Másnap meglátogatták Abbast, mielőtt Hanna visszautazott volna Londonba, és utána Jamal maradt ott a kórházban, amíg Maryam kitette Hannát az állomáson. A fiú az apja ágya mellett ült, nézte az arcát, a csövek ellenére nyugodt és összeszedett volt, és mosolygott. Már nem gondolta azt, hogy meg fog halni. Normálisan lélegzett, csukott szemmel, csöndben és elérhetetlenül, mintha valamelyik távoli helyén járna. De hamuszürke arca, ráncos kézfeje, nyaka petyhüdt bőrének apró rezdülései arról árulkodtak, hogy nagy fájdalmakon ment keresztül, és további fájdalmak várhatók. Az apja nem volt beszédes természetű, szerette a magányt, így talán abban a pillanatban nem haldoklott. Csak valami képzelgés, egyfajta ábrándozás volt ez a fia részéről. Mama gyakran elmondta, mennyire hasonlóak ebben, a csend szeretetében, Jamal és Abbas, és talán tényleg azok voltak, de Papa csöndjei néha sötét árnyalatúak voltak, és magányossága a fenyegetés érzésével járt együtt, mintha eljutott volna valahova, ahol nem lett volna kellemes találkozni vele. Ilyenkor a tekintete keserűvé vált, elutasítóvá, rosszallóvá, a szeme egyfajta fájdalomtól vagy szégyentől izzott. Ha ebben az állapotban megszólalt, még akkor is, ha Mamához beszélt, a hangja éles volt, a szavai kegyetlenek. Jamal gyűlölte ezt, de leginkább azt gyűlölte, hogy így beszél a Mamával. Dühtől kezdett remegni amiatt, ahová az a hang vezet, a boldogtalansághoz, jól tudta, amit a Mamának okoz. Ült az apja ágya mellett, nézte beesett arcát, amely nyugodt volt a szenvedés után, és azon járt az agya, hogy nem akar azokra a sötét csöndekre és zsémbelő szavakra gondolni. A másik Papájára akart gondolni, úgyhogy ha az apja ismerte volna a gondolatait, miközben mellette ült, az erőt adott volna a férfinak, hogy még egyszer megküzdjön az ellenféllel.
Amikor gyerekek voltak, és Papának jó kedve volt, és nem voltak túl lármásak, szívesen mesélt nekik történeteket. (Arra a Papára gondolt, a nevető történetmesélőre, aki beleveszett a meséibe.) Csak belekezdett, és ők azonnal felsorakoztak. Az apjuk néha még sorakozó-t is kiáltott, hogy mielőbb a helyükre üljenek. A sorakozó volt a szó, amit a gyerekek kimondtak, amikor katonásdit játszottak, magyarázta. Sorakozz! Milyen gyerekek? Hol? De ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásával a férfi nem törődött. Csak sürgette őket, és intett nekik, hogy jöjjenek közelebb. Olyan közel ültek hozzá, amennyire csak tudtak, és tágra nyílt szemekkel bámultak rá, míg ő feltárta a kis csodáit. A legképtelenebbül hihetetlen történeteket mesélte el nekik, és ők egyben nyelték le az egészet, Hanna és ő. Az apjuk tudta, hogyan húzza be őket, ők pedig láthatták az arcán, hogy a történetek igazak. Nem voltak azok, de ő úgy mesélte őket, ők meg hittek neki, és talán ő is úgy hitte el, ahogy elmesélte őket nekik. Volt egy történet, amelyikben órákig kergette őt egy csapat nevető elefánt. Leírta őket a gyerekeinek, az óriási vadállatokat, amint dübörögnek mögötte, nehéz léptekkel járó bőrpofájú vastagbőrűek, a nevetéstől leesett ormányukkal, tokájuk és hatalmas hasuk kileng, ahogy ügetnek utána, vihogva és horkantva. Tudjátok, miért hívják vastagbőrűeknek őket? Mert ennyire sűrű a bőrük. Túljárt végül az eszükön azzal, hogy szorosan a földre lapult. Úgy álltak körülötte, hogy már nem nevettek, de tanácstalanok voltak és szomorúak, és aztán szétszéledtek. Meg kell értenetek, mondta nekik a Papájuk, hogy az elefánt tisztességes viselkedés iránti érzékét zavarja, hogy rátapossanak valamire, ami hangtalanul a földre lapul. Mindöszsze tökéletesen mozdulatlanul kell feküdnöd, különben kampec, vége, eltipornak.
