A. B.
Körülbelül ötszázezer forintot költött minden nyáron fesztiválbérletre. Az irodai munkahelyén jó volt a kávégép, ezért egy idő után el is adta az otthoni sajátját. A csend valamiért riasztotta, mindig szólt a zene a fülében. Naruto-rajongó volt, folyton újra és újranézte az összes epizódot. Néha a munkahelyén is rájött, ilyenkor vigyáznia kellett, hogy a túl hangos lihegés ne keltsen gyanút a WC-ben. Az anyját minden nap meg kellett mosdatni, kezdve a lábbal. Néha megkérdezte magától, hogy miért is csinálja. Ugyanazért vitte az embereket a sátrába, (minden nap mást), amiért megvette a fesztiválbérleteket.
Béla
Nem zavarta, hogy éppen metróban vagy kocsmában ül, amikor ingert érzett rá felhúzta a trikóját, és beletúrt a köldökébe, (kicsit mintha drága oldalát akarta volna megnyitni,) és ha talált benne piszkot, látványosan elpöckölte. Azóta indult hízásnak, (nyilván alkoholmérgezés, de ki számolja már az éveket,) amióta meghalt a felesége. Szőke haja glória, ami hullámosan lekonyult a halál beálltával. Felpuffadt vörös testét zsákba cipzározzák, ez volt az utolsó képe róla. Az egyik kínai Crocs-hamisítvány valahonnan előkerült, azóta a polc tetején őrzi, mintha az urna helyettesítője volna. Általában lezuttyant a kanapéba, (a kárpit elterült alatta, mint a régi karikatúrákon, amikor a dagadt bankár maga alá gyűri a Földet,) bekapcsolta a tévét, és azt bömböltette egész nap. A szomszédok néha átdörömböltek. Valamikor úgy bevásárolt sörökből, hogy napokig ki se kellett tennie a lábát a lakásból. Hikikomori, japánban így hívták volna. Egyszer a panelház előtt a forró aszfalton meglátott egy cammogó macskát. A macska egy idő után megállt, és nyalakodni kezdett. Ekkor meghúzta a doboz sörét, krákogott egyet, aztán letépett egy levelet, és kis darabokra morzsolva lassan leszórta a macska elé. A macska is Krisztus, gondolhatta volna, ha nem lett volna vallástalan.
Pénztáros
„Minden pittyegés közelebb hoz a megváltáshoz, mert a nagyobb fizetés ígéretét vetíti elő” – így gondolkodott néha munka közben, ha pár pillanatra elfogytak a sorból. Amikor kiment néhánnyal cigiszünetre először a munkáról volt szó. Idővel váltottak magánéleti témákra is, igaz, ezt szinte nem is lehetett észrevenni, mert a két téma összefolyt, mint a visszájára fordult teremtés a horizontban, amikor az ég meg a tenger kékje összetalálkozik. Néha a kibaszott vásárló elfelejti, hogy a pékárukra még a bevásárlótérben vonalkódot kell ragasztani. Ezek általában négy-öt percig is feltartják a sort. A kurva anyjukat. Legalább néhány árucikkből kedvezményesen lehet vásárolni. A termékekben lévő cukor aztán beköltözik az emberi testbe, fészket rak, hogy a diabétesz madarait költse ki.
Erik
Néha (ez leginkább fizetésnapokon történet meg) lecsúszott egy belga is. Floris Kriek, Delirium Tremens, Castell, Belle Vue Kriek, Leffe. Ezek 0.25-ösökben vagy 0.33-asokban kaphatók, nem is kell belőlük több az intenzitásuk miatt. Aztán persze voltak az átlagos napok, ekkor Borsodi, Soproni csúszott le a torkon. A folyadék a nyelőcsőben olyan, mint a mennydörgés vagy hatalmas sokaság hangja. A gyomorba érve Jordán folyóvá változik, amibe ételek zarándokolnak, hogy megkereszteljék őket. Általában heti egyszer az asszonyt is sikerült megrácigálnia. Már amikor felállt. Néha Kőbányai vagy Rákóczi kellett, hogy spórolni tudjon. Ha berúgott, testéből gőzölgött az alkohol, mint leégett táj füstje. Ekkor dühöngve bebotorkált a templomba. A régi szakképzős osztálytársakkal néha összegyűlt a közeli kocsmában römizni. Nyári délutánokon ventilátor körözött a fejük felett. Középen egy furcsa dísz: egy nagy üvegszem.
Dezső
„Nekem az élet egy végtelen hatalmi játéknak látszik – mondta a hangrögzítőbe – minden egyes megnyilatkozás a nagy hierarchiában elfoglalt helyedet mutatja, vagy azt, amit szeretnél elfoglalni. A többi ember a te szimbolikus ellenséged, és mindenki dióbazárt magányos képződményként a másik torkának ugrik. A másik megsegítése a gyengeség jele. Én ebből nem kérek. Minden másodperc egy elnyomás és elnyomatás. Rossz volt itt lenni közötettek.” – azzal letette a telefont az íróasztalra, elhúzta a redőnyt, hogy a szomszédos toronyházból ne lássanak át, (bár ilyen késő este már senki nem tartózkodott az irodában,) letette a feszületet a monitor mellé, (mert tudta, hogy minden elnyomott egy-egy Krisztus) és a kötelet az ajtó kilincsére akasztotta.
K. E.
Épp egy étteremben ebédelt, amikor fennakadt a szeme. A felesége hiába püfölte a mellkasát, úgy maradt. Nyaralásnak indult, végre, az évek alatt sikerült összespórolni egy horvát utazásra. A karbantartói fizetés egyik felét mindig elvitte a kaja és a rezsi, a másik felét meg a gyógyszerek. Nagyon kellett kuporgatni. A betegség mindkettejüket lesújtotta, két műszakot is vállalnia kellett. Jóformán csak az ágyban találkoztak. A gyógyszer ostya, záloga a megváltásnak. Amikor egyszer az ablakot szerelte az üvegen, a tükörképe helyett Jézus arcát vélte felfedezni. Ateista volt, így nem volt oka másnak szólni az esetről. Egy presszó előtt ismerkedtek meg. „Van egy cigid?” – ment oda hozzá. „Persze. Meg tüzem is.” Aztán: „Gyere, meghívlak valamire.” Gyerek nem lett. Nem is kellett. A szakmunkásképzőben sokat balhézott. Volt egy betonplacc, valami lerombolt TSZ talapzata, mindig oda hívta ki, akivel baja volt. Eseményszámba ment, ekkor a verekedőket körbevette a többi fiatal, és ordibáltak, nem lehetett érteni, hogy mit. A pokol köre emberekkel van tele. Az apja nevelte, az anyja meghalt, amikor született. A szülei annyira szerették egymást, hogy az apja rá sem tudott nézni más nőre hátralévő életében. Valahogy minden beszélgetés a halott feleségnél kötött ki. Egyszer, hogy az apját ne kelljen hallgatnia, inkább az égen repülő madarakat nézte, közben a sültkrumplit nyammogta. Befejezték az ebédet, az apja hagyott egy kis borravalót az asztalon.