Nem baj, ha ideülök? Olyan jót dumáltunk a múltkor is. Ahogy nézem, kezd beindulni ez a hely. Most is majdnem telt ház van. Nem rossz kricsmi egyébként. A múltkor az utcáról láttam, hogy megnyílt, gondoltam, betérek, melóból hazafelé jólesik néha bedobni egy sört. Vagy kettőt. Azt is nagyon bírom, hogy itt nem bömböltetik a zenét. Manapság kéretlenül vágják a képedbe, bárban, étteremben, boltban, mindenütt. Mondjuk, ide egy kis szordínós blues azért még elférne. Nem is tudom, van-e a környéken blueskocsma. Most nem azokra a Hard Rock izékre gondolok. Te tudsz ilyenről? Az utóbbi időben kevesebbet jártam kocsmába, tudod, család, gyerekek, meló. De most már nagyok, a fiam is gimnazista, még örülnek is, ha nem vagyunk otthon, olyankor övék az egész kecó.
Gimiben, meg amikor egyetemistaként hazajártam, mindig egy jó kis blueskocsmába mentünk a haverokkal. Mondogattuk is az egyik sráccal, hogy egyszer mi is nyithatnánk egy ilyet. Majd akkor, amikor már elegünk lesz a hírnévből meg az ismertségből, és másra se vágyunk, mint hogy egy ragacsos kocsmaasztalon könyököljünk valami füstös helyen.
A hírnévből nem lett semmi, dohányozni meg már kocsmában se lehet. Azt hiszem, az a régi hely már nincs is meg, bezárt a járvány idején. Várjál, hozok egy sört. Te kérsz valamit?
Tényleg? Ugyanezt? Nem valami ízesítettet inkább?
Jó, jó, nem akartalak megsérteni. Rendben, akkor neked is egy ászok.
Pusztán azért akadtam fenn egy pillanatra, mert azoknak a nőknek a többsége, akikkel valamilyen szinten dolgom volt – mindegy, hogy milyen szinten, egyszerűen csak leültem velük iszogatni –, inkább az ízesített söröket itták. Meggyes, gyömbéres, mézes, ilyenek. Vagy nem is annyira sört, hanem koktélt meg aperolt. Mintha elő lenne írva, hogy ezek a női italok. Persze, tudom, a hagyományok, de hát a reklámok és a társadalmi elvárások is nemegyszer kivédhetetlen hatással vannak ránk. Anélkül, hogy észrevennénk.
Én a legjobban az ászokat szeretem. Ha verset írnék a sörről, beleírnám, hogy olyan, mint az élet maga. Szép, nagy gyöngyöző habja van, a színe csillogó arany, az íze mégis keserű. Ennek ellenére valahol pont ez a jó benne.
Most ezen tényleg nevetsz? Pedig isten bizony nem viccnek szántam.
Sose bírtam a keep smiling dumát. Meg hogy hagyjuk, hogy vigyen bennünket a flow. Az élethez kellenek a megoldandó problémák. Az emberiséget a történelem folyamán a megoldások vitték előre, nem az, hogy ült, vigyorgott, mint a tejbetök, shinny happy people és ilyenek. Az oszmán hódítás elzárta az India felé vezető szárazföldi kereskedelmi utat, ezért másikat kellett keresni. Ha Kolumbusz is úgy gondolta volna, hogy majd úgyis magával ragadja a flow, csak rá kell bíznia magát, sose fedezték volna föl Amerikát. Jött egy probléma, amit meg kellett oldani.
A sörben is azt szeretem, ha nem ízesített, hanem eredendően keserű. Arra emlékeztet, hogy a világ nem olyan, amilyennek a kirakatok mutatják.
Várjál, nem hallak rendesen.
Kiveszem már végre ezt a vacakot a fülemből, eddig a két korsóval nem tudtam úgy egyensúlyozni, hogy hozzáférjek…
Á, csak egy old-school mp3 lejátszó, elég köhögősen működik, naponta tölteni kell. Manapság majdnem mindenki mobilról streameli a zenét, de én már csak ilyen régi vágású csávó vagyok. Otthon például vinyllemezeket hallgatok.
