Jonathan Franzen

jonathan_franzen

TÁVOLABBRA
A Robinson Crusoe, David Foster Wallace és a magány szigete

(részlet)

A Csendes-óceán déli fertályán, nyolcszáz kilométerre Chile partjaitól van egy félelmetesen függőleges, tizenegy kilométer hosszú és hat kilométer széles vulkáni sziget, amelyet több millió tengeri madár és több ezer medvefóka népesít be, de ember nem él rajta, kivéve a melegebb hónapokat, amikor maroknyi halász megy el oda homárt fogni. Az embernek ahhoz, hogy elérje a szigetet, amely hivatalosan az Alejandro Selkirk nevet viseli, Santiagóból egy nyolcszemélyes, hetente kétszer közlekedő gépen, el kell repülnie egy százhatvan kilométerre keletre fekvő szigetre. Aztán a leszállópályától kis, nyitott hajóval kell elmennie a szigetcsoport egyetlen falujába, meg kell várnia az egyik hajót, amely alkalmanként megteszi a tizenkét órás utat, majd gyakran tovább kell várakoznia, esetleg napokig is, amíg az időjárás lehetővé teszi, hogy a sziklás partra lépjen. A hatvanas években a chilei turizmusért felelős tisztviselők átnevezték a szigetet Alexander Selkirk, a skót kalandor után, akinek magányos élete a szigeten valószínűleg Daniel Defoe Robinson Crusoe című regényének alapjául szolgált, de a helyiek még mindig az eredeti nevét használják: Más Afuera – Távolabbra.
A tavalyi ősz végén nekem is távolabbra kellett mennem. Akkor már négy hónapja egyfolytában népszerűsítettem egy regényt, akaratomat vesztve haladtam végig a programjaimon, és egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy media player lejátszási jelzőjén a rombusz alakú jel. Magántörténetem lényeges elemei akartak elhalni bennem, mert túl gyakran beszéltem róluk. És minden reggel a nikotinnak meg a koffeinnek ugyanaz a felpörgető adagja; minden este ugyanaz az ostrom az elektronikus levelezésemben; minden éjjel ugyanaz az ivás ugyanazért az agyzsibbasztó örömért. Egyszer aztán, miután olvastam Más Afueráról, kezdtem elképzelni, hogy megszököm, és magamban leszek ott, mint Selkirk, a sziget belsejében, ahol még időszakosan sem él senki.
Arra is gondoltam, hogy míg ott vagyok, talán jó lenne, ha újraolvasnám azt a könyvet, amelyet általában az első angol regénynek tartanak. A Robinson Crusoe a radikális individualizmus nagyszerű, korai dokumentuma, egy mindennapi ember története, aki ügyessége és lelki ereje révén túléli a végletes elszigeteltséget. Az individualizmussal társított regényvállalkozás – a jelentés keresése a realista narratívában – a kultúra uralkodó irodalmi módszerévé vált a következő három évszázadban. Crusoe hangja hallható Jane Eyre, a föld alatti ember, a láthatatlan ember és a sartre-i Roquentin hangjában. Mindezek a történetek valaha izgalomba hoztak, és az újdonság ígéretét hordozó „regény” szóban ott maradt az ifjúkori élményeknek az a magával ragadó emléke, hogy órákig tudok csendesen ülni, és soha nem gondolok arra, hogy unatkozom. Ian Watt A regény felemelkedése című klasszikusában összefüggésbe hozta a regényírás tizennyolcadik századi bimbózását azzal, hogy azok a nők, akik felszabadultak a hagyományos házimunka terhe alól, és ezért túl sok idejük maradt, egyre jobban igényelték az otthoni szórakozást. Watt szerint a regény az unalom hamvaiból emelkedett fel igen egyenes úton. Én pedig az unalomtól szenvedtem. Minél jobban hajszoljuk a kikapcsolódást, annál hatástalanabb lesz annak bármely formája, úgyhogy emelnem kellett a különböző adagokat addig, míg ráébredtem, hogy tízpercenként nézem meg az e-mailjeimet, a dohány mennyisége egyre nő, az esti két italom felkúszik négyre, és oly nagyfokú jártasságra teszek szert a számítógépes pasziánszban, hogy célom már nem egy, hanem kettő vagy több játszma megnyerése sorozatban ‒ valamiféle metajátékos lettem, akit már nem a kártyajáték, hanem a nyerési és vesztési szériák nyűgöznek le. A leghosszabb nyerési sorozatom eddig nyolc játszma.