Másik alkalommal a Papájuk arra kényszerült, hogy egy éhes cápával bújócskázzon egy korallzátonyon Celebeszen. A celebeszi cápák híresek, figyelmeztette őket. Nagy erőszakoskodó barmok, hatalmas étvággyal. Éppenséggel imádják a dolgukat, le-föl úszkálni az óceánban, és beleütközni bármibe, ami az útjukba kerül. Ha az ember figyelmesen nézi őket, megtartva persze a távolságot, látni fogja, hogy mosolyognak, amikor óriási állkapcsaikat kitátják, és elropogtatnak egy barátságos kis papagájhalat, ami elúszik mellettük. De nem nagyon okosak, nem tudják megállni, hogy bele ne ütközzenek dolgokba, úgyhogy amíg az ember nem hagyja azokat az óriási fogakat túl közel kerülni magához, van esélye. Végül, miután a celebeszi cápa jó ideje kergette a Papát, ő túljárt az eszén azzal, hogy beúszott egy szűk korallfolyosóba, a cápa meg utánatolakodott, beékelve ezzel magát, a Papa pedig megmenekült.
Olyan is volt, hogy egy hetet töltött egy fán, míg egy csapat üvöltő hiéna járőrözött alatta, felemelve a feneküket, mérgező ürülékük áradatát lőtték ki feléje. Tudtátok, hogy a hiénaszar leforráz? Ez az egyik leghalálosabb fegyverük. A hiénák ürüléket lőnek az áldozatuk szemébe, és aztán lecsapnak. A Papájuknak nem volt más választása, mint olyan magasra mászni azon a fán, amennyire csak tudott, és reménykedni benne, hogy a hiénák kiürítik a hasukat, és kifogynak a munícióból. Még csak el sem mert bóbiskolni, nehogy lecsússzon a fáról, mert akkor azok az erős hiénaállkapcsok egyetlen harapással széttörik a csontjait.
A kedvencük a beszélő tevéről szólt. A Papájuk matróz volt, mielőtt találkozott a Mamájukkal, a világon mindenütt járt, és Indiában összeakadt egy beszélő tevével. Mindenféle mesés dolog megtalálható Indiában: váratlan és varázslatos vadállatok, édes laddugolyók és mandulás halva, értékes kövek, amelyeket madarak tojásaiból kaparintanak meg, márványpaloták és jégfolyók. A beszélő teve történeteket mesélt a Papájuknak, és olyan jó barátságba keveredtek, hogy Papa meghívta a tevét, jöjjön el, és látogassa meg. Úgyhogy lehet, egy napon ők is találkozhatnak vele, habár India messze volt, és a beszélő tevének esetleg sok időbe telhet, míg elsétál Angliáig. Addig Papa elmesélt néhányat a gyerekeknek azokból a történetekből, amelyeket a teve mondott el neki. Vég nélküliek voltak, mert a teve tartalékai kifogyhatatlannak bizonyultak. A teve történeteiben nem voltak hiénák vagy cápák, csak tevegyerekek, majmok, hattyúk és más apró barátságos állatok.