Igen, amit nálunk bakelitnek mondanak, pedig nem abból készült.
Hogy mit? Beatlest. Szinte kizárólag azt. Kocsmában, háttérzenének mást. De hát akkor nem én vagyok a DJ.
Ezen a kis micsodán rajta van a teljes életművük. Azt hallgatom végtelenítve. Útközben is. Mondta a minap is a feleségem: „Téged csak az a kurva Beatles érdekel. Mással nem is foglalkozol. Leszarod, ami körötted zajlik.”
Ja, igen, veszekedtünk. Már nem emlékszem, éppen min, a szokásos dolgok valamelyikén.
Például azon, hogy a gyereknevelés nem csak abból áll, hogy elvégzem a házimunkát, ellátom őket étellel-itallal, egyébként meg kurvára beleragadok a saját kis világomba, és ki se nézek belőle. Figyelni is kellene rájuk, meghallgatni őket, tudni a dolgaikról. Amire megint csak szokás szerint azt válaszoltam, hogy ne már, ez nem is igaz, mindent tudok róluk, amit kell. Igaz, a múltkor, valami iskolai űrlap kitöltésekor ki kellett számolnom, hogy hányadik osztályba járnak, de csak azért, mert a mi időnkben még máshogy számozták a gimnáziumi osztályokat – nem folytatólagosan az általános iskolaival, mint manapság. Úgyhogy össze kellett adnom előbb a két számot. Amivel világéletemben hadilábon álltam. Az írásban meg a fejben való összeadással, kivonással, szorzással a suliban is rendszeresen megkínlódtam. Még szerencse, hogy a gimnáziumban már engedtek számológépet használni.
Mit mondasz? Diszkalkulia? Komolyan, így hívják?
Na, máris tanultam tőled valamit.
A diszgráfiát ismerem. Olyan nekem is van. Emiatt voltam kénytelen egy idő után tudomásul venni, hogy soha a büdös életben nem lesz belőlem író.
Igen, az akartam lenni. Mint ebben az országban annyian.
Állandóan panaszkodnak, hogy milyen kevesen olvasnak, közben meg egy csomóan írók akarnak lenni. Folyamatosan látom a neten a hirdetéseket a különféle íróiskolákról. Vagy az, hogy valaki ír, nem jelenti azt, hogy olvas is? Pedig onnét kéne indulni. Ezeken az írótanfolyamokon lehet, hogy megtanítanak bizonyos technikai fogásokat, de az egésznek az olvasás az alapja. Abból lehet ellesni a legtöbbet. Olvasol, és figyeled, hogy mások hogyan csinálták, és az milyen hatással van rád. Na meg kell hozzá tehetség, íráskészség, és baromi sok szorgalom. Ezekből nekem komoly hiátusom van.
Szóval, diszkalkulia. Elmondhatom, hogy újabb fogalommal bővült a defektjeimet felsoroló lista.
Érdekes módon az évszámokat simán meg bírtam mindig jegyezni. És a lehető legkülönfélébb dátumokat is. Köztük a legfölöslegesebbeket. Vagyis azokat, amelyek másnak fölöslegesnek tűnhetnek, nekem viszont nem azok. Például, hogy melyik napon vette föl a Beatles az első kislemezét, és előtte mikor volt az EMI-nál meghallgatáson.
Hát, ha valóban kíváncsi vagy rá, szívesen elárulom.
Tényleg? Oké.
Miután másoknál eredménytelenül kilincseltek, 1962. június 6-án a Beatles meghallgatáson vett részt az EMI addig viszonylag ismeretlen imprintjénél, a Parlophone-nál. Akkor jártak először az azóta fogalommá vált kultikus stúdióban, a londoni Abbey Roadon, amelyet a Beatles tett világhírűvé. A márkafőnöknek és producernek, George Martinnak különösebben nem volt meggyőző a produkció, ennek ellenére ráérzett, hogy motoszkál bennük valami. Úgyhogy szerződtette a zenekart, noha addig nem volt nagyobb tapasztalata a pop-rockkal. Korábban főleg klasszikus és dzsesszlemezeket csinált, meg abszurd komédiákat Peter Sellersszel, aki aztán 1965-ben versformában lemezre mondta az A Hard Day’s Night című Beatles-gigasláger szövegét – a korong második helyig jutott a slágerlistán…
Valószínűleg ez volt az első alkalom, amikor popszöveget versként interpretáltak.
