Kicsák Lóránt
Kontor Enikő és Nádor Tibor Inter című kiállítása elé
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kontor Enikő és Nádor Tibor közös kiállítása, az Inter, sok szempontból rendkívüli együttműködés, ezt látni fogják hamarosan: képtárgyak és kerámiatárgyak teremtenek maguk köré és körénk-közénk nagy erővel bíró tapasztalati tereket. Mondanám, csak a valósághoz mérhető erejűeket. És rendkívüli abban is, hogy egy renden kívülit, egy laikust kértek fel a megnyitó beszédre. Arra gondoltam, ez fontos része lehet ennek a vállalkozásnak. Nem azt az elcsépelt gondolatot vetném fel, hogy szakítani akartak a megszokott formákkal, a sémákkal. Vagy ha igen, akkor ez nem korlátozódik arra, hogy a művészeti élet kanonikus-intézményi formáit (mint például egy kiállításmegnyitó) bolygatják fel, hanem szakítanak az alkotói tevékenységben megcsontosodott sémákkal, a befogadóktól az alkotókra erőltetett kategóriákkal, vagy a befogadók művészetélvezeti szokásait, gondolkodását és érzésvilágát megzabolázó sémákkal is. Nem magában állt tehát az ötlet, hogy jöjjön egy kívülálló, és hozzon valami szokatlant a mai estébe, egy másfajta gondolkodás és tapasztalás révén mérje fel és kontextualizálja az alkotásokat.
De ha ettől azt is remélték, hogy nem lesz naiv és primitív, amit mondok, hát ráfaragtak. Ezekről a tárgyakról semmi szakszerűt nem tudok mondani. De olyan elementáris erővel ragadtak magukkal, melyet filozófusként a művészet önmagából feltörő, eredendő erejeként értettem meg. Megértettem – mert részesévé tettek – valamit a teremtésből.
Ezért naiv és primitív, a művészi teremtés eredetében részesítő élményeket fogok megosztani Önökkel.
Az első találkozásom Tiborral. Tagolt, lassú, elmerengő beszédet tart a maga munkáiról, pontosabban alkotói tevékenységéről. A nehézségei, dilemmái, paradoxonai, lehetetlenségei válnak tapinthatóvá annak, mit jelent nem leírni műveket, beszélni róluk és az alkotásról, hanem szóba hozni, szóhoz juttatni egy élményt, látványt, tapasztalást, alkotást, művet. Mert a szóba hozás valójában – szóhoz juttatás. Egyszerre kell magunknak keresni s megtalálni a szavakat, és hagyni, hogy maga a dolog szólaljon meg, jusson szóhoz, hozza magát szóba. Látni és hallani, hogy egy alkotó, akinek élete a formaadás, akitől nem idegen a kalandozás a médiumok között, a szavakban kevésbé bízik. Talán mert a nyelv, a szó engedi a legkevésbé fenntartani azt a helyzetet, amit a tevékenysége mottójává vált mondattal így fogalmaz meg: A táj nem akar kép lenni, a kép nem akar táj lenni. Holott nincs művészet, és – megelőlegezve a későbbieket – semmi nincs, ha ennek az esélye nincs meg, és legalább nem indul el ez a körkörös-végtelen átlényegülés az emberben. Mert minden más csak innen értelmes: megállítani, kijátszani, ellehetetleníteni stb., hogy a valóság és az emberi megtapasztalása egymásba oldódva elveszítsék autonómiájukat. Meglehet, a szavak sokkal gyorsabban és közvetlenebb módon ragadják el, és mint a legabsztraktabb, legformálisabb szimbólumok, teszik sematikussá az élményt.
Holott a kiküzdött szó és a teremtett forma ugyanaz.