Néha saját történeteket mesélt nekik, olyanokat, amiket a gyerekkorából ismert. Ezeket csak különleges alkalmakkor mondta el nekik, még fiatalabb korukban, a születésnapjukon vagy karácsonykor. A születésnapok először problémát jelentettek, mert Papa szerint születésnapot ünnepelni beképzelt dolog, olyasmi, amit idegenek tesznek, hogy elrontsák a gyerekeiket. Miért olyan fontos nekik, hogy a születésnapjukat megünnepeljék? Ő nem ünnepelte meg a saját születésnapját. A Mamájuk nem ünnepelte meg a születésnapját. Senkit nem ismer ezeken az európai idegeneken kívül, akik megünneplik a születésnapjukat. Fontosabbak voltak, mint a Mamájuk és a Papájuk meg mindenki más a világon, aki nem európai? Nincsenek születésnapok. De a végén fel kellett adnia, mert a Mamájuk tortát csinált nekik mindegyik születésnapra, gyertyákat helyezett rájuk, és különleges ételeket főzött, és egy napon arra ért haza a munkából, hogy a konyhát léggömbökkel feldíszítve találta, és éppen kisebbfajta buli folyt teljes lendülettel. Úgyhogy nem volt más választása, mint legyőzötten vigyorogni, és nézni gyermekei ünnepélyes boldogságát. Yallah,* civilizáltakká lettünk, jegyezte meg. A karácsony ugyanilyen bajos volt először, a pogány részegség pazarló ünnepélye, ahogy hívta, de az egyik évben titokban vett egy kis ezüst fát és néhány égőt, és együtt nevetett velük, amikor meglepődött örömmel ugráltak körülötte. Az őrjöngés után körbeültek a padlón, a Mamájuk, Hanna és Jamal, ő pedig rákezdte. Hapo zamani za kale.** Az ősidők régmúltjában. Különböző hangon szólaltatta meg az összes szereplőt. Amikor a gonosz ember nevetett, Papa rekedt volt és csúnya, tettetett bajszát csavargatta és sovány vállaival úgy páváskodott, mint egy bunyós. Amikor a csoda szép fiatal anya segítségért könyörgött, sajnálatra méltó volt, kifordította két tenyerét, és rebegtette a szempilláit. Amikor a jó ember elrendezte a világot, méltóságteljes volt, arcát elszántan a magasba emelte, és a tekintete felvillant. A legnyersebb színészkedés volt, de imádták, és amikor az apjuk befejezte, Hannával együtt tapsoltak, és csókokkal halmozták el őt. Ő is imádta, a Papájuk, mosolygott, elégedetten nevetgélt, és hívta a Mamát, hogy szabadítsa meg őt a gyerekektől.
Jamal elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett az előadásra, és előrehajolt, hogy megérintse apja karját. Az tette ezeket a pillanatokat olyan viccessé, hogy a Papájuk nem volt az a vidám vagy hangos fajta ember. Nem szállt be és nem nevetett, amikor a játékaikat játszották, mint ahogy Mama igen, és nem szerette, ha hangosak voltak. Ez talán amiatt volt, mert a férfi annyival idősebb a nőnél. A Mamát nem zavarta, hogy gyerekként játszik, de úgy tűnt, a Papának hosszú utat kellett megtennie, míg idáig eljutott. Amikor eljött a tévénézés ideje, kisétált a szobából, és felment az emeletre, noha meg kell hagyni, a gyerekműsorok meg a hétvégi délutánokon vetített régi musicalek térítették el. A hírekre ott maradt. Gyakran volt fáradt a munkából hazatérve, és napközben nem volt odahaza, így talán nem volt hozzászokva, hogy olyan sokat vannak körülötte, sikoltozva, egymást ráncigálva, civakodva a gyerekek édes módján. De az apjuk ugyanakkor csendes volt, és talán még csendesebb lett, ahogy múlt az idő. Miközben felnőtt, Jamal néha úgy érezte, az apja csendjei azt jelentik, kiábrándította őt olyasképpen, amiben nem volt bizonyos. Milyen fárasztónak kell lennie a csemetéknek, hogy az ember még csak nem is ülhet csendben nélkülük, arra gondolva, mennyire kárhoztatja is ezért őket.
