Sipos Gaudi Tünde – Nagy Gaudi Mátyás: Örökségünk tere. Vízcsűr Galéria, Árkos.
véletlen, számomra ~ Teljesen véletlenül rábukkantam egy számomra eddig ismeretlen Paul Klee képre. Egy nem egységes faktúrájú, rózsaszín alapon megfestett kis ágas-bogas csupasz fácska van rajta, teli fehér bogyócskákkal. (Tavasz a télben, ilyesmi a címe.) Szembejött az interneten, véletlenül. Mondhatnám, ha hinnék ilyesmiben. El is felejthettem volna szinte azonnal, de nem véletlenül lementettem magamnak, majd közvetlenül utána megnyitottam Tünde levelét, amelyben átküldte a csűrgalériában kiállítandó anyagaik tervét. A többes szám a fiára, a tízéves Matyira vonatkozik, szülő-gyerek kiállítás. Talán már sejthető, miért nem gondolom véletlennek a Klee-találkozást. Az ő képeinek tudatosan vállalt gyerekrajzszerűsége, a témák rokonsága mindhármuknál figyelmen kívül hagyhatatlan a jelen helyzetben. (Számomra.)
gyerek, kötet ~ Tünde, akit volt szerencsém onnan megismerni, hogy a második gyerekkötetemet illusztrálta. De ez így nem elég pontos, társam lett a könyvcsinálásban, hiszen egy gyerekkötet esetében majdnem fontosabb a vizuális megjelenés, a versek lekísérése képek által, mint maga a szöveg. És ez a könyv éppen ilyen lett. Majd egy csíkszeredai felnőtt könyvbemutatón személyesen is találkozhattunk, párostól, gyerekestől. Két dolog miatt mesélem el mindezt. Tünde vizuális szakember, képzőművész, nemcsak gyerekkönyv-illusztrálással foglalkozik, hanem komoly felnőtt tartalmakat is létrehoz. Ezekből például a tavalyi év elején az általam főszerkesztett lapban (Új Forrás) le is hoztunk néhány nagyon komoly és komor gondolatot sugalló munkáját, melyek mély rokonságban vannak a mostani kiállításon látható alkotásaival is. Kísérőszövegként párja egykori tanárának, nekem régi barátomnak, alkotótársamnak, Gaál Jocó értő írását közöltük. („Sipos Gaudi Tünde munkái a művészet elvonatkoztatott, belső világában születnek, de absztrakciója organikus, jellé alakuló nyomhagyásai megőrzik a természeti formákat.” – írta Jocó.) A másik dolog, hogy Tünde mindkét gyerekét elhozta a könyvbemutatóra, ami nekem nagyon tetszett, mert annak idején én is pontosan így csináltam, vittem a gyerekeimet mindenhova. Így, amíg fel nem nőttek, Erdélybe is jártak velem könyvbemutatózni. A nagyobbik gyerekük, Matyi, Mátyás feltűnően nagyon figyelt mindenre a csíkszeredai könyvbemutatón, főleg, amikor az indiánokról meséltem.
átalakulás, örökség ~ Mindezek után nem lepett meg annyira, hogy egy lehetséges, ideális, szellemi térmetamorfózis kapcsán (a csűr funkcióváltásáról beszélek) Tünde azt találta ki, hogy a fiával együtt – a saját eszközeikkel – illusztrálják azt a negatív átalakulási folyamatot, ami a természetben körülöttük zajlik, és az eredményt közösen állítják ki. Pontosítok, elsőre meglepett, nagyon tetszett, majd másfél perc múlva a világ legtermészetesebb dolgának találtam az ötletet. Nekem írott leveléből idemásolom az alapgondolatot, tulajdonképpen ezt mesélte el, amikor megkérdezte, hogy nem járok-e véletlenül szeptember elején Árkos felé. (Véletlenül épp nem, de próbáltam direkt módon összehozni, ám sajnos nem jött össze, amit azért sajnálok, mert egy ilyen rendkívüli alkalmat a személyes jelenlétemmel illett volna megtisztelni.) Rendszeres megnyitó személyként mindig is álmodtam egy ilyen pajta- vagy csűrgaléria megnyitóról, amit én követhetek el. Szóval: „Az örökség fogalmából kiindulva alakult ki a kiállításom fő gondolata, és pedig, hogy mit is öröklünk? Mit öröklünk a szüleinktől, a nagyszüleinktől, illetve mit adunk át a gyerekeinknek? Szellemi örökségre gondolok. Hogyan neveljük gyerekeinket, mennyire kötődünk egymáshoz, milyen környezetben nőnek fel a gyerekeink? Milyen fontos a természethez, a helyi értékekhez való kötődés, vagy a hit fontossága egy olyan világban, ahol nagyon könnyen át lehet venni a digitális és a virtuális világ fertőzését.”
