Nem próbálok úgy tenni a következő húsz percben, mintha tudományos előadást tartanék Sopotnik Zoltánról.[1] Két okom is van erre, mind a kettő személyes. Egyrészt túl régóta és túl közelről ismerem őt – ez utóbbi alatt leginkább azt értem, hogy légvonalban körülbelül kétszáz méterre lakunk egymástól, és rendszeresen összefutunk valahol az Óváros–Alsógalla tengelyen –, így nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy most hitelesen eljátsszam az elfogulatlan ítész szerepét. Tulajdonképpen ez is adja az egyik apropóját a mai előadásomnak: Sopotnik Zoltán idén februárban lett ötvenéves, én pedig, kicsit megkésve ugyan, de ennek alkalmából szeretnék elmondani pár dolgot a költészetéről, azon belül is a kedvenc Sopotnik-kötetem, a 2009-es Futóalbum néhány darabjáról.
A másik személyes okom pedig éppen azzal függ össze, hogy miért a Futóalbumot érzem magamhoz a legközelebb Sopotnik Zoltán eddigi hat verseskötete közül (a hatodik, a Cigányvég egyébként nemrég jelent meg a Kalligram Kiadónál). Több, a szerzővel készült interjúban is elhangzott, hogy az egymással hol szorosabban, hol lazábban összefüggő versek központi motívumát és helyszínét jelentő tó mintája a tatabányai Csónakázó-tó volt, ahová Sopotnik – idézem az egyik interjút – „stresszoldás gyanánt” rendszeresen kocogni járt, és ahol én is rendszeresen megfordulok, akárcsak a város lakóinak jelentős része. „[A]hogy egyre többet futottam, az agyam egyre jobban kattogott, s jöttek a versek is szépen. Szeretek mítoszokat építeni, és kitaláltam, hogy összefűzöm a verseket történetté, persze úgy, hogy közben önálló költeményként is működjenek. Úgy döntöttem, hogy jobban elengedem a fantáziámat, mint eddig: az egész könyv egy lakótelep lakói és a környékbeli tóban élő angyal viszonyáról szól, ahol a két világ között tulajdonképpen a tó körül futó ember közvetít, úgy, hogy nem is tud róla” – nyilatkozta Sopotnik Urfi Péternek a versek írása idején.[2] Gyorsan leszögezem az ilyenkor kötelezően leszögezendőt, miszerint az irodalmi művekben megjelenített alakok, tájak, helyszínek soha nem azonosíthatóak a való életbeliekkel – mégis úgy gondolom, hogy másképp tekint a Futóalbum tavára és lakótelepére egy tatabányai és egy nem tatabányai olvasó. Nem könnyű megmondani, hogy pontosan miért, hiszen a kötet versei olyan (rém)mesei helyszínt körvonalaznak, amely nem szorul rá a külső referenciapontok ismeretére – vagy talán mégis? Ennek a tónak és ennek a lakótelepnek a titkairól szeretnék beszélni a következőkben: mit vagy kit rejt a Futóalbum tava, miként van jelen a műbeli és a valóságos telep lakóinak a képzeletében – köztük az enyémben is –, és hogyan íródik egymásba a kötetben képzelet, közösségi mítosz és személyes tapasztalat?
