(Részlet a szerző Anyám tenyere című, októberben megjelenő regényéből.)
Tegnap éjjel madár alakjában meglátogatott édes feleségem lelke. Elbocsátotta az Isten, hogy menjen, keressen fel engem, megtalált a hegyen, nem volt nehéz, azért jöttem ide, hogy könnyen megtaláljon, a hegy tetején közelebb vagyok a teremtőhöz, teremtményeid kezét fogva közelebb vagyok hozzád Istenem, és köszönöm, hogy elküldted nekem őt!
Pomuk az ima után elfújta a füstölgő dohányleveleket, és lefeküdt.
Hajnalban megint madárszóra ébredt, vizet töltött egy faedénybe, a kunyhó elé ment, kezében tartotta és várt. Hetek óta nem esett, ilyenkor az erdő magasabb részein nem találnak vizet az állatok, csak a völgy mélyebb gödreiben. Mióta egy apró mókus belefulladt a vájúba, csak lapos edényben hagy kint vizet a szárazságban. A nap első sugarai az ujjai közt kerestek árnyékot, nem telt sok idő, s a kezére röpült egy feketeringó, ivott a csészéből, majd felröppent Pomuk fejére.
Most lépni fogok, s leülni, de ugye nem fogsz elrebbenni, nem akarlak megijeszteni!
A madár nem repült el. Pomuk leült a szikla tövébe, nekidőlt a falnak.
Hosszan nézte a fákat, ahogy a tél mögött érkező tavasz megmutatja vonásait, a kopasz ágakat lengette a szél, felsejlett egy apró felhő, középen sötétszürke, szélén világos, mintha magában tartaná a nap erejét, ámult a csupasz képen milyen egyszerű, mégis mennyire telített, a tavasz közeledtétől csordultig telített.
Az áttelelt, kihűlt ágak hajladozása az éjszakában, amit a Hold tesz láthatóvá. Meglásd úgy jön be a tavasz, hogy ajtót sem kellett nyitni előtte – mondta a madárkának, s elaludt.
A madár a szemközti faágról nézte, ahogy reggel Pomuk nehézkesen feláll, hogy tegye a dolgát. Elmondott egy reggeli imát a teremtőnek, s az összes teremtményének, betakarózott az imával egész napra, s betakarta vele őket is.
Van egy malomkő Lepencén, oda megyek a maradék árpámat megőrölni. Élnek a hegyen más jámbor emberek is, mind ugyanazt a malomkövet használjuk, ha a jóistenünk megelégszik eggyel, amivel a világ összes népének őrli a lisztet, akkor nekünk is elég lesz. Nyakamba veszek negyed zsák zabot, ennyi maradt a télről, óvatosan lépek le az ösvényre, egyszer itt a mélybe zuhantam, hollók jöttek a hegytetőre, két hollófiú, veszekedtek, hallottam veszekedtek azon, kinek van joga először enni a dögből, aki elsőnek ér oda, vagy a rangidősnek. Az idősebb lustább volt, a fenyőerdőben születtek, onnan járták be a környéket, a fenyőfák felett ők kergetik a szelet amióta itt élek. A lusta fiú meghízott, a fiatalabb fürgébb volt, hamarabb érte el az ételt. Mondanám én nekik, hogy hogyan osztozzanak rajta, de ki vagyok én? Megharagudna az anyjuk, ha beleszólnék. Ahogy figyeltem őket megcsúsztam a lejtőn, akkor is zabzsák volt a hátamon, csordultig tele, nyár derekán aratták a zabot, a faluban cseréltem fakanalakra, szeretik a fakanalaimat, vagy azt mondják, és nem a fakanalakat szeretik, csak a jóisten gyermekét bennem. A zsák a fejemre csúszott, egészen a vaddisznó ösvényig zuhantam, de bajom nem lett, megvédtek a bokrok, kaptak utánam, tartottak, valamelyik lehajolt előttem, valamelyik belém kapaszkodott, egy fiatal fa törzse közeledett, ahogy forogtam lefelé egyre közelebb került, olyankor ha nagy baj van az egészre gondolok látom mindazt, ami addig volt, s azt is, ami lesz, de abból kevesebbet, homályosabban, ott nem képeket látok, csak színeket, fényeket buborékban feszülni, a múlt tompa és hangos, a jövőnek halk üveg a hangja bármikor elő tudom hozni érzéseimet a jövőről. Vannak, akinek az érzései a jövőről fájdalom, a múltja vigasz. Sajnálom kik félnek látni, és adnék nekik az én jövőmből, hogy nézzenek bele, és tegyék a maguk jövöjéhez, tapasszák hozzá sárga agyaggal, és merjenek a maguk jövőjére is gondolni, hogy bátrak legyenek este lefeküdni, és izgatottan várják, hogy eljöjjön a reggel.