Elintéztem, hogy felvegyenek egy Más Afuerára tartó kis hajóra, amelyet néhány vállalkozó szellemű botanikus bérelt ki. Aztán kisebbfajta fogyasztói orgiát engedtem meg magamnak a R.E.I. túraszaküzletben, ahol a crusoe-i romantika ultrakönnyű túlélő felszerelések polcai közt lakozik, valamint talán a vadonbéli civilizáció olyan jelképei közt is, mint amilyen a rozsdamentes acélból készült martinis pohár a lecsavarhatatlan talpával. Egy új hátizsákon, sátron és késen kívül felszereltem magam vadonatúj specialitásokkal is, úgymint egy szilikonperemes műanyagtányérral, amely, ha a szélét felhajlítják, tálkává változik, a jóddal sterilizált víz ízét közömbösítő tablettákkal, egy mikroszálas törülközővel, amely csodálatosan apró tasakba gyömöszölhető, fagyasztva szárított, vegán biochilivel és egy törhetetlen vinállal. Hatalmas készleteket halmoztam fel különböző diófélékből, tonhalból és proteinszeletből is, mert azt mondták, ha az idő rosszra fordul, akkor bizonytalan ideig Más Afuerán ragadhatok.
A Santiagóba való indulásom előtti estén meglátogattam Karent, David Foster Wallace özvegyét. Amikor készültem eljönni tőle, váratlanul arra kért, hogy vigyek magammal egy keveset David hamvaiból, és szórjam szét Más Afuerán. Azt mondtam, jó, ő pedig elővett egy ősi, apró könyv formájú gyufaskatulyát, beletett egy kis hamut, és azt mondta, tetszik neki a gondolat, hogy David egy része egy távoli és lakatlan szigeten nyugszik majd. Amikor elhajtottam a háztól, csak akkor ébredtem rá, hogy legalább annyira az én kedvemért adta a hamvakat, mint az övéért vagy Davidéért. Tudta, mert elmondtam neki, hogy a magam elől való menekülésnek ez az állapota nem sokkal David halála után, két évvel ezelőtt kezdődött. Akkoriban úgy döntöttem, nem foglalkozom az általam olyannyira szeretett ember szörnyű öngyilkosságával, inkább a dühben meg a munkában keresek menedéket. Most azonban, hogy a munka elkészült, nehezemre esett figyelmen kívül hagynom azt a körülményt, hogy öngyilkosságának egyik értelmezése szerint David az unalom és amiatt halt meg, mert kétségbe ejtette leendő regényeinek minősége. Új keletű unalmam keserves oldala: köze lehet-e ennek ahhoz, hogy megszegtem a magamnak tett ígéretet? Azt az ígéretet, hogy miután befejezem a könyvem, hagyom, hogy ne csak múló fájdalmat és tartós dühöt érezzek David halála miatt.
Így hát január utolsó reggelén megérkeztem Más Afuera La Cuchara (A Kanál) néven ismert helyére, ezer méterrel a tenger szintje fölött. Volt nálam jegyzetfüzet, távcső, a Robinson Crusoe puhafedelű kiadása, a David hamvait tartalmazó kis skatulya, hátizsák a tábori felszereléssel, a sziget furcsán pontatlan térképe, de se alkohol, se dohány, se számítógép. Attól eltekintve, hogy nem magam kapaszkodtam fel, hanem egy fiatal parkőrt követtem, meg egy öszvért, amely cipelte a hátizsákom, és többek erősködésére magammal vittem egy rádióadó-vevőt, egy tízéves GPS-készüléket, egy mobiltelefont meg több tartalékelemet is, teljes elszigeteltségben, magamban voltam.