Alig három hónappal a meghallgatásuk után, 1962. szeptember 4-én a Beatles az Abbey Roadon nekilátott az első kislemezük felvételének, George Martin irányítása alatt. Ő onnantól kezdve hét éven keresztül egyengette a Beatles-felvételeket, igyekezett megvalósítani a legeszementebb ötleteiket is, nem mellesleg pedig, ha kellett, gatyába rázta és örökzöld képregénnyé formálta az időnkénti fals hangokat. Utóbbiakból azért nem volt túl sok.
Kenem-vágom, mi? A dátumok nagyon mennek. A számolással vannak gondjaim. Lehet, hogy ez is a szétszórtságommal és a lustaságommal függ össze.
A feleségem is azzal jött a veszekedés során, hogy azt bezzeg kapásból meg tudom mondani, hogy melyik a Beatles hatodik lemezének a hatodik száma.
Persze hogy meg tudom mondani. Csak először tisztázzuk, hogy lemez alatt nagylemez értendő, azaz hagyományos vinylkorong? És akkor A oldal vagy B oldal? Vagy a CD-kiadásról van szó? Jó, akkor maradjunk a nagylemez A oldalánál. A Beatles hatodik albuma a Rubber Soul, 1965 decemberében jelent meg, a karácsonyi piacra időzítve, egy napon a We Can Work It Out / Day Tripper kislemezzel. A hatodik dal rajta a The Word című Lennon–McCartney-szerzemény. Ezt nemcsak a szokásos brand szerint kreditelték meg, de kivételesen kábé közösen is írták, habár John Lennon egy későbbi interjúban úgy emlegette, hogy elsősorban az övé. Ennek köszönhetően ő énekli a vezető szólamot. De miért pont a hatodik album hatodik dalát kérdezte a feleségem? Ez valami sátánista célzás akarna lenni? Pedig a The Word végképp nem ilyesmiről szól. A Beatles legsúlyosabb marihuánás korszakában született, még az LSD előtt, amikor rendszeresen be voltak tépve, és ez a dal mintha már a hippikorszak előfutára lenne, azt hirdeti, hogy a legfontosabb szó és egyben legfontosabb dolog a szeretet.
A feleségem rendületlenül mondta tovább: „Azt bezzeg nem tudod, hogy hívják a lányodnak azt az osztálytársát, aki miatt most teljesen kivan.”
Oké, tényleg nem tudtam. Biztos hallottam emlegetni, sőt valószínűleg járt már nálunk, úgyhogy találkozhattam is vele. Simán elképzelhető, hogy valamelyik éjjel a lányommal együtt őt fuvaroztam haza egy isten háta mögötti házibuliból. Egyébként sajnálom, hogy összevesztek, de bízom benne, hogy rendeződnek a dolgok, és kibékülnek. Időnként a fiam is összebalhézik a haverjaival. Legalább megtanulják, hogy az emberek között vannak súrlódások.
Gondolom, nálatok is. Tudom, mondtad a múltkor, hogy nem vagytok már együtt, de azelőtt?
Mi is elég sokat balhézunk – vagy ezt mondtam már? Szólj rám, ha valamit már hallottál, vagy ha untatlak.
Szóval nem? Oké.
„Mondd ki a szót és szabad leszel.”
Ordítozunk, aztán valahogy elül a vihar. Nem mintha a problémák ezzel meg lennének oldva, de legalább csönd lesz. „Nincsenek problémák, csak megoldások” – ezt énekelte Lennon tizenöt évvel a The Word után. Gondoltam is, ha lecsöndesedik a dolog, előveszem a fejhallgatót, és meghallgatom a The Wordöt. De CD-ről vagy vinylről? Monóban vagy sztereóban? És melyik kiadást? Azzal, hogy lehagytak róla pár számot, meg föltettek rá egy másikat az előző nagylemezről, az amerikaiak dylanes hangzású folk rock-albumot csináltak a Rubber Soulból. Az eredeti brit változat karcosabban és fémesebben szól.