Rögtön ezután, nagyon kíváncsi voltam, milyen kiállítás születik ebből az ars poeticából, megnéztem az előző Artus-beli kiállítását. Itt éltem meg azt az elemi erejű tapasztalást, amiről ma is beszélni szeretnék. Akkor jobb híján úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy elkezdtek élni a képek, kifényesedni, kiszínesedni, pillanatról pillanatra mást mutatni. Most így mondom: LÁTNI ENGEDTEK, LÁTTATTAK. Ez a képekhez lényegileg hozzátartozó MŰVELTETÉS különös mozgalmasságot adott a síkba simuló, bekeretezett, kifeszített, kimerevített felületeknek. Vibráltak, hullámzottak, elmélyültek, vittek magukkal, keresztül-kasul, addig rejtett dimenziókban végtelenné tárult világukba. Nem a képekbe láttam bele egy világot, hanem a képek engedtek bepillantást a világukba, abba a felfénylő létezésbe, ami a tárgy, a kép, a művészet, a művész, az alkotás és az elidőző tartózkodás világa volt. Nem tudom, akar-e a táj kép lenni és a kép táj lenni, de a világnak mindig meg kell képződnie, s már mindig meg is képződött, és minden kép mindig világokat őriz és nyit meg. Értik, hogy a kép minden, ami formát ad a formátlannak, ami, hogy legyen, magát alakítja formára vagy keresi magának a formát. A művész a világképződés alkimistája. Nem az első, és nem is az egyetlen: társakként egy nagyobb teremtő társai mind. Nézzenek körül: a sár, a tűz, a hamu a világteremtés közege, a tárgy pedig a megképződő világ.
Ezek a tárgyak itt: világok. Világok önmagukban, és együtt dimenziókat nyitnak meg, melyekben elidőzhetünk, vagyis létezni tudunk, azaz világban lenni. Úgy lenni a világukban, mintha a valóságban.
Talán ezért vagyok ma én a kiállítás megnyitója. Egy filozófus számára a világgá-létesülés az alfa és az ómega: a világ létének titka hívja, ösztönözi gondolkodásra, a megértés vágya hajtja, ehhez keres szavakat, nem csupán leíró, hanem világképző szavakat, melyek a szó szoros értelmében szóba hozzák és szóhoz juttatják azt, ami van.
Ezért művészet a filozófia és ezért filozófia a művészet.
Nos, ezt elmondani semmiből sem tart, de megcsinálni és elérni! Látni a megmutatkozót és láttatni a levőt! Világgá tenni, ami van. Ehhez nem lankadó küzdelem kell.
Kiküzdött világok ezek a tárgyak, és nem csak az alkotás tüzéről és égető kínjáról beszélek, a mindig kevés levegőről, az erőt emésztő bizonytalanságokról, a kínálkozó és elejtett utak kudarcairól (ezek nyomát a kiállításon minden alkotás elénk tárja), a mindig visszamaradó hamuról, a mulandót előlegző hamvakról, az itt-ott beálló hiányokról, hanem arról a teremtő erőről, mely az anyagot a világ részét képező tárggyá alakítja, melyben, és sehogy máshogy, létezhet csak maga a világ is.
A mostani kiállítás képeivel először Tibor műtermében találkoztam. Mutogatott, beszélgettünk, fürkészett, míg én feszengtem e miatt a felkérés miatt.
De azon kaptam magam, hogy nem tudom levenni a szemem a képekről.
Nehogy gyorsan azt gondolják, azért, mert felkeltették az érdeklődésemet, ne adj’ isten, szépnek találtam volna őket. Nem múlt rajtam semmi. Nem engedték a tekintetemet, nem engedték el, és nem engedték elkalandozni sem. Közéjük tartozóvá tettek.
És most, látva az itt egymásra talált tárgyakat, Enikő mindig születőben lévő, a keletkezésből kiemelkedő, és jelenlétükben magukon túlcsorduló kerámiáit és Tibor keretekből kilépő panorámaképeit, állva a terükben, még a lábam is földbe gyökerezik. A megragadott pillantás és a földbe gyökerezett láb, azt hiszem, az igézettség állapotának jelzői. Igézők ezek a tárgyak, és csak azt érzem: jó itt lenni, közöttük.
