Gianni, pénztár! – harsan a főnököm hangja valahonnan az üzlet közepéről. Nem is látom a sok ember között, de az a rikoltás a világ túloldalán is utolérne. Úgy pattognak a szavai, hogy azokhoz képest a kutyaugatás klasszikus zenének tűnik. Gianni, pénztár! – ma már ezredszer. Gyűlölöm ezt a becenevet, de ő időpocsékolásnak tartja kimondani a teljes nevemet, a Giovannit. A „kérlek” pedig még valamikor az én születésem előtt kikopott a szókincséből.
A pénztárnál egy szokványos angol turista áll. Fakó hajáról és a ruhaujjából kilógó sápadtsárga bőréről meg tudom mondani, honnan jött. Azok ott a szigeteken nem látnak sok napfényt. Aztán idejönnek, és két nap városnézés után a férfiak mind vörösre égnek, a nők arca meg belefullad a szeplőkbe. A színéből ítélve ő csak nemrég érkezhetett. És máris vásárol? Akkor legalább egy közepesen súlyos magánéleti válsággal állunk szemben.
Úgy látom, fülbevalót választott. Két számmal nagyobbat, mint ami a korához és az arcához illene (ez is alátámasztja a magánéleti válsággal kapcsolatos sejtésemet), de természetesen erre eszemben sincs felhívni a figyelmét. Sőt jobb, ha nem is gondolok rá, mert a főnök néha a gondolataimat is meghallja, és még képes lesz megvádolni, hogy rontom az üzletet.
Jegyezd meg, mi itt sokkal többet árulunk egyszerű ékszereknél. A vevőinknek azt kell érezniük, hogy szépek és jól választottak – ösztönösen és kifinomultan. Ezért nem is adunk nekik tanácsot. Ha végképp nem tudnak dönteni két darab közül, akkor a drágább áll jobban, érted, Mucika? – ez volt az egyetlen lecke, amit még az első munkanapomon kaptam tőle. Majd azzal a felsőbbrendű mozdulattal, amit a hozzá hasonló nők előszeretettel alkalmaznak a hozzám hasonló fiúkon, megpaskolta a combomat. – Szerintem jól megleszünk együtt. Mostanra pedig én lettem az üzlet húzóarca.
A nő a pénztárnál bizonytalan tekintettel forgolódik, kezében a túlméretezett fülbevalót szorongatja. A legszebb mosolyomat villantom rá. Vissza ne tedd! – szuggerálom és meghosszabbítom a lépteim. – Ez a szépség lesz, hölgyem? Egész testével felsóhajt, ujjainak szorítása ellazul, az ékszer csilingelve hull az üvegpultra. Vörös arccal kapkod a fülbevalók után, szabadkozik, hogy csak nemrég érkezett, fáradt, nem tervezett vásárolni, de ebbe beleszeretett, most mégis bizonytalan… Istenem, legalább egyetlen új részlet lenne a történetében! Az arcbőröm maszkként feszül a koponyámra; ha egyetlen milliméterrel szélesebbre húznám a mosolyt, szétrepedne, és a főnök kifizettetné velem a takarítást.
A telefon a legrosszabbkor szólal meg. Hívj vissza, SOS! – villan fel Robbie üzenete a kijelzőn. Komoly dolog lehet, mert tudja, hogy nem zavarhat munka közben. Megengedi, asszonyom? – nézek a nőre, aki közben összeszedte a fülbevalókat. Automatikusan bólint. – Addig próbálja fel még egyszer! Hadd lássam! – ez mindig megteszi a hatását. Míg a tükör előtt igazgatja magát, Robbie-t hívom.
Robbie, azaz Roberto középiskolás korom óta a legjobb barátom. Vele szívtam el az első cigimet, vele rúgtam be először, vele együtt dobtak ki az iskolai kosárcsapatból nem megfelelő viselkedésért, és még jó pár dologban ő volt az első. És remélem, hogy ez így is marad. Robbie és én ugyanis kitaláltuk, hogy mi leszünk az első olasz K-pop együttes. Egy éve járunk koreai nyelvtanfolyamra, felirat nélkül nézzük a netről letöltött k-filmeket és tökéletes kiejtéssel kérjük a kimcshi ccsige-t Ji Yong büféjében. Ha minden jól alakul, a jövő évi Sanremói dalfesztivál után Robbie & GióGió felkerülnek a poptérképre!
