„[C]sak azért nem végeznek velünk [öregekkel], mert civilizációnkban ezt tiltja a törvény” – a kitaszítottság ilyen magától értetődő megjelenítése egy szenvtelenül rezignált, mégis az öregséget fájdalmasan közvetlenül átélő egyénről árulkodik. Oravecz Imre sohasem volt arról ismert, hogy elrejtené személyes tapasztalatait, de a 2018-tól 2023-ig írt, rövid naplóbejegyzésekből álló Alkonynaplója a korábbi kötetekhez képest új céllal gazdagszik: arra hivatott, hogy szembeszegüljön az elmúlással. Az időskori remekmű, a Távozó fa (2015) témái mind visszatérnek benne, csak taglalásuk már nem az alkotói kiteljesedést vagy a halálról és az azutáni körülményekről való fantáziálást, hanem a puszta létfenntartást jelenti Oravecz számára. Nem érzelmektől túlfűtött vallomásos prózát ír, inkább egyfajta szükségszerű lélekdokumentációt a mindennapokról. „[M]intha a Távozó fa továbbírása lenne más modalitásban” – olvashatjuk a fülszövegben. Csak míg a Távozó fában Oravecz az időskor kapujában készült az utolsó éveire, az Alkonynaplóban már zárt kapukkal maga mögött küszködik az öregség alkonyában.A közeledő, de még távoli halálról való merengését felváltja az arra való praktikus készülődés. A jelen bekebelezi a jövőt, és a mindennapi élet problémái tolulnak az előtérbe, kiszorítva az emberi lét motorját, az anticipációt, hogy valami jobb fog következni. A legégetőbb kérdés ezentúl nem az lesz, hogy mi vár rá nyolcvanévesen, hanem az, hogy a szokásos napi sétáján nála van-e a személyi igazolványa és tudni fogják-e azonosítani, ha összeesne az úton.
A naplót mint formát Oravecz már az autobiografikus jellegű Kedves John – Levelek Kaliforniába (1995) című kötetében is alkalmazta bővített naplóbejegyzések formájában, hogy csaknem harminc évvel később visszatérjen hozzá. A „mesterként” emlegetett Márai Sándor naplói és a Füveskönyv mind alapját képezik a műnek, olyannyira, hogy Oravecz több bejegyzésben a Márai által feljegyzettekről elmélkedik és vetíti rá azokat saját életére. Mind Márai, mind Oravecz az Egyesült Államokba emigrált a kommunizmus idején, és bár utóbbi a második hazájának hívja Kaliforniát, Máraival ellentétben ő végül visszatért szülőhazájába- és falujába, a szlovák határ menti Szajlára, ahol jelenleg is él. A falu a természetközelisége miatt alkalmas színtere a múltról való merengésnek, ugyanakkor csapda is, mert egyszerre lepi el a költőt a nosztalgikus emlékekkel és a magány halálos csendjével. De ha nincs emlékezés, nincs élet sem. Oravecz a kötet eleji Petőfi-idézetben küldetést bíz saját magára, felszólítja emlékezetét, hogy énekeljen hosszan és így szálljon szembe a hanyatlással. Azonban minél többet megy vissza időben, annál kevésbé ismer rá fiatalkori énjére. Emlékszik a száraz tényekre, hogy visszautasították a verseit, hogy egyetem után nem vették fel tanárnak, de az öregkorban is releváns emlékek, hogy akkor mi számított neki, miben és kiben bízott, mind feledésbe merülnek. A bizonytalan emlékek és fiatalkori énjéhez intézett kérdések után megdöbbentő a gondolatmenet lezárásaként a kérdő helyett a kijelentő mondat választása: „Elidegenedtem [magamtól], vagy sosem voltam azonos vel[e]”.
Oravecz tűpontos környezeti megfigyelései már korai versesköteteiben is megmutatkoztak, főleg az Egy földterület növénytakarójának változásában (1979). A kései Alkonynaplóban elsősorban nem az őt körülvevő környezet, hanem azt megfigyelve és abban létezve a saját magában dolgozó érzelmek azonosítása kerül fókuszba. Mintha távlatból, objektíven figyelné meg az érzelmeit, néha olyannyira, hogy idegenként kezeli a családi fotót, amin ő, anyja, apja és a kisfia szerepel. Puszta tényközlés marad a megállapítása, hogy a képen az anyja boldog, ahogy az is, hogy a kép elkészültekor anyjának hat, apjának hét éve volt hátra. A múlt és az emlékezés szükségszerű csapdájából ösztönösen a jövő felé fordul, még úgy is, hogy kora folytán emlékeinek megbízhatósága súlyosan leromlott, alkalmatlanná téve őket egy stabil jövő felépítésére. „[M]ég mindig akarok valamit, de amikor akarni akarom, elfelejtem, mit”; „(Hetvenöt után) Már semmi nem az, ami” – hangzanak a Tandori Dezső körkörösen haladó, alárendelő összetett mondatait felidéző segélykiáltások. A 40–50 éves Márai naplójában az öregségről alkotott vízió, a naphosszig tartó nyugodt üldögélés Oravecz valóságában mindennapos lelki és testi akadályok felfedezéséről és folytonos vágyakozásról szól. Ahogy az emlékeket, úgy a vágyakat sem lehet eltörölni, legfeljebb közömbössé lehet válni irántuk, vagy az is lehet, hogy „inkább gyorsítani kellene azt, amit az ember rövidlátó módon lassítana?”