Aztán úgy voltam vele, ha csak ezt az egy dalt fogom meghallgatni, egyszerűbb, ha streamelem a telefonon. Nem akartam túlfeszíteni a húrt azzal, hogy mintha direkt bosszantani akarnám a feleségemet, nekiállok a lemezek között kotorászni. A múltkor említetted, hogy te is próbáltad tompítani a házasságodban a feszültségeket… A vallások is azt mondják, hogy a legfontosabb a szeretet. És ez éppenséggel nem is hit kérdése. A több ezer éves tanítások közül mindmáig a legérvényesebb. Akkor is, ha manapság időnként elcsépelt kijelentésnek tűnik. Az amcsi filmekben például folyton azt mondogatják egymásnak a családtagok, hogy „szeretlek”. Időnként eléggé idegesítő, pedig lehet, hogy ők csinálják jól.
Én se szoktam elégszer mondani…
A 2013-as nagylemezén énekli Paul McCartney, hogy „I’m scared to say I love you / Afraid to let you know”. Negyven évvel korábban John Lennonnak is volt egy Scared című száma, arról, hogy folyamatosan retteg, és azzal telnek a napjai, hogy megpróbál túlélni. Többek között az ilyenekért érzem úgy, hogy ez a banda és a tagjai mindenestül hozzám szólnak. Együtt és külön-külön is.
A The Word az egyik utolsó olyan Beatles-felvétel, amelyben szájharmonika szól, igaz, már csak néhány taktus erejéig. A korai dalok között van jó pár, amelyikben kifejezetten dominál Lennon szájharmonika-játéka, amit a nagybácsikájától lesett el.
Amire gondolsz, az a Love Me Do, az első kislemezükről. Igen, az teljesen szájharmonikára épül. Leonard Bernstein, a karmester azt mondta, hogy amikor annak idején először meghallotta ezt a számot, őt a hindu zenére emlékeztette. Hát, ő tudja. Bernstein különben a szomszédja volt Lennonnak New Yorkban, a Dakota-házban. Tudod, ott lakott, mielőtt meggyilkolta az a faszkalap. Leonard és John átjártak egymáshoz lemezeket hallgatni. Lehet, hogy a Love Me Do-t is feltették időnként.
Amikor Lennon a második fia születése után öt évre visszavonult és eltűnt a nyilvánosság elől, elterjedt róla, hogy odahaza üldögél teljes depresszióban, és régi Beatles-lemezeket hallgat. Ez rohadtul nem volt igaz. John nem volt az a múltba révedő típus. A Dakota-házban személyzetet is tartottak, volt ott például valaki, aki a bevásárlásokat intézte. Fennmaradtak a kis cédulák, amelyekre Lennon felírta, hogy a csávó milyen újonnan megjelent könyveket szerezzen be. Meg lemezeket. Például mindig megvetette vele Paul McCartney új albumait is.
Volt egy másik Bernstein nevű szereplő is a Beatles-sztoriban, Sid, az impresszárió. 1964 elején ő vitte először a Beatlest az Egyesült Államokba, a hetvenes évek közepén pedig csillagászati összeget fizetett volna nekik, ha összeállnak egy fellépésre.
Igen, szoktam a Beatlesen kívül olykor mást is hallgatni. De csak azért, mert időnként muszáj. Munkaköri kötelesség. A kerületi lapnál enyém a kultúra, úgyhogy időről időre meg kell hallgatnom egy-egy lemezt, hogy írjak róla, meg el kell mennem dögunalmas koncertekre, hogy beszámoljak azokról is. De ez munka, rutinból tolom. Régebben az egyik országos internetes lapnál dolgoztam, ott is csináltam ilyeneket.
A netes lap megszűnt. Politika. Ne menjünk bele! Most az önkormányzati újságnál vagyok.
Igen, amit az emberek egy része olvasatlanul kidob. Havonta egyszer jelenik meg, úgyhogy kevesebb meló, de kevesebb pénz is egyben. Abban is van politika, de nem annyi, főleg, ha az ember a kultúrára specializálódott.