2009-ben a kritika egyöntetű elismeréssel fogadta Sopotnik harmadik kötetét. A fiatal kortárs költészet alakulását követők közül sokan afféle szintetizáló művet, az éppen 2009-ben megszűnt, az ezredforduló utáni magyar lírai köznyelv alakulásában fontos szerepet játszó Telep Csoport költészeti törekvéseinek egyik mintadarabját látták/láttuk a Futóalbumban. A recenzensek közül többeknek feltűnt, hogy Sopotnik versnyelve megváltozott az első két kötet, a 2003-as Krokodil és a 2006-os Az őszinteség közepe óta. A hosszú mondatokból építkező, prózaversbe hajló formák – amelyek a korábbi szövegeket jellemezték – a Futóalbumban átadják a helyüket a rövid, olykor egyszavasra csonkolt mondatokból álló, a kötött versformákhoz (legalábbis látszólag) közelítő pszeudo-strófaszerkezeteknek és az olyan „hagyományos” lírai megoldásoknak, mint például az ismétléses alakzatok vagy a soráthajlások. Krupp József észrevétele szerint „[e]nnek az eszköztelennek tűnő szövegalkotásnak egyik fontos eleme a jelzőcsere, melyet gyakran megszemélyesítésként is értelmezhetünk (például: »Levezető kör a gyenge éjszakában« – ahol a gyenge nem az éjszakára, hanem a vers beszélőjére vonatkozik [hold]). Izgalmas a szokatlan szegmentálás, a sokszor minimális terjedelműre vágott mondatok”.[3] Gaborják Ádám értelmezése szerint pedig „a rövid, hiányos vagy tagolatlan mondatok sorátlépésekkel kiegészülve […] egyszerre fokozzák a futás monotonitását, állandóságát, de a futás közbeni zihálás feszült ritmusát is hozzáadják a versek alaphangulatához.”[4] A formaköltészettől addig látványosan tartózkodó Sopotnik tehát a Futóalbumban bizonyos értelemben a klasszicizálódás útjára (futósávjára) lépett, és szerintem ezen halad azóta is. De ez a klasszicizálódás inkább csak látszólagos: az előbb említett ritmikai, mondatszerkesztési vagy képi megoldások ellenére továbbra is szabad verseket olvasunk, amelyeknek éppen a klasszikus formák „maradványai” adják meg az igazi súlyukat. Borbély Szilárd a kötetről írt rövid kritikájában érdekes módon a rockzene felől ragadta meg ezt a kettősséget. Hosszabban idézem a gondolatmenetét: „Sopotnik versei dalok is egyúttal, erős képek, finom rájátszások, meghökkentő nyelvi lelemények és a révület ereje, valami távoli, hívogató világ emléke hullámzik át a köteten, ez tolja maga előtt, passzírozza át az olvasót a szövegeken. Afféle versek ezek, amelyek innen vannak a zenén, de túl a versszövegeken. […] Sopotniknak sikerült az, ami rockköltőnek eddig még soha, hogy a lírát a dal könnyedségével szólaltassa meg. A romantikus zene és irodalom közösen kicsiszolta a dalköltészet sablonjait, amelyeket aztán a líra lázadása az avantgárd idején az akadémikus festészettel együtt kitessékelt az irodalomból. A beatköltők tudták ezt, de hazánkban efféle nyelv nem jött létre. Ennek a kedves, tenyérbe méretezett kis kötetecskének a szövegei egyszerre könnyedek és talányosak, mint a legjobb rockszöveg, másrészt mégis olvashatóak csendben, otthon, egyedül, úton, útfélen.”
Most pedig szólnék pár szót magáról a Csónakázó-tóról. A Tatabánya Sárberek nevű városrészében található mesterséges tó környéke a helyi lakosság egyik legkedveltebb szabadidőközpontja. A part közelében üzemelő büfé, kávézó, játszótér, valamint a kutyafuttatásra, vagy akár nagyobb városi rendezvények megtartására is alkalmas füves terület jóformán minden korosztály és minden társadalmi réteg számára lehetőséget kínál a kikapcsolódásra. A sportolni vágyók körében is népszerű: a tavat körbevevő, nagyjából 700 méteres rekortán pályán szinte minden napszakban találkozhatunk hobbifutókkal vagy versenysportolókkal.
Ez eddig elég jól hangzik. Hozzá kell azonban tennünk, hogy a tó környékének 2014-es rekonstrukciója és funkcióbővítése előtt nem volt ajánlatos sötétedés után errefelé sétálni vagy futni (de tulajdonképpen azóta sem). És bár ez a körülmény nem egyedülálló sem magyar, sem világviszonylatban, mégis érdemes felhívni a figyelmet arra a Sopotnik kötetében is rendszeresen megemlített ellentmondásra, hogy a tó mint (elvileg) természetes képződmény egy panellakótelep tőszomszédságában található, ráadásul köztudott, hogy Sárberek egészen a lakótelep megépítéséig és a tó kialakításáig járhatatlan, mocsaras terület volt. (Ez utóbbira egyébként utal is Sopotnik egy másik interjúban mint olyan információra, amely hozzájárult a tó mítoszának megalkotásához.)[5] Egyszóval minden szépsége ellenére van – vagy legalábbis volt – a Csónakázó-tóban valami kísérteties, valami unheimlich. A Futóalbum a tónak ezt a kevésbé barátságos, mondhatni „éjszakai” oldalát mutatja meg, amelyet a versek főszereplőjének – aki nem azonos az E/3-as, mindvégig rejtőzködő versbeszélővel – állandó fantáziálása tesz különösen félelmetessé. A kötet rádió című nyitóverse egyrészt magáról a térről ad általános leírást, másrészt a helyi lakosságot és az őket futás közben megfigyelő főszereplőt egyaránt jellemző, megmagyaráz(hat)atlan frusztráltságnak ad hangot:
Egy tó a panellakások között.
