(Győrffy Ákos Hegyi füzetét olvasva)

 

Ritkán írok kézzel. De ezt most ceruzával és kézzel írom meg. A kurzor sürgetése nélkül. Máskor segít a monitorcsend, most lebénít. Most először érzem azt, a hegyi füzet olvasása után, hogy az írásból a papírral és az íróeszközökkel együtt a fölé hajlás tűnt el. A test boltíve.
Füzet, mondja magáról a keményborítós könyv. A füzetekkel mindig hadilábon álltam. Ahogy az elemiben az évek előrehaladtával egyre kisebb betűkkel kellett volna írnom. Volt, hogy írásból csak nekem volt házi feladatom… Mindig katasztrófa volt a külalak. Külalak és íráskép. A külső és belső megfelelés közötti feszültség.


A borítón elmosódott kép. A fényviszonyok miatt már a légvételtől és a szívdobbanástól is bemozdul a kép. Ettől a glória-szerű suhanás az amúgy moccanatlan fákról készült képen. Csak a hó világít. Késedelem van az expozicióban. Nem csak abban. Magában az észlelésünkben is. Mi mindig a múltat nézzük. Akármilyen gyors a hang és a fény, akármilyen gyors az ingerületvezetés, az érzékszervi csatornákon át érkezve, ami a képet, hangot észleletet kiváltotta, már a múlté. Mert minden ilyen reakció válaszreakció. Mintha minden kérdés lenne. Az érzékszervi észlelés dialógus.


Van valami azonban, ami nem így közvetít. Már az érzékszervek észlelése előtt értesít minket a valóságról. Késedelem nélkül. A kérdés maga a felelet. Monológ.
A két leképződés közötti interregnumban vagyunk. Egy mondatnyi lepke.
A kettős észlelés ott van álmunkban is. Mert van, aki álmunkban virraszt. Ő az álmodó. És vannak az álmodottak. Álmomban hányszor megélem, hogy félek, nem tudom, mi következik, pedig én álmodom. Mintha ott is kétféle énem lenne: monológ és dialóg létállapotban egyszerre.
Ott is őrizzük ezt a kettősséget. A szétszálazhatatlan monológ, és az érzékszervekre bontott dialógus kettősségét.


Van valami megrendítő a monológban. Úgy értem, az igazi monológban. Most nem a híres nagymonológokra gondolok (bár azokat is félünk mostanában igazi monológként színpadra vinni), hanem T. J., a hajléktalan skizofrén monológjában. Nem a neologizmusok, nem a primer inkoherencia, nem a skizofrénia megannyi tünete. Nem is az ember ősi, megőrüléstől való félelme. Olvasom, és arra gondolok, talán csak az az igazi monológ, ahol a monologizáló szólíthatatlan. Ahol a szólíthatatlan szól. Mert mindegy kifele vagy befele indulunk el: az űrbe jutunk. Ez a bolygó valójában belső tér, hangsúlyozom, belső.


Nem mindegy, ember üldöz be minket a monologizáló észlelésbe, és zárja dialogizáló tereinket, azzal, hogy elviselhetetlenné teszi az érzékszerveken át beömlő képeket, hangokat. Azzal, hogy ésszel felfoghatatlan disszonanciát teremt a hangsávon bejövő anyai szeretlek értelme és hangsúlya között. Vagy valami transzcendens tapasztalat von befelé. Mert szükségünk van ennek a monologizáló térnek a ráción túli logikájára. Ami sokszor úgy érezhetjük, értelmezi helyettünk az események rejtélyes rajzolatát… válhat az őrület terepévé, miközben a tisztánlátás rejtett helye lehetne.


Éjsötétben csillogó szemeivel figyel. Az, hogy figyel, nem jelent rivaldafényt. Inkább a Jelenlét koncertrációjának furcsa mintázatát. A periféria központozását. Az embernek rossz az érzékszervből adódó periférikus látása. Ez a figyelem éppen oda terel. A peremhelyzetben átélt intenzív jelenléthez.
Az észlelés birodalmának legkülső provinciáján zajlanak a később üdvtörténetileg is fontos események.