csűr, góré ~ Aztán azt is elmeséli, miért fontos számára a gyerekkori titkos csűrözések helye. A szénában, szénából ugrálás közben – ahogy írja – a deszkák rései között „beszivárogtak” a nap sugarai. Azon túl, hogy mennyire érzékletesen vizuális ez a kép, mennyire pontos és kifejező, a saját gyerekkoromat is megidézi, egy magyarországi kis faluban a nagyszülőknél, ahol csűr helyet kukoricás góréban ücsörögve figyelhettem órák hosszat a lécek rései között játszódó és folyton változó fénymozit. A kiállítás készülése közben átküldött munkafotókon pontosan ezek a fénypászmák lettek a legtevékenyebb résztvevői az egyes alkotásoknak. (Remélem, a megnyitó alatt is működni fog a vetítő!)
taní, tani ~ Öreg indián törzsfőnökként szívet melengetőek azok a szavai is, amelyekben a természet szeretetéről, közelségéről ír, hogy gyerekként mennyire fontos volt számára a patak, az erdő, a mező, a legelő. És ezt szeretné átörökíteni, anyukaként és művészként is, tehát a leghitelesebb módon, és erre most azt a módszert találta és dolgozta ki, hogy ezekről a fontos, konkrét helyekről mindketten készítsenek képeket. Zseniális megoldás, pedagógiailag is, tanítani kéne. Nem(csak) középiskolás fokon…
patak, kövek ~ Tünde jelezte nekem, hogy az egyik falon rajzolt kövek leszenek elhelyezve vízszintesen, ahogy a patak is folyik, mert a fiának is, neki is nagyon fontos helyszínük. A fia egész évben „elvan” ott. Ezt nagyon ismerem, egész gyerekkorom így telt, a lakótelep közepén átfolyt egy patak, mindig a partján gubbasztottam egyedül, figyeltem a békákat, a kishalakat és a vízinövények lassú mozgásait a kövek között órákon át. Elég jól elvoltam. Később azt hittem, bennem van a hiba, biztosan antiszociális vagyok, hogy ebben leltem örömemet anno. Majd láttam Tarkovszkij filmjeit, meg Huszárik Zoltánét, és megnyugodtam, nem csak velem van baj, más is volt, van, lehet ilyen. Most íme, ismét rokon lelkekre leltem, visszaigazolást nyertem.
mező, legelő ~ Erdély számomra egy egybefüggő, óriási legelő vagy mező. A lélek szárnyalásának végtelen terét szimbolizálja. (Álmaimban is gyakran repülök arrafelé a legelők fölött.) Olykor persze fák, erdők határolják, de ez pontosan olyan, mint a szabadság, ami csak keretek között működik. Tünde nagy méretű munkái a földön/szalmán, a falakon és a gerendákról belógatva ugyanezt sugallják nekem, még akkor is, ha valójában a földterületek eltűnésére, eltüntetésére (a civilizálódás jegyében) akarja felhívni a figyelmet.
kövek, fák ~ Egy egykori használati teret elvarázsolni művészeti, közösségi területté, ami által éppen a természeti közeg jelenítődik meg: kövek, (gyógyító erejű) nyírfák, vizek, mezők, legelők – legmagasabb rendű szellemi feladat, igazi teremtés. Matyi minden fás rajzán a teremtés első pillanata idéződik meg. Kedvencem a három óriásfa, a törzsüknél lévő apró emberkékkel. Tünde pedig talán egy utolsó utáni pillanatot vízionál, leegyszerűsítve, fekete-fehér jelekké csupaszítva aggódó gondolatait.
befejezés, vége ~ Jó szemlélődést ebben az örökségátadó, természetközelivé varázsolt, intim térben! Sétálgassanak egy kicsit csendben a mezőn, a patakparton, a fák között – itt a hűs csűrben. Uff, én beszéltem (volna, ha ott vagyok). De a lényeget sajnos, mint oly sokszor a szavak által, talán ismét csak elrejteni tudtam. Tünde és Matyi viszont láthatóvá tették az őket körülvevő természetet, életteret, nem pedig a láthatót mutatták be (állíthatom bátran Paul Klee nyomán). Köszönöm nekik!
(Fotók: Rizmayer Péter)