A szorongást futja itt ki magából az ember.
Körbe-körbe, mint medve a láncon.
Akik szembejönnek gyalog, röhögnek.
A kutyasétáltatók szemtelenül néznek.
A szorongást futja így ki magából az ember.
És öreg rádióállomásra kapcsol legbelül.
Kavicsot tapos a földbe dühösen, keményen.
A dalokat persze alig hallja.
A szorongást kapcsolja így ki magából az ember.
És a feltámadásra gondol:
na, nem a nagyra, csak az övére.
Hogy élni fog az alkalommal.
A szorongást futja ki magából az ember.
Erős lesz, bátor, és zavarba hozza
a bokorból színházi látcsővel kukkolót.
És a szomszéd romákat is.
A szorongást fejti meg így az ember.
Akiktől érthetetlen okokból retteg.
Pedig a leckét megtanulta: nincs különbség.
Vagy a ravasz kolléganőt.
A szorongást sejti így meg az ember.
Aki csak hátulról tud közelíteni:
erkölcsileg mindenképpen. Nonszensz.
Egy tó a panellakások között.
A szorongást ölné meg itt az ember.
Idő szűkében csak két fontos, egymással összefüggő elemet szeretnék kiemelni a versből. Először is feltűnő az általános ellenszenv és gyanakvás a versbeli – jól érzékelhetően szorongó – futó és mindenki más között: a vele szembejövők kiröhögik, a kutyasétáltatók szemtelenül nézik, valaki a bokorból kukkolja, retteg a szomszéd romáktól, a ravasz kolléganő hátulról közelít felé. Utóbbiak (a szomszéd romák és a kolléganő) nyilvánvalóan nincsenek ott a tó partján, viszont éppen emiatt jól adja vissza a szöveg azt a futás közben általam is gyakran tapasztalt jelenséget, amikor az ember fejében kavargó gondolatok összemosódnak a valós látvánnyal. (Más kérdés, hogy jó esetben képesek vagyunk elválasztani egymástól a külső benyomásokat és a tudati tartalmakat.) A szöveg másik fontos mozzanata, amire utalni szeretnék, a minden versszakban variálódó sor a szorongásról. Az első versszak még a futással kapcsolatos általános közhellyel indít, mely szerint a szorongást kifuthatja magából az ember, az utolsó „szorongásos” sor viszont már legfeljebb a megsejtés reményével kecsegtet – mintha a körözés során a probléma megoldása helyett legjobb esetben is csak annak megfogalmazásáig lehetne eljutni. (Erről egyébként eszembe jut Kemény István jóval későbbi Rakpartos balladája, amely szintén szkeptikus a futás gyógyító erejével kapcsolatban, legalábbis a szöveg ironikus hangütése erre enged következtetni: „válságstáb volt egész éjjel / fut a könnyű a nehézzel // nem találtak semmi jobb célt / felmentek a futócuccért // bolt előtti beszélgetés / holnapután műtik szegényt // babakocsit megelőzik / szerotonin termelődik” stb.) A futásról mint rekreációs tevékenységről tehát már az első verstől kezdve lemondhatunk, marad a szorongás és a kínzó gondolatok. Ahogy rója a köröket, egyre többet tudunk meg a futó családi traumáiról, a halott testvéréről, a lakótelepiekről, a tóról és a benne élő Angyalról – persze mindvégig kérdés marad, hogy a futó tudatának éppen melyik szintjén vagyunk: mikor regisztrál tényleges érzéki benyomásokat, mikor idézi fel közeli vagy távoli emlékeit, és mikor építkezik a versben megjelenített látvány a saját fantáziájából.
