő nem változott. Közben tatának meg kell igazítanom a párnáját, ismét egy jó zsíros kenyeret emleget, előttem öregedett meg, és nem tehettem ellene semmit. Úgy tudom elképzelni, hogy isten már gyakorolja a tósztot, és tölti a pezsgőt a viszontlátásra.
(Szentpáli Gavallér Zsuzsa: “Nem megyünk be a parkba” írása nyomán)
A fotót Fekete Lili készítette.