[…]

Esővíztől cuppogó bakancsomban oldalaztam a szél felőli oldalon, kétszer is megnéztem, hova teszem a lábam, és mibe kapaszkodom, mielőtt megbíztam volna benne. Ahogy másztam előre, és kicsit távolabb is láttam, a szikla mögötti gerinc kezdett újabb zsákutcának tűnni, előre és mindkét oldalán sötét űrrel. Bár nagyon elszánt voltam, hogy megpillantsam a rayaditót, eljött egy pillanat, amikor már féltem újabb lépést tenni, és hirtelen kívülről láttam magam: szétterpesztett végtagokkal egy csúszós sziklafalon, vakító esőben és ádáz szélben, s még azt se tudom biztosan, hogy a helyes irányba tartok-e. Szinte olyan világosan ötlött fel bennem egy mondat, mintha kimondták volna: amit most csinálsz, az rendkívül veszélyes. Ekkor halott barátomra gondoltam.
David ugyanolyan jól írt az időjárásról, mint bárki, aki valaha szavakat vetett papírra, s mindennél és mindenkinél őszintébben szerette a kutyáit, de maga a természet nem érdekelte, és végképp közömbös volt a madarakkal szemben. Egyszer, amikor a kaliforniai Stinson Beach mellett autóztunk, megálltam, hogy távcsővel megnézhessen egy hosszúcsőrű pólingot, amelynek nagyszerűsége nekem magától értetődik és sokat mond. Két másodpercre belenézett a távcsőbe, majd leplezetlen unalommal fordult el. „Aha – mondta a felszínes udvariasság általa használt hangsúlyával –, szép.” A halála előtti nyáron, amikor a teraszán ültem mellette, amíg ő cigarettázott, nem tudtam levenni a szemem a háza körüli kolibrikről, és elszomorított, hogy ő igen, s miközben ő mély, gyógyszeres délutáni álmait aludta, én egy közeli utazásra készülve Ecuador madarait tanulmányoztam, és megértettem, az ő kezelhetetlen nyomorúsága és az én kezelhető elégedetlenségem közt az lehet a különbség, hogy én el tudok menekülni a madarak nyújtotta örömbe, ő pedig nem.
Beteg volt, igen, és barátságunk története bizonyos értelemben egyszerűen annyi, hogy én egy mentálisan beteg embert szerettem. A depressziós ember aztán megölte magát, méghozzá kiszámítottan úgy, hogy a legnagyobb fájdalmat okozza azoknak, akik a legjobban szeretik, és mi, akik szerettük, dühösnek és elárultnak éreztük magunkat. Nem csupán azért, mert szeretetünk kudarcot vallott, hanem azért is, mert öngyilkossága elvette tőlünk az embert, és nagyon nyilvános legendát csinált belőle. Olyanok, akik sohasem olvasták műveit, vagy még csak nem is hallottak róla, elolvasták a Kenyon College-ban tartott avatási beszédét a Wall Street Journalben, s egy nagy és jóságos lélek elvesztését gyászolták. Az irodalmi körök, amelyek még csak egy irodalmi díj rövid jelöltlistájára sem tették egyik művét sem, most egységesen kijelentették, hogy nemzeti kincset vesztettünk el. Persze hogy nemzeti kincs volt, és író lévén ugyanúgy „tartozott” az olvasóihoz is, mint hozzám. De ha az ember történetesen tudta, hogy valódi személyisége összetettebb és bizonytalanabb volt, mint amilyennek tartják, és ha azt is tudta, hogy szerethetőbb volt – viccesebb, kelekótyább, érzelmileg szűkölködőbb, démonaival hevesebben csatázó, elveszettebb, gyerekesen átlátszó hazugságokat mondóbb és következetlenségeket művelőbb –, mint az a jóindulatú és morális éleslátással bíró művész/szent, akit faragtak belőle, akkor is nehéz nem fájlalni az azon énje ejtette sebet, amely inkább az idegenek általi tömjénezést, mint a hozzá legközelebb állók szeretetét választotta.