Megtudjuk, hogy a tó fenekén egy titokzatos és félelmetes lény él, akire a beszélő általában Angyalként hivatkozik, méghozzá „a második bukott Angyal”-ként. Tehát a mennyországból kiűzött démonról van szó, aki folyamatosan a telepiek tárgyait követeli, a lakók pedig szorgosan hordják is a tóba a néha konkrétan megnevezett, de rendszerint csak általánosan említett holmijaikat: „Kapcsolgat egy szellem / a tófenéken. Romlott tárgyakat simogat.” (hang); „Merül. Akárcsak a tóba dobott vesztes tárgyak.” (kor); „Vesztes tárgyakat dobálnak a tóba. / Hordják, amit nem lehet / elbírniuk. Mert embernek túl sok.” (tárgy); „Kihordják a tóhoz a bútorokat.” (tavasz); „nézi, ahogy a koporsót / a tóba eresztik” (átok) stb. Ellentmondásosnak tűnik a viszony az Angyal és a helyiek között: hol valamiféle pogány istenségként tisztelik, hol megpróbálnak ellene fordulni, a szembeszegülés sikere persze erősen kétséges. Erre a szent című verset hozom fel példaként:
Gyűlnek a népek a telepen. Füstölögnek.
Az érzelmeiken. Azt mondják: vége lesz.
Mennek és meglincselik az Angyalt. Aki
bennük és általuk.
„Bennetek és általatok.”
Van bennük valami béna szadizmus.
Sietnek elérni a véget. Vagy elébe menni.
Angyalvért csorgatnak le arcukon
A gonosz vérét sárral akarják keverni.
Aki miatt tehetetlenek és részben
fajgyűlölők lettek.
Aki miatt egészen hülyék.
Nincs pardon. Annak a lénynek
lógnia kell!
„Lógassatok fel magatokban előbb!”
Felmerül a kérdés, hogy mégis hol, kiben vagy kikben lakozik az Angyal? „Bennetek és általatok”, illetve „magatokban”, olvasható az idézőjeles sorokban (előbbi egyébként idézet Pál második leveléből a thesszalonikaiakhoz), amelyeket szerintem az ő, az Angyal megszólalásainak kell tekintenünk. Vagyis bennünk, telepiekben lakozik, önként halmozzuk el a tárgyainkkal, mégis őt hibáztatjuk erkölcsi és szellemi romlásunkért. Ezen a ponton érdemes kitérni a Futóalbum motivikájának talán legfontosabb és leglátványosabb magyar költészettörténeti előzményére. A korábban már idézett 2007-es interjúban Sopotnik megnevezi a kötet elsődleges inspirációs forrását: „most egy finomabb nyelvet használok, kicsit elirigyeltem a szépet az újholdasoktól. […] Szép verseket akarok írni, amelyeket az állandóan meglévő feszültség rak össze”.[6] Ha már Újhold, a magam részéről leginkább Nemes Nagy Ágnes hatását vélem felfedezni a Futóalbum bizonyos szövegeiben, elsődleges pretextusuknak pedig Nemes Nagy első, Kettős világban című 1946-os kötetének egyik emlékezetes versét, A szörnyet tartom:
Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly.
Hullámzik déltől hajnalig,
virágot öntöz, fényt sodor,
s a mélyén lent egy szörny lakik.
Szelíd kis szörny, dícséretes,
a partra néha, félve jár,
körülnéz, iszik, hunyorog,
s kidugott hassal álldogál.
De mostanában szomjasabb.
Jön, s a száján a sűrü lé,
a sűrű holdas éjjelen
mint holdfény csordul kétfelé.
S mostanában el is hízott,
liheg a csuszamlós kövön,
de önlegyőző szorgalom
nyugtalanítja: egyre jön.
S így gyakran hallom éjszaka
ahogyan illik, nyög, hereg,
s csukladozva a szortyogó,
növő iszapban hentereg.