A természeti megfigyelések, az egyre fárasztóbb ház körüli tevékenységek lajstromszerű felsorolása, a megkövült emlékek feltérképezése és a kötet egyetlen gyenge láncszemének mondható, Coviddal kapcsolatos aggodalmas feljegyzések közé beékelődik egy újabb bejegyzéstípus, egy álomnapló írása, pontosabban az álmok és a valóság elkülönítésére tett írásbeli kísérletek. Ami a Távozó fában kicsírázott, az az Alkonyaplóban indákat növeszt és már-már hallucinációk formájában kísért: „[Talán] ébren is alszom már, és nappal is alva járok. Lehet, hogy maga az élet is álom. Minél öregebb leszek, annál inkább hajlok rá, hogy ezt higgyem, álom, amelyből a halál ébreszt fel”. Ha a hallucinációk eshetősége önmagában felkavaró, az írásokból áradó közöny dermesztő. A naplóíró az összefüggéstelen, de ártalmatlan álmokat ugyanolyan tárgyilagosan, leírás gyanánt rögzíti, mint ahogy a valóságra kísértetiesen hasonlító képzelgéseket, és nem törődik azzal, hogy éppen álmodik vagy ébrenlétben hallucinál. Egyik visszatérő álmában anyja hangját véli hallani, aki mintha a házban lépkedne, „[é]g a villany, jeléül annak, hogy valóban lent van már, és nekem hagyta égve, hogy ne kelljen a távoli alternatív kapcsolóhoz botorkálnom a sötétben” – írja meggyőződéssel, és a legkevésbé sem retten meg a gondolattól, hogy anyja már több évtizede halott.
Felmerül a kérdés, hogy Isten nyújthat-e feloldozást az öregkor kopár határföldjén, és hogy egyáltalán létezik-e ebben a kietlen tájban. A Távozó fában hozzá intézett két-háromsoros vallomásokból egy keresztény ember szilárd hite rajzolódik ki. Az egyik versben Isten „olyan, mint a fény, / csak annyit látunk belőle, hogy világít” (Egy hívő naplójából). A lírai én nem látja, de nem is kell látnia Istent, nem kell igazolnia a létezését, hiszen meg sem kérdőjelezi azt. Az Alkonynaplóban az elbeszélő életébe betörő metaforikus alkony mintha Isten „fényét” is árnyékba borítaná, mert egyetlen kétségbeesett, önmagát a hitre felszólító bejegyzésen kívül Isten nem létezik, vagy ha igen, akkor egyedül Oravecz amerikai példaképének, a spirituális témákban mozgó író és katolikus pap, Thomas Merton műveinek újraolvasása képes időlegesen megteremteni.
Egyedül, Isten hiányában, a távoli példaképek műveit olvasó Oravecz mégsem marad eszköz nélkül a halállal való szembenézésben. Külön bejegyzést szentel az általa személyesen is ismert Esterházynak, valamint Babitsnak, sőt a 2021-ben pontosan száz éve született Pilinszkynek is, kifejezve az írás–emlékezés gesztusán keresztül, hogy az író nem múló, hanem maradandó. Másik eszköze a humor. Irodalmi példaképeit pimasz bejegyzésekkel szurkálva fejezi ki tiszteletét irántuk: tévedésen kapja Márait, hiszen a „mester” meggyőződésével ellentétben Parádon nincsen vasút, Kosztolányit pedig irigyen megszólja, amiért ideális pályakezdési körülményeket görgetett elé az élet. A (Találkozás kis Johnnal) című bejegyzésében gyermeki áhítattal vizslatja másik 20. századi amerikai ideáljának, John Steinbecknek a gyerekkori szobáját az egyébként neki is kedves Kaliforniában, és a valóság és fantázia játékos keverésével helyezi el a képzeletbeli kis Johnt a valós miliőben.
