1981 júliusában látta a Locomotiv GT-t a keszthelyi szabadtéri színpadon. A zenekar akkor volt a csúcson, ám bizonyos, hogy azóta sem hallott ilyen zenét, és már nem is fog, persze, hogyan is hallhatná úgy a hangokat, látná a fényeket, érezné a történések ízét, mint ahogy azt egy világra rácsodálkozó tizennégy éves fiú. (Triviális dolgok ezek.)
Biztos, ami biztos, már késő délelőtt megvette a koncertjegyet, leült a nézőtéren, úgyhogy a zenekari beállást is hallotta, aztán a mesterek lejöttek a színpadról, és máig sem tudja, hogy véletlenül talán, vagy játszásból, éppen mögé ültek a következő sorba. Sört ittak, és fura történeteket meséltek, főként Somló Tamás. Ő nem fordult hátra, de nagyon figyelt, szeretett volna rákérdezni néhány homályos helyre a Mindenki másképp csinálja című lemezről, de nem merte. Aztán néha mégis hátrafordult – vajon észrevették-e?
A koncert jó volt, és jó hosszú volt. Volt néhány perc, egészen pontosan a Gondolj rám című dal alatt, amikor kívülről is látta az életét. Pontosan értette, miről szól a dal, nézte a gesztenyefák lombját a színpad jobb odalán, és arra gondolt, hogy talán meg tud majd békélni a veszteségekkel, amelyek az előző években érték, vagy ha nem is békél meg, de el tudja viselni őket. A koncert végére eljött az édesapja is, ő az Omegát szerette, mert azok is villamosmérnökök, mint ő – mondta korábban. A kijáratnál hallgatta a műsort, tetszett neki. – Ezek is villamosmérnökök — mondta. Az utolsó dal, az Áldd meg a dalt, már szalagról ment, mellette valaki tudta is, hogy ez már tényleg a vége, mert a lemez is így végződik.
A nyaralás után szülői felkérésre két hétig a szombathelyi Sylvester János Nyomdában dolgozott nyári diákként, és arra gondolt, ha két napig kibírja, a munkabéréből megveheti a Loksi című dupla lemezt. Végül ledolgozta a két hetet, körülbelül olyan volt, mint ahogy Hajnóczy Péter leírja az Ösztönző elemben. Reggel héttől déli egy óráig lyukasztotta a sárvári Pepsi-gyár szállítókartonjait, a mellette lévő másik gépen egy ismerős fiú háromszög alakú mackósajt-címkéket vágott méretre egy félautomata NSZK-gépen. A gép kapacitása lehetővé tette volna, hogy egész Közép-Európát elárasszák sajtcímkékkel, de a honi igények kielégítésére napi kétszer húsz perc is elégségesnek bizonyult. Ez a fiú pár évvel idősebb volt nála, és már teljes munkaidőben dolgozott. De még mindig ugyanolyan alacsony volt, mint az általánosban, valahogy visszamaradt a növésben, akkoriban mindig ő állt a gúla tetején a tornaünnepélyeken. A fiú a tornacipőjével fékezte-megakasztotta a gép gumiszalagját, a teremben dolgozó befáslizott lábú nők már előre figyelmeztették, hogy figyeljen a hangra. A mackófejek ugráltak a háromszög alakú kés alatt — erre azért nem voltak felkészülve a nyugatnémet mérnökök –, s mindegyikük pontatlan lett. Félszemű, ferde, s volt, hogy csak az öltönye látszott. Napi sokezer egyedi műalkotás készült így. Látszott, hogy a művésznek milyen napja van.
Ősszel gimnáziumba ment, és a szünet utolsó napján összetalálkozott L. Norbival a városban, aki hozzá hasonlóan szánalmas látványt nyújtott, mert az édesanyjával éppen iskolaköpenyt vásároltak. Norbival három évvel korábban együtt jártak hittanra, Norbi a haladó csoportba, ő meg az újrakezdőkhöz, de ő nem nagyon hitt már az egészben, úgyhogy az újrakezdés abbamaradt, a szülei meg elég bölcsek voltak ahhoz, hogy a döntést rá bízzák. És mindenki unta a hazudozást. Most viszont kiderült, hogy Norbival egy osztályba fognak járni, úgyhogy megegyeztek, hogy a teremben egymás mellé ülnek, és ha unalmasak lesznek az órák, esetleg majd imádkoznak.