Lássuk be, hogy a 2020-as évekre a K-pop önmagában nem nagy szám. Koreában annyian vannak az énekesek, hogy az sem tűnik fel senkinek, ha el-elhullik belőlük pár (olvassuk ám a híreket). De hogy ugyanezt olaszok csinálják, arra még nem volt példa. Robbie-val szinte minden adottságunk megvan hozzá, hogy sikeresek legyünk. A hangunk tökéletes, a testalkatunk is rendben, úgyis állandóan fogyókúrázunk. A hajunkkal sincs gond – Robbie amúgy is fodrász, egy sütővassal és némi balzsammal bármikor szögegyenesre fazoníroz mindkettőnket. Az egyetlen, amin javítani kell, az a szemünk. A ferdevágású szem elengedhetetlen, hogy K-pop zenekarként hitelesek legyünk. Az pedig – mivel sajnos egyetlen koreai felmenőt sem tudunk felmutatni a genetikánkban – pénzbe kerül. Ezért is vállaltam el ezt a munkát az ékszerüzletben: valamiből ki kell fizetni a műtétet.
Robbie az első csengetésre felveszi a telefont. Gió, megtaláltam, Törökország! – olyan hangosan kiabál, hogy a főnök felé pillantok, nem hallotta-e meg; utálja, ha munkaidőben telefonálok. Szerencsére el van foglalva. Az angol nő közben visszatette a polcra a fülbevalót, és egy még nagyobbat próbál. Ezeknek semmi önkritikájuk. Gió, hallottad? Törökország! – hadarja izgatottan Robbie. – Találtam egy helyet. Nem éppen a legismertebb, de utánanéztem: karácsonykor féláras minden műtét. Egyet fizet, kettőt kap akcióban megcsinálnak mindkettőnket. Szilveszterre már itthon is lehetünk. Mit szólsz? Bevállaljuk?
Nem is tudom. Egyrészt mindig úgy képzeltem, hogy Brazíliába vagy Thaiföldre megyünk majd a mandulavágású szemekért, koktélt iszunk a tengerparton míg lábadozunk, és haverokat szerzünk a legmenőbb klubokban, de Robbie realistább. Azt mondja, Törökország sokkal olcsóbb, ha pedig befutunk, annyit mehetünk még Brazíliába és Thaiföldre, amennyit csak akarunk. Másrészt így is legalább kétezer eurónk hiányzik. Az ajánlatra egy órán belül válaszolni kell. Majd összeszedjük valahogy a hiányzó pénzt – sürget Robbie. Ahogy igent mondok, kifut a vér a lábaimból. Belekapaszkodok a pultba.
Az angol nő a tükör elől integet, a hatalmas karikák a vállát verdesik, mintha egy madár szárnyai lennének. Mellé lépek, összeér a tekintetünk. Összehúzott szemmel méregetem – minél előbb meg kell szoknom, hogy hamarosan mindent így fogok látni. Nem is tudom – dadogja. Rámosolygok és ujjammal végigsimítom az egyik ékszert. Egyetlen pillanat alatt negyven év hullik le róla: a tükörben egy fiatal lány igazgatja remegő kézzel a fülbevalóját. Az ékszer már nem tűnik túlméretezettnek. Tökéletes – nem számít, melyikünk mondja ki. A háta mögött elkapom a főnököm cinkos pillantását: Gianni megint fogott egyet.
A fülbevalót díszdobozba csomagolom, majd papírzacskóba teszem. Ha bármi másban segítségére tudok lenni, amíg itt van, asszonyom, hívjon csak bátran! – csúsztatom mellé a telefonszámomat. Elpirul. Az üzlet megköttetett. A főnöknek igaza van: boldogságot árulunk.