Akik a legkevésbé ismerték Davidet, valószínűleg azok beszélnek róla a legistenítőbben. Ez attól különösen érdekes, hogy írásaiból csaknem tökéletesen hiányzik a mindennapi szeretet. A szoros, szerető kapcsolatok, amelyek legtöbbünknek alapvetően oly sokat jelentenek, nincs helyük a wallace-i fikció univerzumában. Helyettük olyan szereplőket kapunk, akik szívtelen kényszereiket titokban tartják az őket szeretők előtt; akik azon mesterkednek, hogy a szeretet látszatát mutassák, vagy bebizonyítsák önmaguknak, hogy ami szeretetnek érződik, az valójában csak álcázott önérdek; vagy legföljebb akik elvont vagy spirituális szeretetet tanúsítanak valami mélységesen visszataszító személlyel szemben – ilyen az agyvízcsöpögtető feleség az Infinite Jestben, a förtelmes emberekkel készített utolsó interjú pszichopatája. David műveit képmutatók, manipulátorok és érzelmi rabságban élők népesítik be, ám akik csak látásból vagy felszínesen ismerték, az ő keservesen megküzdött figyelmességét és morális bölcsességét szó szerint vették.
David műveiben azonban az a különös, hogy legodaadóbb olvasói, amikor olvassák őket, mennyi elismerést és vigaszt, mennyi szeretetet éreznek. Ahogy mindannyian hajótöröttek vagyunk a magunk létszigetén – és azt hiszem, többé-kevésbé helyes, ha azt mondom, hogy legérzékenyebb olvasói ismerik a függőség, a kényszeresség vagy a depresszió társadalmilag és lelkileg elszigetelő hatásait –, úgy fogadtunk hálásan minden új küldeményt, amely arról a legtávolabbi, Davidet jelentő szigetről érkezett. A tartalmat illetően a legrosszabbat adta nekünk magából: a Kafkáéhoz, Kierkekaard-éhoz és Dosztojevszkijéhez mérhető alaposságú önvizsgálattal kiteregette tulajdon narcizmusának, nőgyűlöletének, kényszerességének, öncsalásának szélsőségeit, dehumanizáló moralizmusát és teologizálását, a szeretet lehetőségében való kételkedését és a lábjegyzetek lábjegyzetébe elrejtett feszélyezettségét. A forma és a szándék szintjén azonban azt, hogy így katalogizálja a tulajdon autentikus jóságára vonatkozó kétségbeesését, az olvasó éppen az autentikus jóság adományaként fogadja: érezzük a szeretetet a művészetében, és szeretjük ezért.
Barátságunk Daviddel a hasonlóságainkon és az eltéréseinken meg a (testvéri) versengésen alapult. Néhány évvel halála előtt két legújabb könyvét dedikálta nekem. Az egyik címlapján keze körvonalát láttam; a másikén egy akkora erekció körvonalát, hogy lelógott a lapról, s alá egy kis nyilat rajzolt, mellette pedig e megjegyzést: „méretarány 100%”. Egyszer hallottam, amikor az éppen vele járó lány jelenlétében lelkesen azt mondta valaki más barátnőjéről, hogy az szerinte a „nőiesség ideálja”. David barátnője szörnyen lassan kapcsolt, és megkérdezte: „mi?”. Mire David, akinek a szókincse bárkiével vetekedett a nyugati féltekén, mély lélegzetet vett, majd kifújta a levegőt, és így szólt: „most jövök rá, hogy tulajdonképpen sose tudtam, mit jelent az ,ideál’ szó”.