Jól mondod, a Beatles bizonyos tekintetben az én „saját kis világom”. A gyerekkoromban is hallottam párszor ezt a kifejezést. Főleg anyámtól. Meg hogy én „mindig bezárkózom, és elveszítem a kulcsot”. De csak képletesen tudtam bezárkózni, a panelházi lakásunk egyik szobájához sem volt meg a kulcs.
Te nem panelban nőttél fel? Egy pesti belvárosi bérházban? Hát, én vidéki gyerek vagyok.
Jó, tudom, Budapesten is vannak lakótelepek.
Annak idején magamra csuktam a szobaajtót, és egy magyar gyártmányú, hordozható kismagnóból bömböltettem a Beatlest. Egészen addig, amíg a húgom is bömbölni nem kezdett, hogy hagyjam már abba. A közös szoba átka.
Huszonévesen együtt éltem egy lánnyal, aki a menyasszonyom volt, már az esküvő is ki lett tűzve. Igazából ő akarta, én annyira nem ragaszkodtam volna hozzá, jól megvoltunk, meg ilyesmi, de nekem kábé mindegy volt, hogy összeházasodunk-e vagy sem. Nem éreztem lényegi kérdésnek. Más dolgok foglalkoztattak.
Leginkább az, hogy melyik irodalmi lapot nem bombáztam még a novelláimmal. Úgy voltam vele, ha a csajom esküvőt szeretne, akkor legyen. Nem fosztom meg ettől az örömtől. Aztán egyik este, miután hazajött a munkából, minden különösebb előzmény nélkül közölte, hogy szakítani akar. Rögtön le is húzta az ujjáról a gyűrűt, és visszaadta. Szépen elmagyarázta, hogy nem, nincs másik pasi, és velem sincs semmi baja azon kívül, hogy egy antiszociális faszi vagyok, akinek egyedül kellene leélnie az életét. Nem egészen értettem, hogy erre miből jött rá ilyen hirtelen, pedig tényleg próbálta elmagyarázni, de én meg egy kis idő után meguntam, és átvonultam a másik szobába, ahol a CD-lejátszót és a -lemezeket tároltuk. Ez a CD-k fénykora volt, még azelőtt, hogy visszatértek kultusztárgyként a vinyllemezek. Beraktam a Fehér Albumot, az első CD-kiadást, az 1987-est, annak nemcsak a doboza fehér – akkor ez még különlegességnek számított, a tokok általában szimplán fekete színűek voltak –, hanem a lemezek is. Nem tekertem maxra, de a csukott ajtón keresztül így is kihallatszott. Talán a harmadik számnál tartottam, amikor a menyasszonyom – vagyis a volt menyasszonyom – bejött, és ingerülten megkérdezte: „Neked nincs hozzáfűzni valód ehhez az egészhez? Most is csak a Beatlesedet hallgatod?”
Most, hogy mondod, a „Beatles” elé ő is tett valamilyen jelzőt. Lehet, hogy nem pont azt, hogy „kurva”, de akkor esetleg azt, hogy „rohadt”.
Egyébként volt hozzáfűzni valóm. Azért tettem be a lemezt, hogy segítsen összeszedni a gondolataimat, meg egyáltalán, erőt adjon a gondolkodáshoz. És ahogy forgott az egyik oldalán hófehér, a másikon ezüst színű korong, úgy éreztem, hogy a Beatles elmondja helyettem is… szóval, hogy ugyanazt gondolja, amit én. A volt menyasszonyom helyesen fogalmazott: a Beatlesem. Az én Beatlesem. A Beatles az enyém. Csak az enyém!
Jó, ez utóbbi persze nem igaz. De kamaszkoromban tényleg bosszantott, hogy más Beatles-rajongók is vannak rajtam kívül. Persze régóta tudtam, hogy ez a világ legnépszerűbb és leghíresebb zenekara. Még büszke is voltam, miközben olvastam a beszámolókat a szakirodalomban a koncerteken eksztázisban tomboló tömegről meg a rajongók utcákon hömpölygő áradatáról, ahogy akár csak egy pillanatra is látni akarják a szállodai szoba ablakából kihajoló vagy limuzinnal elhajtó kedvenceiket. Mármint kedvenceinket. Vagyis az én kedvenceimet. Az én bandámat. Már akkor is a Beatlesért rajongtam, amikor a kortársaim az eurodiszkó nyugatnémet sztárjainak bűvöletében éltek.