Hogy ez nem sajátosan ezekre a tárgyakra érvényes, hanem a műalkotás lényegéhez tartozik? Nem bánom. Végre elmondhatom: láttam, és megéltem műalkotásokat. Naivan és primitíven, a keletkezésüket nem elrejtőn elhagyó, hanem nyíltan hirdető jelenlétükben. A végesség szépségében, a lét egyedül tapasztalható móduszában. A tárgyak az időtlenbe érnek az alkotás tüzében kimerevedett formákban, de az esetleges részletek, a köztes tereken elhintett hamu, és bennük az emberi lábnyomok – a végesség szépségét hirdetik.
Kiküzdött szépek ezek a tárgyak.
A szépség új meghatározását kívánják.
Nem lehet az eszményi szépre hagyatkozni, az anyagon megjelenő formára, mert itt az anyag hozza létre a formát, amiben maga formálja meg magát (az alkotó legnagyobb meglepetésére és csodálatára), a szépség anyagisága és az anyag szépsége elválaszthatatlanul mutatkozik meg.
Az érdek nélküli szépség pedig eleve értelmezhetetlen, és nemcsak ezeknek a tárgyaknak az esetében, de általában a művészi tárgyakban is. De ezekben különösen. A vizsgaanyagnak is unalmas és érdektelen meghatározás olyan korban született, amikor a művészet és műtárgy az időtlen, örökkévaló eszményi megjelenítéseként értelmeződött. Mint más területen is (ismeret), elrejtve, de nem kiiktatva az alkotó és a szemlélő minden ízében véges, vagyis testi jelenlétét, a mű keletkezését, eseményszerűségét, a teremtés, a befogadás és a jelenlét eseményeit.
Ma, amikor ezeket a dinamikus tapasztalásokat nem csupán előhozni szeretnénk az elfedettségükből, de a művészi teremtés ennek a sokrétű eseményszerűségnek az előidézéseként bontakozik ki, az alkotó és a befogadó közvetlen, hús-vér, anyagi, véges, testi-lelki-szellemi részvétele az érdekek megannyi impulzusával nem csak kíséri, de hajtja a művészeti folyamatokat.
Ezek az alkotások engem eddig mindennél jobban megmártottak az anyagba öltözött szépség és a széppé formálódó anyag, a küzdelmes alkotásba bevonó, igéző befogadás tapasztalatában. Azzal, hogy nem elrejteni, és még csak nem is megmutatni, de exponálni szeretnék az eleven jelenlétbe gördülő keletkezés mozgását, sodorva magukkal alkotót és nézőt, a közös részvételben kiküzdött szépség tárgyai.
És amikor mindenki tette a maga dolgát, külön-külön a műterem, a műhely izgalmas, de mindig bizonytalanul tartó magányában, egyszer csak megszületett az ötlet a közös kiállításra, amiről alig lehetett valamit előre gondolni, tudni meg semmit. Mit kezdenek a térrel, a hellyel, és főleg egymással, a közöttel? Hát nézzék és lássák! Kiküzdöttségükben hogyan szelídülnek egy semmihez sem fogható harmóniává, az emberi felfogásban összeférhetetlen és összeegyeztethetetlen sokféleség hogyan teremti meg azt a feszültségteli harmóniát, ami egyszerre visz vissza a közös eredet egységébe, és vetít előre egy mindeneket elrendező nyugalmat.
Eleve adott harmónia vagy beteljesedő egység a kiállítási kompozíció? Mindegy is. Érezzük, hogy nem csak egy helyen, hanem együtt vannak most ezek a tárgyak, és mi is együtt lehetünk velük. És jó itt lenni közöttük, időzni egymás társaságában. Végre semmi mást nem kell tenni, mint lenni. Ellenállhatatlanul.
Inter esse.
Köszönjük, Enikő, köszönjük, Tibor.