Összetörve fekszem a földön a fogaim, a szemem, a szám, a fejem, mellem, kezem, lábam, lábujjaim szanaszét, a testemre gondolok, gondolataimmal összeszedem minden részem, még a nagyujjamra is gondolok, aztán mindenre, ami rajtam kívül van: avar, bokrok, a fák, s ami fölötte, s alatta van, olyankor a Kékesen élő asszonyok pendejére is gondolok, hogy oly nehéz az üres életet megtölteni örömmel, hogy üres maradjon, mint egy nyitott tenyér, mégis boldog, vadászok bajúsza alá gondolok, felnőtteken csodálkozó gyerekekre, némán ballagó favágókra, Esztergomra, Visegrádra, Dömösre, az édesemre s az elveszített kicsimre. Másodszor már nem veszíthetem el őket, s mikor így átkarolva a világot tudtam már biztonságban vagyok, akkor megláttam a fatörzset a fejem előtt, ahogyan kitért előlem, hogy ne üssön agyon.
Felálltam, s mentem Lepencére akkor is, köszönet a Teremtőek!
A farkas mindig itt van a közelemben, soha nem kerüljük el egymást. Még fiatal volt, mikor a családját kilőtték a vadászok. Magamhoz vettem, de nem engedtem a kunyhó közelébe, egy ideig csak távolról lehetett az életem része, nem tudhattam ki ő, kit rejteget a bundája, ha megfelelünk egymásnak befogadom. Egy ideig ott élt a környéken, biztonságban érezte magát a közelemben, de sokat volt éhes, én ritkán eszem húst, így vadásznia kellett, azt meg falka nélkül ilyen fiatal állatnak nehezebb. Vad volt velem is, mással is, de alkalmazkodni akart, aminek a tanulás az alapja tudta, csak így éli túl, meg kell szelidítenem. Akkor hozta haza a faluból a bárányt, mondtam vigye vissza, s ha visszaviszi befogadom. Vad volt és kedves, akkor jöttem rá, a vadság és a kedvesség elválaszthatatlan. Ő is, ahogy minden más a vadságot és a kedvességet egyidőben kapta Istentől, s épp olyan természetes ártatlansággal mutatja ki mindkettőt. Azóta itt van, neve nincs, nem kell név, a falubeliek éppen elég nevet adnak mindennek, azt hiszik el kell nevezni az egész világot. Nem beszélünk sokat, és tudom, mikor szán nekem valamit, s tudja ő is, mikor én.
Az Öreg Pap-hegytől mentek, ott volt a kunyhó, nem volt ez titok, mégis mindenki elkerülte, magasan is volt, és senki nem akarta zavarni a remetét. A vadászok nem vadásztak felé, s ha mégis arra ment a vad elengedték.
Félúton megállunk a fehér szilvafánál megpihenünk. Eleinte az Akasztólyuk felé mentem Lepencére, gyakran találkoztam szénégetőkkel köszöntünk egymásnak, de nem beszéltünk, én ritkán beszélek, leginkább ha egyedül vagyok, akkor végtelenségig tudok beszélni, ilyenkor mégsem magamban beszélek, ezt is megtanultam. Az elején, mikor feljöttem a hegyre, mindez ijesztő volt, mint az álom, az álomban is sokszor beszél az ember, és nincs mellette senki, de mégis van és mégsem mindig ijesztő, és tudom azóta, gyakorlom, ilyenkor én a teremtővel beszélek, és a teremtményeivel a föld minden lakójával körülöttem beleértve magamat is. Ez olyan mint az álmodás, de ébren, mindig csak olyat teszek, amiben álmodni tudok.
Rövidebb az út a keleti oldalon a malomkőhöz, több a tisztás, és sehol egy beszélő lélek, csak fák mindenütt, az Öreg tölgy egy hatalmas teremtmény, alig lehet megközelíteni, gyökerei kiállnak a földből, csak bukdácsolva érem el a törzsét, mely olyan nagy, hogy a fél falu körbe tudná állni. Sokszor megpihenek a tövében, s a keleti napban nyugtatom szemem, ősszel leestek a szemközti erdő levelei, látni lehetett a Dunát, az olyan érzés, húz magához, felsírt bennem a gyermek, akiben megszülettem, de az Öreg tölgy erős gyökerei megtartottak. Nem voltam, s lehet még most sem vagyok felkészülve, hogy a folyóra tudjak nézni, mert olyan, mintha a hullámok közül nézne rám a feleségem és kislányom.