Szóval, te világéletedben rocker voltál. Sőt punk? És metálos is?
Dögös a bőrkabátod. A farmered külön jól áll hozzá. A pólódon az a koponyás izé is nagyon állat.
A gimnáziumban találkoztam először olyanokkal, akik szintén a Beatlesért rajongtak. Úgy, mint én. Vagy legalábbis majdnem úgy. Annyira biztosan nem. Az jól jött, hogy kölcsönkérhettem tőlük azokat a lemezeket, amik nekem akkor még nem voltak meg, hogy legalább kazettára másolva meglegyenek, amíg nem lesz eredetim belőlük. De hogy ők is imádják a Beatlest? Ne már, hiszen az az én bandám. A többiek csak maradjanak ki ebből!
Később megismerkedtem más megszállott Beatles-rajongókkal is. Olyanokkal, akik egy-egy albumot több kiadásban is beszereztek. Akkor is, ha ugyanaz a tracklistjük. Attól még teljesen eltérőek lehetnek a mixek. Vagy a borítójuk különbözik az egyik sarkában. Egyszer egy gyűjtő megmutatta a Rubber Soul egy speckó változatát, amely pár helyen másként szól, mint a jól ismert változat. Ahhoz, hogy az ember ezeket észrevegye, kell egy jó fejhallgató. És az is igaz, hogy nincs füle hozzá mindenkinek. Sokáig engem se érdekeltek a különféle verziók. Csakhogy az ember képtelen visszafogni a gyűjtőszenvedélyét, és mivel a Beatles több mint fél évszázada feloszlott, és egy idő után már nem volt több beszerezhető újdonság, ahhoz, hogy a kollekció rendületlenül gyarapodjon, én is nekiláttam az eltérő kiadások gyűjtögetésének. A kiadó kiseperte a padlást, mostanára nem maradt semmi, eljött a díszdobozos remixek kora. Bele se merek gondolni, mennyi pénzt el szoktam ezekre cseszni.
Hogy mi? Ja, nem, nem közös kasszán vagyunk. Jobb ez így. Én se látom, ha ő költ valami hülyeségre, ő se, ha én. Nem mintha érdekelne, mire költi a pénzét. De tényleg, az ő dolga. Most mért nézel rám ilyen furcsán? Oké, hagyjuk. Magánügy. Bár neked szívesen mesélek bármiről. A magánügyeimről is. Már ha érdekel. Érdekel? Vagy folytassam a Beatlest? De szólsz, ha már unod, oké?
Később már nem bántam, hogy vannak más rajongók és megszállottak is. Tudtam, hogy attól még a Beatles az enyém. Olyannal úgyse találkoztam, aki kizárólag Beatlest hallgat napi szinten, mint én. Oké, leszámítva a munkámból adódó kötelező köröket. És ha megnyitottuk volna a blueskocsmát, abban se lehetett volna naphosszat Beatlest nyomatni. Bár én lehet, hogy Beatles-kocsmát csinálnék inkább. Egy haverommal meg is beszéltük, hogy igazából szar nekünk, mert a világ legnagyobb zenekarába vagyunk szerelmesek, emiatt nem tudunk értékelni más előadókat. Hiszen mindenki más a Beatles szintje alatt van.
Igazad van, ezt nem mindenki gondolja így. A haverom hajdanában a pesti underground-alternatív körökhöz tartozott, és a performanszer cimborái kiröhögték, hogy amikor nem velük lóg, odahaza Beatlest hallgat. A kommersz Beatlest, a világ leginkább túlértékelt együttesét, a nyálas fiúcsapatot.
Te is ezt gondolod róluk? Baromság.
Még mindig ezt gondolod? Vagy akkor te már nem is gondolsz semmit? De tényleg: jó lenne tudni, hogy mit gondolsz… most.