Ám csak azok élik ezt meg, akik egy olyan korban is, mikor a magától értetődő istenhit már nem létezik, átélik, hogy Isten csak Magától értetődhet. Nem hasonlítható. Az érzékszervi tapasztalatok nem írják le. Az érzékszerveket megkerülő észlelés pedig nem fog szavakat adni leírására. Nem volt vonás, amire emlékezni lehetne. Nem, ez a mondat nem egy álomleírásból származik. Valós megtapasztalásból, mikor az engesztelhetetlenség ajtónyi jégtömbje felolvad. És amire ez a hasonlíthatatlan azt mondja: látod?, azt sem a szemmel látja a látó akkor. Egy hang lett a látomása. Hogyan lehet harcolni egy hanggal? –kérdezi Szent Ferenc Ghelderode színművében, miután már többször hallotta, hogy egy hasonlíthatatlan hang a nevén szólította.


Elszakítottságban élünk. Mintha ez a kétfajta észlelés is ugyanazon naprendszer két egymásból kiszakadt bolygója lenne. Az egyik időnként magához próbálja vonni a másikról a vizeket. A holdfény kapcsolatban áll a megnevezhetetlennel, akinek tekintetét ezen az éjszakán magamon éreztem.
Talán ezért nem igazán hajlékunk a test. S ha nem az, akkor építhetünk akármit magunknak, hajléktalanok maradunk. A ház saját szaga. Az elhagyatottság szaga.
Minden elhagyatott lesz, ami a birtokviszony foglyává válik. Raghoz köt. Az ember Földje egy Holdas.
Hiába harácsolunk össze nagybirtokokat. A birtoklás vágyát a minimálisra csökkenteni.
Nem birtokolni, tartozni. Tartozni valamihez, valakihez. Ehhez jó szószedet minden, ami úgy miénk, hogy nem birtokoljuk. Présház, ártér, dűlőút, rönk, szurdok. …ha meghallom… szorítást érzek szívtájékon. A szív szószedete.


Aki elindul befelé, nem magától indul. Ez egyfajta vitetés. Az ént el kellett hagyni hozzá, levedleni, mint kígyóbőrt. Tele van az erdő énem levedlett burkaival. Nem kiüresedés ez, hanem megüresedés. Kenózis. Nem tekint semmit zsákmánynak. (Fil. 2. 6–7)
Alig voltam jelen önmagamban. Az addig alvó lélek kinyitja szemét, kristálytiszta, metszően éles, de nem hideg tekintete, és képes úgy nézni mindenre, mintha először látná. Vagy inkább mintha mindig is látta volna.
Mondják, a próféta nem a jövendőt mond, hanem jól látja a jelent. Ezzel az önmagát megüresítő jelenléttel.
Az Eredet nincs messzebb tőlünk, mint a kezdetekben.
Nem könnyű visszatérni ebből a monológból az érzékszervek dialógusához. Az nem lehet, hogy ezentúl úgy kell élnem, hogy nem hallom többé a szavait. Pedig jó, ha visszatérünk, mert nem kivenni akar minket ez a Hang, mely szólíthatatlanságunk legmélyéről szólít, a világból, hanem megtartani minket.

*********

Ránézek az írásképre, már megint csúnya külalak. Jó, ha el tudom olvasni a saját írásom. Végtére is piszkozat, átírom géppel majd olvashatóra. Bár lehet az íráskép többet mond a preverbális emlékezetről. Lehet, nem tisztáz semmit az olvashatóvá tett szöveg.
A kézzel írt receptjeim sem voltak legtöbbször olvashatók a patikus számára. Még jó, hogy az irgalom nem vényköteles.