Saját írói létéhez fűződő viszonya problémásabb. Irodalomrajongóként nem, de íróként kudarcnak fogja fel a megöregedéssel szembeni harcot: „Márai szerint mindennap kell írni, ha nem többet, legalább egy mondatot. Ez volna az egy mondat mára, de nem érzem, hogy több jogom lett élni”. Az írás abbahagyását mégis kizártnak tartja. A bejegyzések közül kitűnik egy, amelyik kivételes módon nem naplóbejegyzés, hanem drámai dialógus formájában íródott. Oravecz és a szimbolikus Halál folytat benne párbeszédet, ám valójában az író dialogizál saját magával az életalkonyi küzdés értelméről, a haláltól való félelemről és az írás elengedhetetlenségéről. Ugyan a Haláltól való szorongása nem engedi, hogy nevén nevezze, a vele való dialogizálással önmagában is felveszi és kitartja a harcot ellene: „Ő: Magadban beszélsz. / ÉN: Jobb mint senkivel. […] Ő: [M]iért nem hagyod abba? / ÉN: Nem lehet”.
Kilépve írói szerepéből, a fantázia szülte dialógus valósággá válik életének másik küzdelmes szerepkörében: az apaságban. A Halállal való dialóguson kívül az egyetlen másik párbeszédes formájú bejegyzés a kötet közepén található, Intermezzónak titulált beszélgetés Oravecz kiskorú fiával, akit a hetvenes éveit taposó édesapja vár az iskola előtt, hogy a hétvégére Szajlára vigye. A fiú, akit Oravecz csak M. L.-ként emleget, tinédzserkorából következően nem szívesen vállalja fel osztálytársai előtt, hogy érte jött az apja. Az igazi kérdést végig kerülgető Oravecznek a bejegyzés végére sikerül kimondania az eddig kimondhatatlannak hitt valódi okot a fia távolságtartására: „Arra gondolni sem merek, hogy esetleg szégyelli, hogy ilyen öreg vagyok”. Hasonló kétségek őrlik fel öregkorának másik, ugyanúgy kevésbé megszokott és társadalmilag nehezményezett szerepében: a huszonöt évvel idősebb szeretőében. A J.-nek nevezett, ötvenes éveiben járó nővel folytatott, az első fiatalkori szerelmet felelevenítő, intenzív, de viharos kapcsolata alatt végig gyötörte a kérdés, hogy idős férfiként van-e joga szeretni egy nála jóval fiatalabb, ereje teljében lévő nőt. Nyomasztónak érezte az öregkorral járó fizikai gyengeségét, kicsinyes kirohanásait, féltékenységét és irracionális függését. „Jó volna, ha előbb halnék meg, mint hogy J. elhagy”. Miután J. valóban elhagyta, beigazolódott a félelme, amelynél nevetségesebbet nem tudott elképzelni: egy „szerelmi bánatban szenvedő öreg bácsi” lett, akit a fia mellett volt szerelme is annyira szégyell, hogy anyjának a temetésére azzal a feltétellel hívta meg, ha úgy tesz, mintha semmilyen köze nincs és soha nem is lett volna hozzá.
Az emberi méltóságától szinte megfosztott beszélő paradox módon pont azért őrzi meg a tartását, mert tudomásul veszi, hogy az őt érintő helyzetekben már nem ő van kontrollban. Békét köt azzal, hogy a kontrollvesztéssel nem szűnik meg a vágyakozása valami másra, valami jobbra, és a természet rendje szerinti történéseket nem jónak vagy rossznak, hanem szépnek, természetes körforgásnak látja. Ezt a körforgást szerkezetileg követve a naplónak sincs egyértelmű kezdete vagy vége. Az első bejegyzés lehetne éppen az utolsó is: „(Őszi kérdés) Elment a sárgarigó, a kakukk, a gólya, a fecske. Megvárod, míg visszajönnek?” A Kosztolányi-verset (Őszi reggeli) idéző bejegyzésben Oravecz a madaraknak a természet rendje szerinti visszatérésében nem kételkedik, egyedül azt a kérdést teszi fel magának, hogy ő maga megéli-e. Egyszerre helyezi magát és saját tapasztalását a középpontba, miközben Kosztolányihoz hasonlóan a természet örökkévalóságába rejtőzik el, ahol a végső nyugalmat is meg fogja találni: „Jobb volna élni. Ámde túl a fák már / aranykezükkel intenek nekem” (Őszi reggeli). A sárgarigó, a kakukk, a gólya, a fecske, illetve a borítón a fekete víztükrön pihenő gém ősszel elvonul, de később visszatér. Hogy a lélekkel is ez történik-e, az rejtély, de talán nem is számít. „Várakozás volt az élet”, és örökké az marad. (Magvető, Bp., 2024)