A haverom is próbálta a sok alter életművésznek elmagyarázni, hogy mekkora tévedés a Beatlest kommersz popbandának tartani. Én is próbáltam. Sokszor. Te se maradsz ki ebből, addig fogok dumálni róluk, hogy a végén megszereted őket…
Figyelj! Szerintem – és most a sznob kulturális újságíró beszél belőlem – ők a legjobb példa arra, hogy egyszerre lehet valami esztétikai és kereskedelmi értelemben is sikeres. Egyedi utat jártak be, a szubkultúrától elindulva a popkultúrán keresztül az elitkultúráig. Megtalálták a keskeny pallót, ha úgy tetszik, a hidat a tömegkultúra és az úgynevezett magaskultúra között. Iszonyú sokat dolgoztak, és elképesztően kitartók és szorgalmasak voltak. Sokkal kitartóbbak és szorgalmasabbak, mint én. Bőven lett volna mit tanulnom tőlük, kár, hogy ebben nem követtem őket.
Gondolj csak bele: hét év alatt beleírták magukat az emberiség kultúrtörténetébe. Van szerencsém ismerni egy-két írót, csináltam velük interjúkat, írtam recenziókat és ajánlókat a könyveikről, úgyhogy tudom, hogy az irodalomban megsüvegelik, ha valaki sokat ücsörög egy szövegen. Miközben Lennon és McCartney, ha kellett, perceken belül, a turnébusz hátsó ülésén összerántott egy No. 1. dalt. Például Helen Saphirónak a From Me to You-t, ami az énekesnőnek nem kellett, így megtartották maguknak. Az lett az első listavezető daluk. Szájharmonikával megspékelve. Évente két nagylemez, három kislemez, egy film, plusz a világ körüli turnék, meg a tévé- és rádiófellépések. Mintegy mellékesen huszonhét listavezető szám. Mindez hét év alatt. Ha az ember nyafogás nélkül, komolyan odateszi magát, elég sok mindent elérhet.
Ezt nekem sajnos nem sikerült elsajátítanom, azt viszont megtanultam a Beatlestől, hogy némi iróniával pár dolog túlélhető, amibe időnként egy kis trollkodás is belefér. Úgy, hogy ne bántsunk meg nagyon senkit vele.
Te is így gondolod?
A csajok nem igazán tudtak a megszállottságommal mit kezdeni. Megértem, nekem is gyakran nehézséget okoz saját magamat elviselni. Nem csak a rajongói oldalamat…
Az is igaz, hogy sose volt Beatles-rajongó csajom. Lehet, hogy nem is bírnám elviselni, hogy osztozzunk rajtuk. Volt, aki kedvelte őket, de többnyire tudomásul vették, hogy van egy ilyen mániám. Hálával tartozom nekik ezért. Azt is egész jól bírták, hogy a kapcsolat elején direkt a számukra – gondos munkával – összeállított válogatásokkal (eleinte kazettán, később CD-n) próbáltam… nem, nem annyira kedveskedni, inkább megértetni magam. Vagy megmutatni, hogy ez is én vagyok. Ez vagyok én.
Nem biztos, hogy mindegyikük végighallgatta a neki készült válogatást. Viszont az első barátnőm, amikor szakított velem, búcsúként könnyes szemekkel megkérdezte: „De ugye neked az is elég, ha írsz és Beatles-lemezeket hallgatsz?”
Hogy mit feleltem erre? Már nem emlékszem. Biztos valami önsajnáltató faszságot. De a csaj elég jól rátapintott a lényegre.
Végeredményben azt csinálom, amire az első csajom predesztinált: a kerületi lapnak írok, mert ez a melóm, egyébként meg Beatles-lemezeket hallgatok.
Igaz, annak idején nem így terveztem az írást. Azt gondoltam, hogy író leszek. Elég komolyan. Vagy mégse elég komolyan? A fene se tudja, lehet. Regények, novellák… folyton az ötleteimen agyaltam. És tessék, mi lett belőlem: egy médiarabszolga. De hát az embernek az idő múlásával muszáj tudomásul vennie, hogy mire képes, és mire nem. Hogy még nem késő? Aranyos vagy. Mióta megismertelek, különben tényleg mocorog bennem… öö… ez is.