Pörczi Zsuzsa
Átterjeszkedés
„Észlelésünk szerveződése egy nálunk sokkal nagyobb szerveződésbe való illeszkedés. Ez a nálunk nagyobb szerveződés pedig nem valamiféle misztikus hatalom, hanem az eleven lét, vagy ha úgy tetszik a (nem naturalista módon felfogott) eleven természet.”[1]
„Az az oppozitorikus, sőt hierarchikus viszony, ami a szubjektumok közötti kapcsolat és a szubjektum-objektum közötti kapcsolat között áll fenn, immáron tarthatatlanná válik.”[2]
Amikor Nádor Tibor arra kér, hogy írjak vagy beszéljek egy kiállítás képeiről/tárgyairól, soha nem gondolom, hogy nekem arról kellene mondanom valamit, hogy minek látom őket, vagy mit látok bennük, ne adj’ isten, hogy milyen okosság mondható róluk. (Értelmezzem? Elhelyezzem? Értékeljem? A legtávolabbról sem. Semmi esetre sem.) Ilyenkor mindig azt próbálom megfogalmazni, hogy épp most, épp ezek a képek/tárgyak mire tanítanak, mit adnak, mit mutatnak meg számomra. Megpróbálok valamilyen módon beszámolni arról, hogy mi történt közöttünk.
És ez a „között” az, ami most különösen kíváncsivá tett. Nádor Tibor, Kontor Enikő és az általuk létrehozott alkotások.
Ha a fenomenológia a tapasztalás folyamatára való reflexió, akkor adja magát, hogy ezen az úton indulva bízhatok abban, hogy a képekkel/tárgyakkal való találkozásaimról beszámolhatok általa. Mit jelent a műalkotásokkal, és éppen Nádor Tibor és Kontor Enikő alkotásaival való találkozás mint tapasztalat? Erről igyekszem megfogalmazni most is valamit.
És mikor ezt próbálom megérteni és leírni, szinte kivétel nélkül mindig Maurice Merleau-Pontyhoz, a számomra legizgalmasabb fenomenológushoz fordulok, tőle kapok ehhez segítséget. Az, ahogy ő látta a művészetet, különös tekintettel a festészetre, a festőre és az ő tevékenységére, radikálisan megváltoztatta az erről való gondolkozásunk kereteit.
Azt az alaphelyzetet akarta ugyanis felrobbantani, hogy két térfélen zajlik a látás, az észlelés, a műalkotás befogadásának folyamata. Hogy van az, aki néz, és van az, amit néz. Ehelyett az észlelés mágiájáról beszél, amelyben a testem és a dolgok között rejtélyes összefonódás valósul meg: „A szemmozgásaim a dolgok mozgásaival és kontúrjaival egyesítenek. Az észlelés mágiájában megvalósul ez a rejtélyes összefonódás testem és a dolgok között. A testemet átadom és kiszolgáltatom a dolgoknak, hogy beleíródhassanak a húsomba, hogy közölhessék velem sajátos minőségüket. A látásom az érzékelhetőnek ez az önmagára göngyölődő redője, önmagát kimélyítő központi ürege. A látó és a látható, a tapintható és a kitapintott egymással szembefordított tükrök végtelen rendszerét alkotják, és az észlelés során én ebben a rendszerben bolyongok.”[3] A festészetre éppen ezért az észlelés paradigmatikus eseteként tekintett. Ahogy a festő lát és láttat, abban látta az észlelés tényleges természetének leírhatóságát megmutatkozni, és ezért is gondolta, hogy a filozófusnak tanulnia kell a festőtől: „A festőtől például meg kell tanulnia, hogy úgy nézze a dolgot, hogy a dolog is elkezdje nézni őt. Észre kell vennem, hogy nem puszta testetlen megfigyelő vagyok, hanem magam is a láthatóság rendjébe tagolódom, én is látható vagyok, és a dolog láthatósága nemcsak rokonságban áll, hanem össze is fonódik az én láthatóságommal. A dolog bizonyos értelemben néz engem, nem úgy, mint egy másik ember, kívülről, szemtől szemben, hanem rejtett, láthatatlan, redők közé hatoló módon. Az új tapasztalat abban áll, hogy magam is észlelhető, sőt ténylegesen észlelt is vagyok […]. Észlelhetőként része vagyok az észlelhetőség egészének, része vagyok ennek az átfogó valaminek, a húsnak, ami azonban nem transzcendens hozzám képest, hanem átjár, bennem van, megformál, tagol.”[4]
Nem könnyed, nem magától értetődő számomra látni ezeket a képeket, tárgyakat, találkozásaink sokkal inkább feszültséggel teltek. Legszívesebben egyedül lennék velük egy darabig. Zavarban vagyok, mint amikor az ember megismer valakit, olyankor, amikor ennek tétje van. Épp csak elkezdjük érzékelni, hogy kivel is állunk szemben.