A Nemes Nagy-vers felütése teljes egyértelműséggel – némileg didaktikusan – azonosítja a szöveg központi metaforáját. Ez alapján a címbeli szörny a versbeszélő „agyvelejében”, vagy talán inkább a tudata mélyén lakozó, a benne foglaltság ellenére a beszélőtől határozottan elválasztott, tőle függetlenül cselekvő entitás. A viszonyuk éppen átalakulóban van: az eredetileg „szelíd, dícséretes”, félénk szörny egyre erősebb, egyre nagyobb, egyre visszataszítóbb és egyre szomjasabb. A vers logikája alapján a táplálkozása szükségszerűen a „tavat” szennyezi és gyengíti, de nem látjuk, hogy mindez végső soron hová fog vezetni, hiszen a fenyegető közeledés („egyre jön”) a versben nem jut el a konklúzióig. Hasonló a viszony a Futóalbum emberi alakjai és a tóbeli Angyal között is, fontos különbség azonban, hogy Sopotniknál hiányzik az azonosítás mozzanata, amely a Nemes Nagy-versben megfigyelhető. A tó fenekén megbúvó lényt itt mindenki ismeri és látja – legalábbis a beszélő közlései alapján úgy tűnik –, de valójában mindvégig eldönthetetlen marad, hogy valóban létező vagy metaforikus alakkal, esetleg puszta rémlátomással van-e dolgunk – vagyis hogy az Angyal „kint” vagy „bent” van-e? Sopotnik hívás című szövegét afféle hommage-versként is értelmezhetjük, amelyben az Angyal Nemes Nagy szörnyéhez hasonlóan fenyegető alakként képződik meg, a sajátos beszédhelyzet miatt viszont nem tudható, hogy a hatalma pontosan kire vagy kikre terjed ki:
Sziszeg az Angyal a telefonba,
hogy ma még nem dobtak be
semmit. A tóba. Hogy mi lesz
már. Jöjjenek az áldott semmiségek.
A részletek elbújtatott tárgyai.
Mármint az emberi részleteké.
Úgy beszél, mintha torz mondókát
mondana. Hangja bölcs hang.
És szikár. Precíz műgyűjtő.
Mármint az emberi részleteké.
Sziszeg az Angyal a telefonba,
hogy ne rejtsétek el, mi csak
félig a tiétek. A kredenc például
ott az ötödiken, amire ráncok
árnyéka ragadt, az kell nekem.
Mondókája hazug mondóka.
Az ember mögé kerül. Úgy
ijeszti meg. Hogy ne legyen
maradása. Végül.
Sziszeg az Angyal a telefonba,
hogy a lélek otromba gyökereit
el fogja nyesni. Reszketés lesz
a részletekben. Precíz műgyűjtő.
Mármint az emberi részleteké.
Az előadás végéhez közeledve arról kellene mondanom valamit, hogy mi teszi számomra ezeket a verseket „helyiekké”. Mint láthattuk, a Futóalbum sokkal inkább ábrázolja a versbeli tavat mitikus, talán csak a telepi legendákban létező helyszínként, mint a valóságos tatabányai Csónakázó-tóként. És ez így van jól, a Futóalbum nem szociográfia és nem is riport, semmi haszna nem lenne a direkt azonosításnak, sőt, egy ilyen megoldás valószínűleg a lokális dilettantizmusba taszítaná az egész költői projektet. Sopotnik mégis megérez és a verseibe emel valamit „a hely szelleméből” – valamit, ami konkrétumokkal nehezen kifejezhető, de a versekben felrajzolt szituációtöredékekből és hangulatokból azért megérezhető. A szerző friss kötete, a Cigányvég is gyakran él ezzel a technikával, de az új könyvben a város más részeit – főleg Óvárost és a Mésztelepet – hatják át és alkotják újra a versbeszélő ijesztő látomásai. De erről majd máskor.
„Sopotnik Zoltán 50 éves. […] A legszociálisabb munkás” – írja róla Pollágh Péter, egy másik tatabányai költő a legújabb kötet fülszövegében. Egyetértek vele: ritka az olyan költészet, amelyben a képalkotó fantázia, az alanyiság és a „szociális” tartalom ennyire elválaszthatatlanok egymástól. Sopotnik versei azonban szükségszerűen kevesekhez szólnak, és tartok tőle, hogy akik igazán magukra ismerhetnének bennük – mondjuk úgy, hogy a telepiek –, azok jó eséllyel sohasem fognak találkozni velük. De ez szerintem nem feltétlenül baj – mint annyi minden a Csónakázó-tó történetéből, maradjon meg ez is a kevesek titkának.
[1] Elhangzott 2024. szeptember 20-án Tatabányán, az „értelme ennek a régi, nagy titoknak”. Titok és varázs a filozófiában, az irodalomban és a művészetekben című konferencián.
[2] Urfi Péter, Paródia, igazi tétekkel, Kalligram, 2007/11, 52.
[3] Krupp József, Az angyal vajon ki?, Élet és Irodalom, 2010. február 26., 20.
[4] Gaborják Ádám, Run, run, run, Kalligram, 2010/12, 102.
[5] Kadlót Nikolett, „Életem alapélménye az állandó kívülállás”: Beszélgetés Sopotnik Zoltánnal, Palócföld, 2015/4, 80.
[6] Urfi, i. m., 52.