A Fehér szilvafa mellett nem gondolok semmire. Talán a fehér szilvára. Soha nem láttam rajta fehér szilvát, mindig aprószemű kék gyümölcsöt terem, egyik évben többet, másikban úgy. Lehet én neveztem el – talán én is nevet adok sokmindennek mióta itt vagyok egyedül, magam miatt, hogy meg tudjam különböztetni a hozzám szóló fákat –, mert olyan fehérnek látom a törzsét, az ágait, mintha meszelték volna, elüt a többi fától, mint a fehér őz, aki fel-felbukkan a környéken, igen hosszú az élete, mert sem a vadászok sem a ragadozók nem mernek hozzányúlni. Mióta vagyok itt? Nem tudom. Nem számolom. Nem nézek számokat, csak látom, ahogyan öregednek a rövid életű állatok körülöttem, ahogyan a cserjékből új és újabb erdő növekszik, már legalább kétszer megtörtént, mióta feljöttem a hegyre, de a fehér őz is egészen fiatal volt, most meg aggódnom kell látom–e még a tél után.
Ültem a fehér szilvafa tövében, kicsi volt az a domb alig lejtett, a mezítelen lábamat eldobtam a falu felé, úgy éreztem, ahogy himbálom, a lábam belelóg az egész világba, lóbálhatom északnak-délnek, szelet is tudnék vele kelteni, s mi mindenre képes az Isten embere, de vajon kell-e bármit is csinálnom, mi végre ez a sok akarat, ránéztem a kutyámra, aki elterült a világokba lógó lábam mellett a friss fűben, mit sem tudott minderről, neki a fehér szilvafa körüli rét mindig is rét marad, semmi olyan szándék nem dolgozik abban a teremtményben, ami ezt meg akarná változtatni. Az állatok diadala az élet felett. Milyen erő van abban, ahogy elfogadja egyszerű létét, én meg itt jövök-megyek, egyik szándékról a másikra, alig tudom követni saját magmat. Elég neki, ha velem van, de persze örül más állatnak is, aztán elfárad, és alszik begömbölyödve a közelemben, ha a térdemnél van, mikor megmozdulok, rámnéz, hogy megbizonyosodjon, itt vagyok, s ha minden rendben alszik tovább. Milyen megnyugvás lehet ez! És megnyugvás nekem is.
Néhány éve történt, május lehetett, zöldelt az erdő. A patakhoz mentem vízért, s egy szekér hangját hallottam, ahogy a forrás felé tart, behúzódtam a sűrűbe, gondoltam addig lepihenek megvárom, míg megtölti hordóit. Akkor nagy ordítozásra kaptam fel a fejem, segítség, segítség! – kiabált egy ember, nem kékesi volt, messzebbről került ide, szaladtam lefelé, nem tudtam mi történt, nem láttam a sűrű bokroktól tisztán, a szekér nem mozdult, az ember rajta állt, az arcán egy vadmacska kapaszkodott körmeivel, iszonyat sivítással és morgással kaparta az embert, mint aki megtébolyodott. Egyik fáról ugorhatott rá. Az ember nem látott semmit, kapálódzott, próbálta arcáról letépni, megtántorodott, s a szekérről a földre zuhant, de a vadmacska még mindig rajta ült. Lehet, idegen volt neki, az itteni állatok mindenkit ismernek, aki az erdőt járja, megijedhetett, de nem menekült, támadott, az ember kalapja véresen hevert a szekér kerekénél, odaugrottam, a macskára egy bőrnyi vizet öntöttem, a macska leugrott, nem szaladt el, felült a bakra és várt, az ember felállt, dühös volt, felkapta a petrencerudat, hogy agyonüsse, csapkodni kezdett felé, de alig látott, folyt a könnye, a vérével keveredett az arcán, ütött az mindent, a lovát, a szekeret, majdnem engem is, de a macskát nem találta el. Akkor kértem hagyja abba, megfogtam a rúd végét, s nem engedtem el, míg le nem nyugszik, az meg a zaklatott örjöngésében sírni kezdett, s körmével belém kapaszkodott.
Ma egy éve, hogy a feleségem meghalt, rossz asszony volt, rossz asszony! – jajjveszékelt az erdő közepén, hogy a macska nyomban elszaladt. És mindig bántott, és meghalt, és szegény beteg volt, de nagyon kívántam a halálát, én öltem meg az asszonyom a szeretetlenséggel, s mégis azóta csak rá gondolok, félek tőle, de hiányzik, és éjszakánként arra gondolok, vissza fog jönni, és akkor tényleg meg kell ölnöm, és ahogy rámugrott, azt hittem, vadmacska lett az asszonyomból, és most eljött értem.
És csak sírt, és sírt egyre mélyebbre nyomva körmét a hátamba, hogy másnap macskagyökérrel kellett borogatnom.
Nem ölted meg, és nem kell megölnöd senkit! – nyugtattam az embert.
A vadmacska eltűnt. Addig maradt csak, amíg sírni nem látta az ember.