A kérdés mindig az, hogy megnyílunk-e egymásnak, látjuk-e egymást, látom-e őket? Az első pillanat megtörténik, eseményszerűen, élesen belevágva a köztünk húzódó, a minket körülvevő térbe. És a feszült várakozásban kiderül, hogy van-e szemem a látáshoz. Hogy érzékelem-e őket. Ugyanakkor mintha a képtől/tárgytól is várnék valamit, nem elvárás ez, inkább bizakodás abban, hogy belőlük indul ki valami, ami által láthatóvá válnak számomra, hogy megszólítanak, mondanám, ha nem lenne annyira elhasznált a szó. Kétségtelenül zajlik valami, amelyben együtt vagyunk, az együttlét feszültségével és izgalmával, örömével.
És akkor vissza a kályhához, Merleau-Ponty izgalmas fenomenológiai vállalkozásához, hiszen segíthet érteni, hogy mi is zajlik ezekben a találkozásokban. Merleau-Ponty az észlelés fenomenológiájában beszél „a szubjektum nézőpontjának és az objektum nézőpontjának meghaladásáról, illetve egy olyan közös magról, amelyben a kettő összeér, illetve még nem válik el.”[5]
És ez magyarázza talán azt is, hogy Nádor Tibor alkotófolyamatát látva mindig is az volt az érzésem, hogy a képein, a tárgyain a kép/tárgy az úr. S bár Kontor Enikővel nincs személyes kapcsolatom, azt hiszem talán ez az ő munkáit/az ő kezét is vezérli. Hogy az van, amit a mű akar. Hogy a mű fel- vagy kiszabadítása a művész dolga. Mielőtt még bármi elkezdődne, a várakozásban, a kíváncsiságban, a nyitottságban arra, ami eljön, és a meglepetésben, arra vonatkozóan, ami megszületik. A kép/tárgy létre akar jönni, illetve kérdés, hogy létre akar-e jönni, és ha igen, akkor az alkotó létre kell hozza. A művész előzékenyen és alázattal lehetővé tesz valamit a kép/tárgy számára. Vagy inkább a kép/tárgy és önmaga, illetve a kép/tárgy és nézője, a másik számára. Folyamatosan kísérletezik, hogy ezt a valamit előhívja.
Nádor Tibor képei nem maradnak már meg a síkban. A korábbi munkák (képállat és társai) kidomborodtak a síkból, formát alkottak. A mostani munkák között van, ami horizontálisan fut el, megnyúlik, kiterjed a síkban. Megzavarja, elveti a szokásos elrendeződést. A kép nem hasonlít a szokásos képszerűségre. Formát vált. (Miközben Nádor Tibor figyelmeztet, vagy inkább kér, hogy ne úgy nézzük, hogy követjük ezt a kiterjedést az elejétől a végéig, ne hosszában nézzük, hanem egyben. A tekintetünket nyújtsuk meg, mert a kép máshogy akarja láttatni magát.) Van, hogy olyan színek és olyan helyeken bukkannak fel, ami meglepi a festőt. Nem is tudja, mit kezdjen vele. Félreteszi, és várja, hogy a kép megszólítja-e. És aztán egy nap előveszi, és azt kérdi tőle: Hogyan tovább?
