Bakony-Bél, 1695. március
Kérdeztem valamit, de a mester
nem felel, csak lapátol szigorúan
s csöndben. Mintha körbe-körbe
járnánk, folyvást ugyanazokat
a fákat és zsombékokat látom.
Köd száll le a hegyről. A víz
fölött felbukkan egy hófehér
lepel; ugye látja, mester?
Maradj veszteg és ne kiabálj.
Ha folyton forgolódsz, a csónak
fölborul. Hagyd a látomásokat.
Evezz.
A lepelnek arca van, felém közelít.
A démonok, így mondta a mester,
csak akkor jönnek, ha megidézik őket.
De nem hívtam senkit, verjen meg az ég!
A növendék erénye, ha az Úr dühét
nem hívja magára. Hogyha Isten
megsegít, én csöndben maradok…
De itt ez a mocsár s a völgy is átkozott,
ki tudja, hány tucat boszorkány bújik
még a fák közt. Máson járjon az eszed.
Hajtom a vizet. Még szemben az árral,
de kisvártatva medrünk kiszélesedik,
s meglesz a sziget. Csak néhány talpnyi
szárazat, ahol tüzet rakhatunk! Más
egyebet ne készíts, Uram.
A kísértés elmúlik, amint lábunk
szentelt földre lép. Távoznak
a démonok, és többet hagynak itt,
mint amit rabolnak, csak még nem
tudod. Fordítsd meg a csónakot,
aztán partra húzzuk. Így.
Állnak még falak, vagy ez is látomás?
Fehéren, vakon néz reánk a szobor.
Csontok hevernek a cserjék alatt.
Vadak szigete, és nem szenteké.
Soká elidőzöm. A mester szúrós
szemmel méreget. Eső érkezik.
Nem vagy-e itt boldog, hol senki sem
zavar, ördöngös barátom? Ki szítana
az indulatra, ki csábítana el, hogy
hitvány tettekre pazarold időd?
Lesütöm szemem. A mestert azért
tisztelem, mert belém lát, mégsem
kerget el. Úgy hiszi, kegyelmet kapok
a mocsárban? Az Úr neked is talál
majd helyet pangó ágyásaiban.
Ami a démont illeti, láttam én is.
Ne törődj vele. Rakj inkább tüzet.
Baglyok keresik az éjt, minket a
tűz fénye vár s néhány darabka
kenyér, mit a mester tarisznyája
rejt. Sebtében felépített sátor.
Elménk lázadó hangjai helyett
versek Dávid zsoltáraiból. Vajon
megérjük a reggelt? Rám néz az
öreg, s bólint. Aludjunk azért.
Minden ágon nehéz teher ül.
Az elpusztult monostor helyén
vadrózsa, szeder. Éjjel valami
motoszkált a sátor körül, s
gyönge hangon énekelt. Nem
éri meg a vesződséget – mondja
mesterem –, hogy megtudjuk, ki
volt. Mire a hegyek fölé ér a nap,
ki kell keverednünk innen. Hírt
viszünk a megtalált romokról.
Elpárolog a köd. A hegyek lába
vízbe ér, ismét elveszünk a mocsár
zegzugaiban. A patak rejtett áramlatai
kivezetnek a völgyből. A zsombékok
közt fehér vásznat visz a víz. Minden
rossz belőlünk fakad, morogja a mester.
Hátrafordul, s fejemre kurta jelet ír.
Megbillen a csónak. A vadonban
elmúlik időnk, Isten nem tarthatja
mindig rajtunk a szemét, hisz’
másokkal is kell törődnie. De ezt
nem mondom ki hangosan, nem
akarom feldúlni a mester gondolatait.
(A szerző a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa.)