Az apja útravalóként annyit mondott, az osztályteremben üljön hátulra, hogy ne legyen szem előtt, de ez rögtön nem sikerült, mert voltak náluk magasabbak is, és az osztályfőnök a maga szellemtelenül precíz módján tornasor szerint osztotta be az ülésrendet — de Norbival azért padtársak maradtak. Norbi azt is mondta, hogy neki nehéz lesz, mert a bátyja idejárt, és mondta neki, hogy készüljön, mert a tanárok először majd mindig őt fogják feleltetni (ez így is lett). Mire ő azt mondta (szavalta) neki:
Nincs szebb, mint a főokos előtt vigyázzban álló láthatatlan röhögés
Ó, nincs szebb, mint a zenébe bújt, a szavakban néma kételkedés
Ó, nincs szebb, mint ha simogat a pofon, a játék, a játszma, a lelkesedés
Ó, nincs szebb, mint a titkos, a cinkos, az összekacsintó egymást keresés…
— Ez micsoda? — kérdezte.
Mire ő nagyvonalúan közölte: — Ez a Szentimentális „rakenroll” című LGT-szám (mert akkor már kívülről tudta a lemezt.)
Mire Norbi csak ennyit mondott:
— Nem is tudtam, hogy teljesen hülye vagy.
Az iskolakezdés elég jól sikerült, részben, mert kettejük közül mindig Norbi felelt, másrészt, mert a nyomdaigazgató felsőbb kapcsolatainak köszönhetően éppen a szombathelyi nyomdában sokszorosították az elsős gimnazistáknak szóló tudásfelmérő füzeteket, azok tehát neki mintegy munkaköri kötelességből megvoltak. Amikor a nyomdai raklapokon meglátta a felmérőket, azonnal tudta, miről van szó, magyarból is összejött a négyes.
Az elsős magyartanárnő roppant komolyan vette a reformtankönyv Művészet — valóság — érték című fejezetét. A tankönyv azt ígérte, megmutatja, mi a szerepe a művészetnek, közelebbről az irodalomnak az emberi életben, és hogyan tölti be ezt a szerepet. Választ ad majd egy csomó kérdésre, mint például:
Milyen viszonyban van a mű az élettel, a művészet a valósággal? Milyen módon, milyen sajátos jelrendszerrel közli velünk a mű az alkotó művészi üzenetét? Hogyan fejeződik ki a műben az ábrázolt jelenségek értéke vagy értéktelensége, a művésznek azokkal kapcsolatos minősítése, értékelése, gondolati-érzelmi magatartása? Mitől függ magának a műnek esztétikai értéke? S végül hogyan hat a mű a befogadóra?
Az ősz azzal telt, hogy mondogatták: jelentéstöbblet, esztétikai minőség, értékszerkezet, szemléleti egész. Ő is erőlködött, a tanárnő őt csak úgy hívta: a rózsaszínű inges. Éppen csak azt nem érezte, amit a Locomotiv GT koncerten. Ez a szerkezet, szabály, kép és hang nem állt össze semmivé, ellentétben mondjuk Presser Gábor És jött a doktor című, egy akkordból álló számával. Délutánonként a Rakéta Regénytár könyveit olvasgatta, ezeket is még a nyáron hordta haza a nyomdából. Nem tudta eldönteni, hogy valóban művek-e, vagy amolyan nyomdai melléktermékek, mondjuk a szedők ezen tanultak, aztán úgy ahogy – rondán – kinyomtatták, a könyvkötők meg csak kötöttek, és lett ez az egész szomorú igénytelenség. A szövegek is éppen csak odavetve. Végül úgy döntött, hogy művek: voltak emberek, akik megírták, és hát istenem, ennyire voltak képesek. Az ugyan nem derült ki, miként fejeződik ki bennük az ábrázolt jelenségek értéke vagy értéktelensége, de volt a könyvek között olyan, amelyik tetszett neki.
Az első témazáró dolgozatban József Attila Ritkás erdő alatt című versét kapták elemzésre. A tanárnő az előző szünetben felírta a kérdéseket a táblára:
Milyen színhatások vannak a versben?
Milyen hanghatások vannak a versben?
Milyen más érzékterületeket figyelhetünk meg?
Melyik évszakban játszódik a költemény?
Ő azt gondolta nagyképűen: a színek, a hangok benne vannak a versben, biztos még ezenkívül is van még valami értelme, és nekiállt egy külön verselemzésnek. A második mondat után már tudta, hogy kudarc lesz, de végigírta. Kettest kapott rá (kegyelemből), és a lányok előtt is idiótát csinált magából. Persze, amit írt, borzalmas volt. De a tanárnő nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, hogy azokkal ellentétben, akik a versből kikövetkeztették, hogy ősszel játszódik, és ötöst kaptak, a rózsaszínű ingest megcsapta a forgószél,[1] a versből áradó erő. Nem tudja, nem érti, képtelen elmondani, de valami elkezdődött.
[1] Az is: forgószél; benne van a Szabad-ötletek jegyzékében. Ha megvolna az a dolgozat!