Nincs megnyugvás. A kísérletezés újabb formákat, színeket és anyagokat hív játékba. Nem ma kezdődött ez sem, de egyre nagyobb intenzitással vannak jelen a fára festett képek. A tábla-képek? A deszkaképek? A képalak, a képtest lázadása.
És aztán – váratlanul vagy mégsem – újra felbukkannak, visszatérnek a fák, a meggyfák, hogy tudjuk, minden egyszerre van jelen. A fa engedi magát festeni, hagyja képpé válni magát a festő által, Nádor Tibor pedig engedi, hogy a kép festesse meg magát általa. Talán ő sem tudja egészen pontosan, de sejti, hogy miért van ez így. Hogy valahol a vissza-visszatérő meggyfák, a csendéletek és a fatáblákon megjelenő jelenetek ugyanannak a megmutatkozásai, összeérnek, egy helyről fakadnak, ugyanannak a folyamatnak a különálló epizódjai.
A határozott irány: a képek tárgyakká válása. A 2024-ben a Vészkijárat Galériában Alig tárgyak, illetve a Ba’art Galériában Hamu neszek címmel megrendezett kiállítások (utóbbi Kontor Enikő kerámiáival) az interakció kísérletei.
Hogy a taktilis kulcsszó, hogy a képek/tárgyak anyaga fontos szerephez jut, erős hangot szólaltat meg mindkét művész munkáiban, az nem kérdés. Rétegek, sziták, göröngyök. És most a fatáblák. A fa beszívja a festéket. Magába fogadja a festő ötletét. Hordozza magán, amennyire neki tetszik.
És néha a kép lefut, lekúszik a képsíkról. Nem marad meg a helyén. Interakcióba akar lépni. Ő akarja vagy a festő akarja?
És most a képek, a képtárgyak újabb interakciót kezdeményeztek. Társakat hívtak. Robusztus, monumentális és mégis rendkívüli finomságú társakat. Tárgyakat, amelyek szintén nem akarnak megmaradni a helyükön. Kontor Enikő kerámiái mozognak, kitüremkednek, túlburjánzanak saját kontúrjaikon. Közelednek, kinyúlnak felénk. Vagy csak egyszerűen elhagyják a nekik szánt szűkebb teret. Térfoglalók, térben kimozdulók, terjeszkedők, nehéz jelenlétű kompozíciók. És hozzák az anyagot, a különleges módon megdolgozott, samottos kőcserepet.
Mit tanít nekünk ez a társulás? Mit a kép/tárgyak és a kerámiák? Kétségtelenül a tapasztalás kísérleti laboratóriumába léphetünk általuk. A két művész társulása maga is kísérlet, nem valamiféle megfogható, könnyen kimutatható párba rendeződés. A közös kiállítás ötlete határozott vonzalmon alapult, a festő és a keramikus, a kép/tárgyak és a kerámiák vonzották egymást, ők hívták létre a lehetőséget, hogy belépve ebbe a térbe valami olyasmit tapasztaljunk meg, amit a tapasztalás testi jellegeként írhatunk le.
A tapasztalás testisége, a tapasztalat elevensége, amelyben a tapasztalatban keletkező értelem „nem is teljesen szubjektív és nem is teljesen objektív, egy köztes területen helyezkedik el, és köztességének pozitív értelme van.” Ezt írja Ullmann Tamás a Merleau-Ponty által kidolgozott fenomenológiáról: „a természettudományos-pszichológiai és a fenomenológiai megközelítés egy közös terület felé konvergál, ami a tiszta szubjektumok és a tiszta objektumok világán túl megmutatja azt a harmadik dimenziót, ahol aktivitásunk és passzivitásunk, autonómiánk és függőségünk már nem mond ellent egymásnak.[6] A harmadik dimenzió fogalmának beiktatásával mint hibás metafizikai előfeltételt kívánja leleplezni a hagyományos elválasztást, a test és lélek éles különbségét, ami az embert két teljesen különálló részre szakítja, fizikai testre és spirituális lélekre, mivel ez számára a legelfogadhatatlanabb fogalmi elválasztás. Nem valami ténylegesen harmadik szféráról van szó, hanem az elválasztás előttihez való visszatérésről, az elválasztás felülírásáról, új kiindulópontról. Az észlelés itt nem egy a többi fenomén közül, hanem példaszerű és alapvető fenomén.