Szerethető volt, ahogy egy gyerek szerethető, és gyermeki tisztasággal tudta viszonozni a szeretetet. Ha ennek ellenére kirekesztette a szeretetet műveiből, az azért volt, mert sosem érezte igazán, hogy megérdemli. Életfogytiglani fogoly volt önmaga szigetén. Amiket a távolból szelíd kontúroknak láttunk, azok valójában szirtfalak voltak. Néha csak egy kicsit volt őrült, néha csaknem teljesen, de felnőttként soha nem volt tökéletesen mentes az őrülettől. Amit ösztönénjéből látott, miközben drogokkal meg alkohollal igyekezett megszökni szigeti börtönéből, csak hogy azután a függőség még nagyobb börtönében találja magát, az mintha sohasem erősítette volna a szerethetőségébe vetett hitét. Még miután tiszta lett, még évtizedekkel a késő kamaszkori öngyilkossági kísérlete után, még azután is, hogy lassan és hősiesen életet épített magának, méltatlannak érezte magát a szeretetre. És ez az érzés végül már megkülönböztethetetlenül fonódott össze az öngyilkosság gondolatával, mert ez volt az egyetlen biztos kiút a börtönéből; biztosabb a függőségnél, biztosabb az írásnál és biztosabb – végül – a szeretetnél.
Mi, akik a magunkba fordulás spektrumán nem helyezkedünk el annyira távol, mi, a látható spektrum lakói, akik el tudják képzelni, milyen érzés elmenni az ibolyán túl, de magunk nem vagyunk túl rajta, látjuk, hogy David tévedett, amikor nem hitt a szerethetőségében, és el tudjuk képzelni ennek kínját. Milyen könnyen és természetesen szeret az ember, ha jól van! És milyen borzasztó nehezen – filozófiailag mennyire félelmetes, önérdekből és öncsalásból álló szerkezetnek tűnik a szeretet –, ha nem! David munkásságának (számomra pedig barátságának) egyik tanulsága mégis az, hogy a jól és nem jól lenni közötti különbség több szempontból inkább mennyiségi, mint minőségi. Bár David kinevette az én jóval enyhébb függőségeimet, és azt mondogatta, hogy fel sem tudom fogni, mennyire mértékletes vagyok, e függőségekből meg a hozzájuk társuló titkolózásból, szolipszizmusból, radikális elzárkózásból és nyers, állati vágyakból akkor is következtetni tudok az övéi szélsőségességére. El tudom képzelni azokat a beteg mentális folyamatokat, amelyek révén az öngyilkosság úgy tűnik fel, mint az egyetlen tudatkioltó anyag, amelyet senki nem vehet el az embertől. Az igény arra, hogy legyen valamije, ami másnak nincs, az igény a titkokra, az igény az én elsőbbségének körömszakadtáig való narcisztikus igazolására, aztán az utolsó győzelem kéjesen öngyűlölő előérzetére, majd a világgal való kapcsolat végső megszakítására, mert a világ megtagadja tőle a magába fordulás örömének élvezetét: ebben követni tudom Davidet.
Ezt, elismerem, nehezebb kapcsolatba hozni a halála bizonyos részleteiben látható gyerekes dühvel meg az elfojtott gyilkos ösztönökkel. De még ebben is észlelem a görbetükrös wallace-i logikát, az intellektuális tisztesség és következetesség utáni valamiféle megátalkodott vágyakozást. Hogy kiérdemelje a halálos ítéletet, amelyet önmagára mért, az ítélet végrehajtásával súlyos fájdalmat kellett okoznia valakinek. Hogy egyszer s mindenkorra bebizonyítsa, ő valóban nem érdemelte meg a szeretetet, a lehető legocsmányabbul el kellett árulnia azokat, akik a legjobban szerették, méghozzá úgy, hogy otthon öli meg magát, s ezáltal szemtanúvá teszi őket. És ugyanez igaz arra, hogy az öngyilkosságot pályafutása részévé tette, méghozzá a tömjénezés utáni sóvárgásból eredő olyasféle számítással, amit utált magában, s ami alapján majd cáfolhatja (ha azt hiszi, meg tudja úszni), hogy tudatosan csinálta, aztán (ha számon kérik rajta) nevetve vagy meghátrálva elismerje, hogy aha, persze, valóban kitelik tőle ilyesmi. Elképzelem Davidnek azt az elhatározását, amellyel Kurt Cobain útjára lép, az ördög csábítóan ésszerű hangján beszélve, ahogy a Csűrcsavar leveleiben történik, mely mű David egyik kedvence volt, és rámutatva, hogy a saját kezűleg kimért halál kielégíti a pályája előmozdítása utáni utálatos vágyát, és egyben – mivel kapitulációt jelent azon oldala előtt, amelyet a megtámadott jobbik oldala gonosznak érzékel – alátámasztja halálos ítéletének jogosságát.