Mindenesetre a Papa nem szeretett sokat beszélni. Soha nem vette fel a telefont, vagy majdnem soha. Ha egyedül volt a házban, a telefon megszakítás nélkül csönghetett, míg a hívó meg nem kapta az üzenetet. Senki nincs itt, jó uram. A mamájuk kitalált egy kódot, hogy rávegye a válaszra, ha szüksége volt rá. Néhány csöngetés, aztán letette, néhány újabb csöngetés, és újra letette, majd harmadszorra addig hagyta csöngeni a telefont, amíg a férje föl nem vette. Azt a hívást mindig fölvette. Amikor mindannyian otthon voltak, és valami vicceset csináltak, ott ült velük, de rendszerint sosem szállt be. Nem az, hogy zsörtölődött vagy utálta volna, vagy nem annyira, csak ott ült a saját helyén, néha mosolygott, talán elsütve egy furcsa megjegyzést, vagy alkalmanként zsémbelődve. Hacsak nem valamelyik hóbortja került elő, mert akkor az ember le nem állíthatta, amíg a végére nem ért a mondandójának. Túlbeszélt minden a félbeszakítására vagy a téma megváltoztatására irányuló kísérletet, akárcsak a politikusok, amikor olyan kérdést tesznek fel nekik, amire nem akarnak válaszolni. Egyébként csak ült az újságjával, egy keresztrejtvénnyel vagy egy könyvvel, ha elég csönd volt olvasni, és nem mondott sokat. Ez az, nem mondott sokat. Szeretett a tengerről olvasni, történelmi könyveket, regényeket, a vizeken folyó életről, a vándorlás, az utazás, a tűrés történeteit. Ezért imádták, amikor belemerült a történeteibe és eljátszotta őket. Annyira vicces volt, amikor az ember tisztában volt vele, milyennek mutatkozott máskor.
* Ebben az értelemben: rendben van.
** Egyszer volt, hol nem volt (szuahéli).
Fordította: Csuhai István
![](https://ujforras.hu/wp-content/uploads/2024/06/gurnah_az_utolso_ajandek_borito_300dpi.jpg)
Mit tegyünk, ha órákig kerget bennünket egy csapat nevető elefánt? És ha már meguntuk a korallzátony körüli bújócskát az éhes cápával? Milyen magasra kell felmásznunk a fára, hogy a hiénák ne tudják ránk lövellni az ürüléküket? Mennyi időbe telik egy beszélő tevének eljutnia Indiából Angliába?
Abbas, az egykori tengerész hihetetlenebbnél hihetetlenebb történetekkel szórakoztatja a gyermekeit, ám valamiről soha, de soha nem mesél: a saját múltjáról, a származásáról, a gyerekkoráról. Egy napon azonban a már idős férfit betegség dönti le a lábáról, s tudja, nem halogathatja tovább: beszélnie kell a családjának a titkáról, amely negyvenhárom éve gyötri a lelkét. Az angol kisvárosban születő gyermekei, akik a bőrszínük miatt felnőve sem tudják lerázni magukról a kívülállóság érzését, vonakodva térnek haza, hogy szembenézzenek apjuk mély hallgatásával, mindazzal, amit addig rejtve tartott előttük.
Az irodalmi Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah bámulatos történetszövése ezúttal is rabul ejti az olvasót, aki a fél világot bejárja, a zanzibári falucskától az angliai kisvárosig, és a személyes meg a családi boldogságról, önmaga megtalálásáról kap finoman árnyalt és odaadóan szeretetteljes lelki útravalót.
Abdulrazak Gurnah (1948) 1966-ban tizennyolc évesen menekült el szülőföldjéről, Zanzibárról, az arab lakosságot ért üldöztetés elől. 1968-ban az Egyesült Királyságban telepedett le, itt végezte tanulmányait és lett az irodalomtörténet professzora a Kenti Egyetemen. Kutatási szakterülete a gyarmati irodalmak.
Abdulrazak Gurnah Az utolsó ajándék (2024 – The Last Gift, 2011) című regényének részletét Csuhai István fordításában a Európa Könyvkiadó engedélyével közöljük.
A Füstjelek rovatot Szűcs Balázs Péter szerkeszti.