A Nádor Tibor és Kontor Enikő alkotásait bemutató tárlat tehát ennek megtapasztalására hív bennünket. Olyan aktív viszonyra hív ez a társulás, amelyben nem készen adottnak tekintjük a velük való találkozást, és ahol a saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg kapcsolódásainkat, abban a közös térben, ahol ők egymással és velünk is kapcsolódnak, a korábban leírt eleven tapasztalat, a tapasztalat testiségének módján. Ha ennek a tapasztalatnak egy újabb jellemzőjét keressük, fontos lehet hangsúlyozni passzivitás és aktivitás feloldódását ebben a folyamatban. Amikor ezeket a műalkotásokat látjuk, észleljük, nem egy kész tárgynak (világnak) a passzív letapogatása zajlik, hiszen „nincsenek készen adott dolgok és dologi összefüggések, az eredendő észlelés szintjén a világ mindig befejezetlen, és sohasem teljesen meghatározott. Az észlelés tehát maga is alakítja ezt a világot.”[7] Az ilyen módon felfogott észlelésben Merleau-Ponty szerint nincsenek szilárd, stabil, kitüntetett pozícióink: „sem a szubjektum, sem az objektum, sem az ember, sem a tárgyak, sem a látó, sem a látott, sem a fa, sem a fát néző festő nem rögzített, állandó, örök helyet foglalnak el ebben a térben.”[8]
Merleau Ponty kitüntetett szerepet tulajdonít a művészi alkotó tevékenységnek, amely adalékokat, akár példát is ad arra, hogy milyen módon lépünk (lépjünk) kapcsolatba a feltárulkozó világgal. A művészi alkotó tevekénységről mondja, hogy ebben aktivitás és passzivitás kibogozhatatlanul egybefonódik, és talán éppen ezért képes a festészet a mindennapok tapasztalatát felfüggesztve visszatérni az eredeti látáshoz, egyfajta testi reflexióként, és „ilyen módon mutatja meg nekünk a világ elfelejtett dimenzióit”[9].
KIAZMUS
„…nem tudni már, ki az, aki lát és akit látnak, ki az, aki fest, és akit festenek”.[10] Merleau-Ponty kései filozófiájának egyik legizgalmasabb fogalma a kiazmus, szubjektum és objektum, az alany és a tárgy, a látó és a látott felcserélődése. „A fák néznek engem” – Klee híres mondata – egy kiazmatikus kapcsolat, írja Popovics Zoltán, de hozzáteszi, hogy ez nem feltétlenül és nem pusztán kiazmus, hanem sokkal inkább egy más természet(fogalom) – ami felől a kiazmus is érthetővé válik.[11]
A kiállítás köszöntéséül álljon most itt egy részlet Popovics Zoltán A fák néznek engem. A kései Merleau-Ponty természetfogalma című gyönyörű írásából, amelyből a kiállítás címe is született: „Az az oppozitorikus, sőt hierarchikus viszony, ami a szubjektumok közötti kapcsolat és a szubjektum–objektum közötti kapcsolat között áll fenn, immáron tarthatatlanná válik. Merleau-Ponty a természetről egyszerre gondolja, hogy az valamilyen ’inter-szubjektív’ és ugyanakkor ’inter-objektív’ tapasztalat.”[12] Barbaras Merleau-Pontyt értelmezve ugyanígy ragaszkodik ahhoz, hogy nem külön kell kezelnünk az inter-szubjektivitás (az én és a másik) és az inter-objektivitás (szubjektum–objektum) kérdését, hanem egy olyan interszubjektivitást kell elképzelnünk, mely a tárgyakon keresztül (is) inter-szubjektív.