Ez nem azt jelenti, hogy utolsó hónapjaiban és heteiben élénk intellektuális beszélgetést folytatott volna önmagával Csűrcsavar vagy a főinkvizítor módjára. A vége felé már annyira beteg volt, hogy minden új gondolata – bármely témában – azonnal belecsavarodott az értéktelenségéről való meggyőződésébe, s ez folyamatos rettegést és kínt okozott neki. Egyik kedvenc témája, amelyet igen világosan a „Jó öreg neon” című novellájában és a Georg Cantorról írt tanulmányában fogalmazott meg, mégis az egyetlen időpillanat végtelen oszthatósága volt. Bármily folyamatosan szenvedett is utolsó nyarán, a fájdalmas gondolatai közt nyíló hézagokban még mindig sok idő jutott arra, hogy eljátszadozzon az öngyilkosság gondolatával, hogy előre átvilágítsa annak logikáját, és mozgásba hozza a terveket (amelyekből végül legalább négyet dolgozott ki) a megvalósításához. Amikor az ember eldönti, hogy valami nagyon rosszat művel, a szándék és a mellette szóló érvek egyszerre és teljes alakjukban születnek meg; ezt minden függő megmondhatja, aki épp azon van, hogy visszaessen. Bár a magáról az öngyilkosságról való elmélkedés is fájdalmas dolog, ezzel David valamiképp – hogy egy másik novellájának címét visszhangozzam – megajándékozta magát.
A Davidről szóló hízelgő narratívák, amelyek az öngyilkosságra úgy tekintenek, mint annak bizonyítékára, hogy (ahogy Don McLean énekelte van Goghról) „ez a világ nem annak való, aki olyan szép, mint te”, elvárják, hogy egy egységes David létezzen, egy szép és végtelenül tehetséges ember, aki miután lemondott a Nardil nevű antidepresszánsról, amelyet húsz éven át szedett, megadta magát a major depressziónak, s ezért nem volt önmaga, amikor elkövette az öngyilkosságot. Mellőzöm itt a diagnózis kérdését (lehetséges, hogy nem egyszerűen csak depressziós volt), és azt is, hogy egy ilyen csodálatos emberi lény miképp tesz szert ennyire eleven ismeretekre visszataszító emberek gondolatairól. Szem előtt tartva azonban, hogy szerette Csűrcsavart, és kimutathatóan hajlamos volt becsapni önmagát és másokat – gyógyulásának éveiben e hajlamot sikerült féken tartani, de eltüntetni soha –, el tudok képzelni olyan ambivalens narratívát, amely hívebben tükrözi munkássága szellemét. Maga számolt be nekem arról, hogy mindig félelemben él, nehogy visszakerüljön az elmeosztályra, ahová kamaszkori öngyilkossági kísérlete juttatta. Az öngyilkosság, az utolsó nagy győzelem csábítása illegalitásba vonulhat, de soha nem szűnik meg teljesen. Davidnek bizonyosan „jó” oka volt rá, hogy lemondjon a Nardilról – az a félelme, hogy annak hosszú távú fizikai hatásai megrövidíthetik azt a jó életet, amelyet sikerült felépítenie magának; az a gyanúja, hogy pszichikai hatásai megzavarhatják élete legjobb dolgait (az írást meg a kapcsolatait) –, és kevésbé „jó”, önző okai is voltak: az a perfekcionista vágy, hogy kevésbé függjön az anyagtól, a narcisztikus idegenkedés attól, hogy folyamatosan lássa mentális betegségét. Én azt tudom nehezen elhinni, hogy nem voltak ugyanakkor rossz okai is. Gyönyörű morális intelligenciája és szerethető emberi gyengesége közt ott lebegett a régi függőség tudata, az a titkos én, amely – miután a több évtizeden át szedett Nardil elfojtó hatása megszűnt – végül megpillantotta a szabadulás lehetőségét, és ezt öngyilkos módon ki is használta.