Akkor beszéltem, igen, beszélek néha, segítettem is vizet tölteni, s elkísértem az Öreg tölgyig, onnan egyedül is eljut arra, amerre tart, de azóta nem beszéltem senkivel. Istennel beszélgetek, s az állatokba kapaszkodom. Üres és fájdalmas érzés, mikor nincsenek kapaszkodók, nicsenek beszélgetések, csak a régi történések következményei. Szeretnék túljutni, szeretnék felejteni, s szeretném, ha Istennel olyan sokat tudnék beszélni, hogy megtenné nekem azt, hogy beül a halott feleségem, és halott gyermekem helyére a lelkemben, akkor lesz szabad az utam. Nem kell kérnem tőle semmit, nem kell megalázkodnom előtte, nem kell szégyellnem, nincs bűntudat, csak az öröm, hogy ő teremtett engem, és én hálás vagyok ezért, mint egy apának. Most már látom, régi életemben eltávolodtam az Úrtól, és az Úr hagyta, hogy eltávolodjak. Család keresztjei mögé bújtam, hogy felmutassak valamit Istennek, hogy én is képes vagyok teremteni, teremtettem magamban egy másik urat, Jézust, akit úgy öltöztettem fel, ahogyan nekem jó, s akit úgy láttam, ahogyan szemem kívánta, s ettől kezdve azt hittem visszakaptam szabadságom, amit az Úr elvett. Megteremtettem Jézust, mert nem mertem bevallani hitetlenségem.
Még nem értem a malomkőhöz, mikor észevettem, hogy lukas a zsák, és hullik belőle a zab, egy csíkot húzok, egyre több fenyőrigó repül mögém, s szedik fel a szemeket. Ha hátranézek, mindig csak egy-egy csipeget a földön, s rebben fel, ha megállok, de hallom, egy egész raj gyűlt már mögém. Szaporázom a lépteim, nehogy elfogyjon, de hagyom is, had szedegessék így tél után had erősödjenek meg. Nagyon sokat tudnak enni hirtelen, s olyankor madarászok hálójába szorulnak, amúgy képesek lennének kivergődni, de ha tele vannak, és nekirepülnek, a háló szemeibe beszorul a magokkal, gyömölcsökkel teli bögyük, s úgy befeszül, hogy nem tudják kihúzni, egyre inkább kapkodva veszik a levegőt, attól mégjobban felfújódak, s ott ragadnak. Ezért ilyenkor, mikor a tél után hirtelen sok élelemhez jutnak, gyakrabban nézem a csapdákat, s kiszabadítom az ottrekedt madarakat.
Másnapra visszajött a hideg, behúzódtam a kunyhóba, a frissen őrölt zablisztből fekete kenyeret sütöttem, s faragtam egész nap, hogy legyen mit eladni, estére a szarvastehén is megjelent, nem hívtam, mégis jött, lefeküdt a farkas mellé, és elaludt. Hirtelen lett hideg félt, hogy éjszakára visszajön a tél, nélkülünk ritkán jár az erdőn, ragaszkodik hozzánk, nem úgy, mint a farkas, a farkas odaadja magát, de a szarvastehén az én asszonyom, nem oszt meg velünk mindet, mintha titkai lennének, menekülésre kényszerülő állat, ki örökös félelmét megtartja magának. Ettem a kenyérből, majd én is elaludtam.
Reggel vízért indultunk, hó takarta a tavasz friss hajtásait. A közeli forráshoz mentünk, csend volt az erdőben, szokatlan nagy csend, a természet tökéletlensége ült csendben, egyetlen madár sem énekelt, pedig az elmúlt meleg napok kihozták belőlük a vágy dallamait,
Megkaplak, megkaplak, megkaplak – fityegte az egyik,
Hol vagy te, én itt! Hol vagy te, én itt! – kiáltozta a másik.
Mára minden hang eltűnt, madarakat is csak erre-arra láttam röpve rebbenni, a forrást egy éjszaka alatt ellepte a hó, s a jég, olyan mélyre kellett volna ásnom, hogy otthagytuk, és elindultunk egy másik védettebb forráshoz. Út közben a tehén és a farkas egymást kergették a friss porhóban, bökdöstek, löktek engem is, játsszak velük, nevettem, de fázott a lábam.