[13] Sőt – megfordítva – a másik inter-szubjektív tapasztalata is legalább részben egy tárgytapasztalat, egy inter-objektív tapasztalat is. Avagy a másik idegensége a másik szubjektumot is de-szubjektivizálja. Tehát leszögezhetjük, Merleau-Ponty kései szövegeiben már nincs egy oppozitorikus, hierarchikus inter-objektív tárgytapasztalat és egy inter-szubjektív alteritástapasztalat. Már eleve a másik szemével (is) látok. Ahogyan a másik – a passzivitás okán – legalább részben tárgyszerű is. Fa-szerű is. A természet ebben a köztes, „hely nélküli”, „transz-”, „meta-spaciális”, szubjektum és objektum oppozitorikus-hierarchikus viszonyát immáron nem ismerő, tempo-spaciális, kiazmatikus térben működik. Abban, amit Barbaras egyszerűen „inter”-nek nevez.[14] Abban a térben, ami – mondhatnánk – az inter-szubjektív-objektivitás avagy az inter-objektív-szubjektivitás tere. Ahol a fák megmozdulnak, rám néznek, az ember pedig kővé dermed a rá irányuló tekintet nyomán. Az objektum a szubjektumra kezd hasonlítani, a szubjektum viszont objektumszerűvé válik. Mintegy helyet cserél egymással az én és a másik, az ember és tárgy, az élő és az élettelen. A természet maga ez a mediális, köztes tér, az inter-, a hely-csere, azaz a kiazmus tere. Ahol már nem is pusztán az én és a másik egymásban való „megtestesülése” [incorporation], ahogyan nem is a dolgok megismerése, észlelése a tét, sokkal inkább az én és a másik és a dolgok kölcsönös „átterjeszkedése” [empiètement] egymásba.[15] Ahol a természet már nem valami (élő vagy élettelen, szubjektum- vagy objektumszerű, ilyen vagy olyan stb.), hanem épp ezek között a jól meghatározható valamik közötti meghatározatlan, köztes, átmeneti tér. Merleau-Ponty kifejezésével maga az „átjáró”/a „passzázs”[passage].[16]
[1] Ullmann Tamás, A francia fenomenológia kialakulása és Merleau-Ponty észleléselmélete, Metropolis, 2004/3. https://metropolis.org.hu/a-francia-fenomenologia-kialakulasa
[2] Uo.
[3] Maurice Merleau-Ponty, A látható és a láthatatlan, Bp., L’Harmattan, 2007, 165.
[4] Ullmann Tamás, A láthatatlan forma. Sematizmus és intencionalitás, Bp., L’Harmattan, 2010, 327.
[5] Uo., 328.
[6] Ullmann, A francia fenomenológia kialakulása…, i. m.
[7] Uo.
[8] Popovics Zoltán, „A fák néznek engem”. A kései Merleau-Ponty természetfogalma, 2024. https://www.academia.edu/114343635/_A_f%C3%A1k_n%C3%A9znek_engem_A_k%C3%A9sei_Merleau_Ponty_term%C3%A9szetfogalma
[9] Ullmann, A francia fenomenológia kialakulása…, i. m.
[10] Maurice Merleau-Ponty, A szem és a szellem = Fenomén és mű, szerk. Bacsó Béla, Kijárat, 2002, 59.
[11] Popovics, i. m.
[12] Merleau-Ponty, A látható és a láthatatlan, 51, 59.
[13] Renaud Barbaras, De l’être du phénomène, Millon, 1993, 291, 303.
[14] Uo., 291.
[15] Maurice Merleau-Ponty, La Nature, 346, 347, 344.
[16] Uo., 208, 346.