E kettősség jelent meg az azt követő évben, hogy leállt a Nardillal. Furcsa és látszólag a saját érdekei ellen dolgozó döntéseket hozott a maga gyógyításáról, rendesen félrevezette a pszichiátereit (akiket csak szánhat az ember, amiért egy ilyen ragyogóan bonyolult esetet fogtak ki), és végül az öngyilkosságnak szentelt titkos életet teremtett magának. Abban az évben az a David, akit jól ismertem és feltétel nélkül szerettem, hősiesen küzdött azért, hogy biztosabb alapokra helyezze a munkáját meg az életét, megharcolt szívfájdító mennyiségű szorongással meg kínnal, az a David pedig, akit kevésbé ismertem, de akkor is elég jól ahhoz, hogy mindig idegenkedést és bizalmatlanságot érezzek vele szemben, módszeresen tervezte önmaga elpusztítását és az őt szeretőkön kitöltendő bosszúját.
Hogy elakadt a munkájában, miután úgy döntött, leáll a Nardillal – unta a régi trükkjeit, és nem tudott elég lelkesedést összekaparni magában ahhoz, hogy haladjon új regényével –, az lényegtelen. Imádta az írást, különösen az Infinite Jest esetében, és a regények céljáról folytatott sok beszélgetésünk során nyíltan megfogalmazta azt a meggyőződését, hogy a fikció a megoldás, a legjobb megoldás az egzisztenciális magány problémájára. A fikció volt az ő kiútja a szigetről, és amíg ez működött – amíg képes volt a szeretetét meg a szenvedélyét magányos üzeneteinek megírásába önteni, s amíg ezek az üzenetek sürgős, friss és őszinte hírekként érkeztek a kontinensre –, bizonyos mértékű boldogság és remény élt benne. Amikor a fikcióhoz fűzött reménye az új regénnyel vívott több éves harca után szertefoszlott, nem maradt más kiút, csak a halál. Ha az unalom az a talaj, amelyből a függés magvai sarjadnak, s az öngyilkos hajlam fenomenológiája és teleológiája ugyanaz, mint a függésé, akkor jogosnak tűnik az állítás, hogy David az unalomba halt bele. Az „Itt és ott” című korai novellájában a Bruce nevű, tökéletességre törekvő fiatalembert felszólítja fivére, hogy gondolja meg, „milyen unalmas lenne tökéletesnek lenni”, mire Bruce ezt mondja nekünk:
„Meghajlok Leonardnak az unalmasságról kiterjedt és nehéz munkával megszerzett tudása előtt, de határozottan kijelentem, hogy mivel az unalmasság tökéletlenség, definíció szerint lehetetlen, hogy egy tökéletes ember unalmas legyen.”
Ez jó vicc; logikája mégis fojtogató. Ez a „mindent és még annál is többet” logikája, amely David egy újabb címét visszhangozza, s ő mindent és még annál is többet akart az írásaitól és az írásainak. Ez az Infinite Jestben már neki dolgozott. De ha megpróbálunk még többet adni ahhoz, ami már így is minden, azzal azt kockáztatjuk, hogy semmink sem marad: hogy unalmasak leszünk a magunk számára.

Fordította: Greskovits Endre

 
(A szöveg részlet egy hosszabb esszéből, itt jelenik meg először magyar fordításban. A teljes esszé az Új Forrás 2016/8. számában  lesz olvasható.)

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)