A két állat hirtelen megállt egy domb tetején, s fülelni kezdett, még a dombon túl volt a forrás, egy szikla takarta el, tudtuk mindhárman, de legyökerezett a lábuk, és nem mentek tovább, én is lassítottam, a domb mögül lestem a forrás felé. Egy zsákot láttam eldobva, vastag kendőt földre terítve, egy asszony feküdt az út mellett mozdulatlan. Olyan ruhában volt, amiben a hegyi rongyos szegények szoktak járni, kiket háttal állítanak a széllel, ha fúj. Apró törékeny test kacatokba csavarva. Odasiettem, a két állat a domb mögül kukucskált, de nem jöttek le. Az asszony hasára fordulva feküdt fél arcával a hóban, szeme csukva volt, az orrába, s szájába hópelyheket fújt a szél. Megmozdítottam, merev volt. Két keze a ruhája alá gyűrődve szorosan tapadt a testéhez. Leülhetett pihenni, fáradt volt, és elaludt, jött a nagy hideg, amire nem számított, és megfagyott még az éjszaka. Mellette gallyak össze-vissza, a szerencsétlen tüzet akart rakni. Nem volt már olyan messze a falu, mégis itt maradt, hogy sietett-e, nem tudhatom, és nincs kit megkérdezzek.
A tehén és a kutya végül lejöttek a dombról, megszaglászták, s várták, mit teszek. Nincs más, be kell vinnem a faluba tudtam, akkor találkoznom kell ott valakivel, akinek átadhatom. Nem foglalkoztunk a vízzel, csak annyit töltöttünk a bőrzsákba, amennyi a hátralevő útra kellett, nem is voltunk szomjasak a sok hó miatt. Kerestem két hosszú égerfa rudat, frissen kivágva bírni fogja a súlyát, a kemény fa nem kopik el a köveken, mogyoróvesszővel összekötöttem a két ágat alul, s felül, a halottat ráfektettem a rudakra a szarvasra kötöttem az ágak végét, s húzni kezdtük ketten a falu felé. Nem jött arra senki, ezen az úton nem szoktam menni, a kékesiek használják Szentendre felé, az asszony is arról jött. A farkas a nyomunkban lépkedett, amit a rúddal tapostunk az út havában, mint aki hátulról vigyázza, nehogy leessen a fagyott test. Ahogy a Nap emelkedett az égre, olvadni kezdett a hó, tudtam hamar el is tűnik. A nap nélkül hideg van, nap nélkül visszajön a tél. Nyáron nap nélkül nincs tél. Annyira el tud foglalni mindent, hogy hónapok kellenek, mire az utolsó nyomai is eltűnnek. A nyár is ilyen, akkor is meleg van, ha nincs fent a nap. Az évszakok legszebb időszaka, mikor kirajzolódik a különbség tél és nyár, hideg és meleg között, ami sokszor megtéveszt, az ember hiszékeny, s a hiszékenységünk felemészt. Azt hisszük a gondolatunk erősebb mint a tél, hogy mit gondolunk tavasznak az erősebb mint a tavasz, hogy mit gondolunk bárminek is az erősebb mindennél. A vad nem hisz, így képtelen a hiszékenységre, a vad tud, a tudás a jelen valósága, a hideg, a meleg, az éhség, szomjúság, a fáradtság, fájdalom. A hiszékenység mindezeken kívül esik. Az állatok tudják Istent, az állatokat Isten teremtette.
Egy kékesi asszony megfagyott. Lement Szentendrére, eladott valamit, vagy vitt valakinek valamit, egy rokonát látogatta, az is lehet, rőzsét vitt, s eladta tüzelőnek, majd hazafelé megfagyott. Elfáradt, így halt meg. Neki ez a halál lett rendelve, fagyhalál, fáradás. Ezek jutottak az eszembe, nem akartam gondolni az asszonyra, hogy ki volt ő, mit csinálhatott, nem akartam mélyebben látni a sorsát, megfagyott, szép arcán látszik utolsó megfagyott gondolata, de nem érdekel, jó ideje nem akarom más életét látni, jó ideje nem akarom hallani más baját, feloldódni abban, ami mással történik, ki akarom zárni az életemből a többi embert. Gonosz vagyok, gonosz, mondanák, de ezt éppen azért teszem, hogy fájdalmamban ne váljak gonosszá.
Közel voltunk a faluhoz, az út mentén a fák között két kékesi ember dolgozott. A tátott szájú favágó egy bárddal nyesegette az alacsony fa vékonyka gallyait, jobb kezével átölelte, bal kezében fogta a bárdot, s olyan finoman vagdosott, mintha kecskét körmölne, vagy menyasszonyt, a másik a vékony levágott ágakat gyűjtötte össze a földről, emez vastag fehér ingben volt, amaz meg kék kabátban, alul piros harisnyát hordott, a sapkát egész nyakáig húzta, kosárnak vihették az ágakat, nem vettek észre.
A szarvastehén megállt a Kis Pap-hegy tövében, ő megteheti, hogy nem jön tovább, lekötöttem róla a rudakat, felszaladt a hegyre. A farkas mellkasára szorítottam egy bőrszíjat, azzal tudta húzni a testet, megragadtam a két rúd végét, s úgy vittük tovább. Az Apátkuti-völgyön keresztül már ráláttunk a falura. Előttünk terült el a két tó, felszínüket vékony jégréteg borította, egy éjszaka alatt befagytak. Rettentő tud lenni a hideg itt a völgyben, a farkas lehajtott fejjel húzta a terhét, megálltam, hogy alaposan végignézzek mindent, ritkán jövök erre, s ha mégis, szeretem megpihentetni a szemem az embereken, házakon, a sürgés forgás látványa jólesik. Két asszony térdelt a Ribnyicska szélén, az egyik mélyebben rámerészkedett a jégre, a másik térdelve figyelte, később láttam csak, hogy az elől csúszó asszony húzza a jégen a másikat, aki két faágon térdel, egy harmadik tiszta feketében kendővel a fején egy összekötözött rőzsét cipel a vállán, keresztül a töltésen futó úton az erdő felől be a faluba. Dolmányos varjak kiabáltak a fejünk felett veszélyt jelezve, szokatlan volt a dögevőknek, hogy egy halottat húzunk magunk után. Egyik faluszéli ház udvarán nagy tűz állt, lomokat égettek bútorokat, mintha kipakolták volna az udvarra az egész házat, s elégetnek mindent. Akkor tesznek ilyet, ha halálos kór üti fel a fejét a családban. Piroslott a szék, az asztalt rá sem dobták már a kezükben meggyulladt, elég ha csak gondoltak rá. Ki éget, jobb, ha nem megy sehova, mert még a gondolata is felgyújt mindent. Gyerekek a partról köveket dobáltak a jégre, és nézték hágyszor pattan a felszínén, ahol kásás volt a jég, ott mind eltűnt. A felső tóból egy birkát húztak ki, az óvatlan állat bentragadt a fagyos vízben, s a jégben nem tudott megkapaszkodni. A falu szélén nem sokan jártak, majd mindenki itt volt a tavak körül. A kerteket hó borította, csak egy szekér jött ganéval megrakva, lassan közeledett, a ló ahogy meglátott nyerített, prüszkölt, s lement az útról a földek irányába, hogy messze elkerüljön, a kocsis megpróbálta visszatartani, látni akarta, kik jönnek, és mit húznak maguk után, ahogy a ló ágaskodni kezdett úgy döntött, megáll az út szélén, és bevár.
Hó, hó!
Kiáltotta a lovának, megszólalni nem tudott, kikerekedve, pozsgásan bámult ránk, ahogy elmentünk mellette. Egyenesen a kastély hátsó szárnyába mentünk, ott lakott Lőrinc atya, gyerekek jelentek meg a kápolna tövében, s felénk mutogattak, ahogy elértük a kőfalakat, az atya kijött. Elfáradtam, a farkas is alig vette a levegőt, ledobtam róla a bőrszíjat, a földre eresztettem az éger rudakat.
Kit hoztál Pomuk?
Lehajolt, s megfogta fagyott kezét, majd keresztet vetve letérdelt.
Matild – mondta ki a nevét, ráhelyezte tenyerét az asszony hideg szemére, imát mormolt, majd elcsöndesedve nézte megfagyott arcát, nyugalom tükröződött rajta.
Van, ki olyan sok jó éjszakát él meg, hogy azok után akár meg is halhatna, van akinek nincs egyetlen napja sem egész élete során – mondta.
Ezt nem értettem hirtelen, mire mondta, vagy mire gondol, de az, hogy megfagyott leegyszerűsít mindent, bár nem akartam mondani semmit, mégis rávágtam: Megfagyott!
Igen, meg. Nyogodjon békében! – válaszolta az atya. Mostanában mindenki azt teszi, ami éppen eszébe jut, ennek okán joggal tarthatunk attól, hogy minden rosszra fog fordulni.
Ezt végkép nem értettem, de nem szóltam.
Hol találtad?
A Kaán forrásnál
Mikor?
Reggel, egy fa tövében – néztem a pap szemébe, ő az enyémbe, bizalmatlanok voltunk, de jóindulat volt mindkettőnkben.
Te miért nem beszélsz, Pomuk?
Néztem rá némá, majd mégis megszólaltam.
Isten szavát várom, hogy szóljon hozzám, az meg hallgatással érkezik. És maga miért beszél olyan sokat?
Tudod, mindenki nem lehet megváltó, mert akkor ki ad enni a koldusoknak? – válaszolta.
A szentírástól még senki nem lakott jól – vetettem oda.
Megállt, nézett rám kíváncsian, mint aki nem akarja abbahagyni a beszélgetést.
Isten veled! – mondta, elindult, s felállt a halott asszony mellől, hogy intézze a dolgokat, a kutyám szűkölt, menni akart.
Köszönjük! – mondta a pap.
A lány jól van? – jött ki a számon váratlanul, nem akartam kérdezni semmit, idehoztam a halott asszonyt, eljöttem egészen a kastélyig, de semmit nem akartam senkitől, mégis úgy hagyta el a számat a kérdés, mintha itt diskurálnánk minden vasárnap.
Ágnes?
Ágnes, Ágnes, hajtogattam magamban, így hívják, aztán csak bólintottam.
Meggyógyult, jó van! – mondta, s elmondott még egy tanítást a délutánban, hogy magának, s nekem is magyarázatot találjon, miért ilyen kíváncsi.
Isten érik benned, bennem, s a fában, a földben, egy kukacban is, még ha senki se akarja – akkor elment.
A faluban hamar elterjedt, hogy ott járt Pomuk, ő hozta be a megfagyott asszonyt. Ágnes is hallotta, meg akarta nézni a halottat, s elment a ravatalozóba, éppen öltöztették, Ágnes elmondott egy imát az asszony lelki üdvösségéért, és a paphoz fordult
Hogyan találták meg?
Egy remete hozta be a faluba.
Melyik?
A Pomuk, …kérdezett felőled, hogy vagy.
És mit mondott?
Lőrinc atya matatott tovább a papírok között.
Azt mondtam jól vagy, de minden seb nyomot hagy a lélekben, mely maradandó.
Ágnes aprót bólintott, és elszaladt.
Hazafelé mentem, sok helyen már teljesen elolvadt a hó, s az olvadék feláztatta a földet, fűszálak bújtak ki az apró repedéseken, madarak repkedtek össze-vissza, a fák között nekicsapódtak a törzseknek, beleakadtak az ágakba, hallottam az apró reccsenéseket, a növényeket is megzavarta a váltakozás, még szívesen takaróznának a hóba, ha korán lepi meg őket a tavasz kihajtanak, a madarak csivitelni kezdenek, s ha visszajön a tél, ott állnak mozdulatlan a sárga virágokra fagyva. Mókusokat is láttam, fáról-fára ugrálva vakarták a hátukat, ilyenkor még van a tartalékaikból, lejárnak a földre, ősszel apró gödröket ásnak maguknak, s oda hordják a diót, mogyorót, de ma sokat láttam csak úgy ücsörögni a földön, hó felett vakarózni. Tavasszal ébred a Sztrasilló, inkább éjjel lehet vele találkozni, zavarja az erdőjárókat, ha szekérrel, vagy gyalog járnak az emberek, mögöttük recsegteti a bokrokat, hajlítgatja a fákat, látni nem lehet, csak hallani, s ha zajt csap hiába néznek hátra, sokszor már előttük ugrándozik. Az állatok is megérzik a közelségét és megállnak, egy lépést sem mennek tovább, lehet van itt valahol egy. Ahogy közeledtünk a Kispap-réthez a távolból farkas nyüszítését hallottam. Két borz jelent meg a kanyarban, bevártak bennünket, el szoktak kísérni egészen a kunyhóig, de mire odaértünk, cikk-cakkban elfutkostak, mint a megkergültek. Az állatok a vadászok jöveteli szándékát is megérzik. Most még csak kezdődik a tavasz, nincs itt a vadászidény, de hamarosan újra felkerekednek.
A kunyhóhoz közel várt bennünket a szarvastehén. A bejáratnál állt, kapkodta a fejét, szaglászott a levegőbe, simogatni kezdtem, remegett, nem tudom mi történt, nem értettem, gondoltam begyújtok, s egy imával lenyugtatom a környéket. Meggyújtottam a dohányt a sarokban, letérdeltem, behunytam a szemem, és imádkozni kezdtem. Arra gondoltam, hogy mostani imámmal a jámbor állatok megnyugvását kérem, mert jámbor az állat, s jámbor az ember is.
Istenem, a jámbor állatok jámbor emberekkel éltek a földön békében, amit te teremtettél, akiknek soha nem kellett félniük, bizalommal voltak minden iránt, keresem ezt a mindenek feletti bizalmat, amit te adtál, ami a szeretere támaszkodik, ahogyan te szereted gyermekeidet, s a szereteted összetart élőt, holtat, mindazt, ami a világban örökkön-örökké forog. De látom Istenem, hogy a testvéreink, a jámbor farkasok elveszítették a bizalmat, ezért harcolnak mindenki ellen, most már azt akarják, győzzék le őket, s látom a jámbor farkasok azért szaggatnak ízekre embert, s állatot, mert azt várják, hogy újra szelidítsék meg őket, látom, hogy a jámbor farkasoknak nem elég az az ölelés, amit az emberek, s a többi állat nyújt, nem elég édes az a kéz, mely nyúl felé, s nem vagyunk elég tiszták, hogy higgyenek nekünk, és nem vagyunk elég nyugodtak, hogy lecsendesítsük őket, nem vagyunk elég jámborak, hogy megalázkodjanak előttünk. Segíts, istenem, nyugalomra ébredni mindannyiunkat, s lecsendesíteni az erdő lelkeit.
Imámból felállva zavarosan ténferegtem a dohányfüsttel teli kunyhóban. Kezdtem volna távolodni nehéz terheimtől, s magamra ölteni minden ízében az erdő palástját, lábamra húzni patakjainak csobogását, apró tavak hullámait, a mocsarak, dagonyák sarát, testemre tapasztani a fák féregrágta kérgét, fejemre húzni koronája, arcomra az erdő tekintetét, ahogy keresztülnéz a felhőkön, ahogy elnéz a hegyek felett, de megzavart a tavasz, megzavart engem is, épp olyan ijedt vagyok, mint az állatok körülöttem, úgy kapkodom a levegőt, szaladgálok a bokrok között, a levelek alatt, s felbukom, mintha én fagytam volna meg, nem az az asszony, mintha engem karmolt volna a vadmacska, nem a feleségét vesztett férfit, hol találok nyugalmat?
Körbenéztem, a tehén feje közvetlem a lábamnál pihent. Gyönyörű állat. Olyan kecses, vonalai finomak, hatalmas fekete szemei lágyan néznek rám, Isten gyermeke. Megérezte a tekintetemet, felemelte a fejét, majd rátette a lábamra, odahúzódtam, az ölembe vettem, és simogattam a nyakát, ő a fejét a vállamra hajtotta, átöleltem, olyan jó átölelni, olyan jó szakállamat vad szőrszálaiba rejteni, s elaludtunk mind a hárman.
Éjszaka nagy szél kerekedett, dobálta a kunyhó tetejét, csapta az ágakat, azt mesélték a falubeliek, régen, itt az Öreg Pap-hegy tetején lakott egy kígyó, hatalmas fején piros korona díszelgett, mikor felébredt süvített, mint a szél.
Nem aludtam, nehezen vallottam be magamnak, hogy gondolataimban eljön hozzám a lány, és pirosat látok, piros sapkát, piros ruhát hoz egy medve, de nem nagy a medve, csak olyan aprócska, piros ruhában van, szőre kilóg a ruha alól, és nem beszél, csak lefekszik a sarokban a vackán, ahová a lányt fektettem, éjszaka érzem a lehellete illatát, csipkebogyó illat keveredik véres, nyers vadhús szagával, zavar ez a gondolat, mégis megnyugtató, és megosztja a helyet a lelkemben azokkal, akiket ott szeretnék tartani. Úgy keres engem ez a lány, úgy akarja a közelségem, ahogy az édeseim tették, ez a gondolat recés, beleakad a fog, letörik a köröm, el kell fordulnom, megint el akarok fordulni attól, hogy valaki szerethessen. Miért fáj? Nem tudok válaszolni, nem is tudom fáj-e, üresség van ott, egy üveg a lelkem mélyén, zöld opál, benőtte a moha, pincebogarak másznak ki belőle kétségbeesve, mert nem találtak semmit.
Reggel elült a szél, s eltűnt a hó. Gyűjteni indultam, a szarvastehén a kunyhó közelében maradt, valamikor a többi tehénnel együtt legelt egy családban, mikor felnőtté vált, egyedül neki agancs nőtt a fején. Kitaszították a tehenek. Hosszú ideig egyedül kószált a rengetegben meglőtték a vadászok, lógott a lába, vergődött nem tudott elmenekülni, de nem találták meg. Meghúzódott a vízmosásban, s kivárta, míg elmennek. A farkassal találtunk rá, megijedt tőlünk, megpróbált menekülni, de nem tudott a jobb hátsó lábára állni, csak lógott tőből, lifegett rajta, három lábbal tett pár lépést, de összeesett. Már nem volt benne félelem, talán bizalom, hogy mi nem vagyunk vadászok, és életben marad, de ha nem, akkor sincs mit tennie. Van egy tekintet emberben, állatban, amiben ott van a remény, és olyan remény, ami átlátszó, mint a tiszta forráskút vize, át lehet rajta menni, átlépni abba az életbe, ahol megoldódik minden, és láttam rajta ezt a tekintetet, erős volt benne a hit, hogy meggyógyul, s mi fogjuk rendbehozni. Hazavittem a hátamon, hetekig feküdt mellettem, ha fázott betakartam, ha remegett simogattam, s felépült, lenyugodott a láz, összefortak a csontok, begyógyultak a sebek, azóta velünk él.
A farkassal a kőbánya felé indultunk, ilyenkor elszórtan még lehet találni magokat, ehető ibolyát, apró csalán leveleket már lapulnak friss hajtások az erdő szélén a hó alatt.