A végén kiderül, hogy mégse vagyok diszgráfiás.
Jó, hozz nekem is valamit, köszi. Már ha ragaszkodsz hozzá. Mert én különben nem szoktam… mármint nem iszom sokat… rendszerint… a vérnyomásom meg minden. Meghívnálak rá, de manapság a csajok, ugye… Vagy meghívhatlak?… Öö… Oké… Akkor szólj, hogy a végén fizetünk… Hátha aztán még egyet legurítunk… Hogy tőled oké? Én csak vicceltem…
Várj! Ezt még gyorsan elmesélem.
Hogy akkor hozzak még egy kört? Jó, nem tudok nemet mondani.
Szóval amikor Liverpoolban voltam, elmentem, elmentem, ahogy kell, a Cavernbe. Tudod, az egy kultikus klub, onnan indult a Beatles, és most minden rajongó örök zarándokhelye. Nem tudod? Mindegy, a lényeg, hogy megyek a Mathew Streeten, és látom, hogy ott a kocsma, előtte Lennon szobra, megcsináltam a szelfit, föltoltam a Facéra, aztán beültem pár pofa sörre, bár csodálkoztam, hogy viszonylag kevés a vendég. Kértem, hogy olyan sört adjanak, ami echte liverpooli. Adtak is valamit, nem volt semmi különös íze, iszogattam, forgolódtam, de akárhogy nézelődtem, nem tűnt ismerősnek a hely, pedig egy csomó fotót láttam már a Cavernről. Kérdeztem is a csapost, hogy akkor ez hogy is van, ennyire átépítették? Fölvilágosított, hogy öreg, nem tudsz olvasni, ez a Cavern Pub, a Cavern Club itt van vele szemben. Képzelheted, felhörpintettem a maradékot, és húztam át villámgyorsan a másikba. Az már olyan volt, amilyennek a Beatles-életrajzokban a fényképen látni, csak hát addigra a másik helyen úgy besöröztem… Mindegy, muszáj volt akkor már az eredeti Cavernben is inni valamit. Igazából az se az eredeti, bezárták, aztán újjáépítve nyitották meg. De, baszd meg, milyen már, hogy a vele szemben lévőt majdnem ugyanúgy nevezik el? Jó, értem én, a turistákat be kell csalogatni. Aki manapság Liverpoolba megy, és nem meccsre, az a Beatles miatt utazik oda.
Tudod, mit, most te hozz egy ászokat, légy szíves. Elég zárásként egy pohárral, éjjel megint fölmegy a vérnyomásom. Köszi előre is. Ha nagy leszek, meghálálom. Elég béna duma, de így mondtuk tizenévesen.
„McCartney számol: »egy, két, há…« Mondom, ekkor kezdődtek a hatvanas évek” – jelenti ki Benedek Szabolcs több síkon játszódó új regényének elbeszélő-főszereplője, ironikusan meghatározva a pillanatot, amely beindította az emberiség „sokadik megkésett reneszánszát”, a fenyegető légkörű ötvenes és az unalomba fulladó, szürkésbarna hetvenes évek közti évtizedet, amikor egy önmagát nagynak tartó (és nevező) generáció abban a meggyőződésben élt, hogy mindent másként fog csinálni, mint az elődei. A Beatles persze nem csak múlt, valamelyest jelen is, az említett muzsikus koncertjeire például „percek alatt elkapkodják a tiketteket”, igaz, „állóhely évtizedek óta nincs”. A regény keretét egy meglepő befejezéssel záruló szerelmi történet adja, amelynek kapcsán huszonegy fejezeten keresztül sorjázik néhány ismert és sok-sok ismeretlen sztori a liverpooli fiúkról, egyik legnagyobb magyar rajongójuk interpretálásában. (Egressy Zoltán)
Benedek Szabolcs Nothing is real – 21 Beatles-dal (2024) című kötetének részletét a Helikon Kiadó engedélyével közöljük.
A Füstjelek rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter