Politikum és költészet találkozásának problematikája Orbán Ottó életművében
Orbán Ottó lírai életműve megítélésének egyik alapvető és talán legproblematikusabb kérdése annak politikához, közélethez való kapcsolata.[1] Részben azért, mivel a politika mint poétikai tárgy, téma, önmagában is tág és számos lehetséges értelmezhetőséget megengedő fogalomkör.[2] Más szempontból amiatt is problematikus a kérdés, mivel Orbán Ottó költészetének mind szinkrón olvasatát – már pályakezdése éveitől fogva –, mind pedig az immáron lezárult pálya utólagos értelmezését a (jórészt részben vagy teljesen definiálatlan) „politikai költészet”, „politizáló versek” felfedezésének és így való minősítésének olvasata alapvető értelmezési asszociációként kíséri végig. Igaz, még e relatív definiálatlanságot figyelembe véve is kimutathatóan legalább két élesen elkülöníthetó, különböző olvasat, értelmezés szempontjából. Orbán költői indulásának évtizedében, a hatvanas évek során a korabeli irodalomkritika szótárában a politikum területéhez kapcsolódó kifejezések, jelzők és minősítések sajátos többletértelemmel bírtak[3] – a rendszerváltás utáni időszakban használatba kerülő, különféle (költészeti) politikumértelmezésekhez képest. Mindehhez még hozzáveendő, hogy (különösképpen a rendszerváltás időszakához közeledve) a nyolcvanas és kiváltképp a kilencvenes évektől fogva a „politikus”, „politizáló” költészeti minősítések értelmezéséhez ugyancsak fontos annak feltérképezése, hogy az aktuális „mainstream” irodalmi tendenciák, divatok miképpen viszonyultak a direktebb-elvontabb közéleti-politikai jelentések leolvashatóságának jelenségéhez. Ennek szemléltetéséhez érdemes figyelembe venni azt az „apolitikusságot”, közéleti, társadalmi (kiváltképp: a direktség kisebb-nagyobb fokain [napi] politikai) kérdésektől való eltávolodási tendenciát, melynek nem annyira kezdetét, mint inkább aktuális felismerésének tisztázódását, egyértelműsödését tette lehetővé a Telep-csoport színrelépésekor észlelt jelleg leírása. Ennek szemléltetéséhez ld. Szegő János bevezető esszéjét a Telep-antológiából: „A Telep pedig igyekszik befelé, a szövegek felé közelíteni: innen is fakadhat a csoport látványos apolitikussága. Már ha az apolitikusság nem egyfajta politika. A telepes attitűd nem az elvi, hanem a nyelvi politizálás. A nyelvhez pedig különböző eszközökkel és koncepciókkal fordulnak. Mondhatni, mást látnak vagy hallanak meg benne”.[4] Egyszersmind a fentieket érdemes összevetni a kortárs magyar líra közelmúltjának közéleti-„politikai” „fordulatának” (melynek szimbolikus kezdőpontját közkeletűen Kemény István nagy hatású, Búcsúlevél című versének megjelenésével, illetve az arra adott reflexiók, valamint az ezek nyomán kibontakozó, alaposan dokumentált és – elsősorban – az Élet és Irodalom hasábjain kibontakozó irodalomszakmai diskurzus-vita lefolyásával szokás megjelölni) tapasztalataival. Ennek egyik lényeges dokumentuma avagy következménye a Magvető kiadásában, 2012-ben közreadott, Édes hazám című versantológia, melynek koncepciózus alaptétele éppen akörül körvonalazódott, hogy általa felmutathatóvá váljon: a többé-kevésbé (a direktség-konkrétság más-más szintjein – tehát: ismételten nehezen és problematikusan definiálható módon) politizálónak avagy közéleti vonatkozásúnak megítélt versek milyen jelentékeny korpusza keletkezett a rendszerváltozás utáni, mainstream tendenciákban jellemzően inkább „apolitikusságot” preferáló költészeti időszakban, a Búcsúlevél megjelenéséig is. (Ehhez ld. még a kötetet összeállító és szerkesztő Bárány Tibor nyilatkozatát az antológia megjelenése kapcsán: „Én azon az állásponton voltam, hogy az elmúlt húsz évben is létezett politikai költészet, csak nem figyeltünk rá. A váltás lényege tehát nem az volt, hogy a költők hirtelen elkezdtek közéleti verseket írni, hanem, hogy most újra elkezdtünk figyelni ezekre a művekre”.)[5]
A fenti belátások alapján (is) láthatóvá válhat, hogy a (bármilyen szempontból) politikainak, politizálónak minősített versek és költészetek megítélése a rendszerváltozás utáni első, nagyjából másfél-két évtized kortárs magyar irodalmiságában is rendkívül változó és széttartó olvasatokat és hozzájuk társított értékítéleteket hordozott, amennyiben az uralkodó költészetértékelési szemléletek felől nézve az ehhez a legfeljebb csak problematikusan körülhatárolható kategóriához sorolt művek politikai vonatkozásainak felemlegetésekor, kimutatásakor sok esetben negatív konnotációk társultak[6] számos kritikus részéről. E fenntartások bővebb ismertetésére épp úgy, ahogyan az Orbán Ottó pályakezdésének idején használatban lévő „politizáló” költészeti jelentések értelmezésére a későbbiekben részletesebben is kitérek.
Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy ajánlattal szolgáljak (kortárs) költészet és politikum, közéletiség lehetséges kapcsolódásainak egyértelműbb, tisztábban elkülöníthető és kategorizáló fogalmi leírására-feltérképezésére, melynek segítségével Orbán Ottó pályájának ilyetén kapcsolódási pontjai és szegmensei is (a recepció zömének eddigi reflektív minősítéseihez képest) pontosabban-árnyaltabban leírhatónak és értelmezhetőnek bizonyulhatnak. Mindehhez összevetésül, közelítő példa gyanánt, egy Orbán Ottóéval sok szempontból párhuzamosságok mentén megítélt és szemlélt életművel, a szintén (legalább részben) „politikusként” szemlélt Petri Györgyével kínálok, meggyőződésem szerint, fontos belátásokkal-tanulságokkal szolgáló összevetést, mely láthatóbbá tenni hivatott a(z úgy vélem) a két életművel kapcsolatos értelmezések vonatkoztatási körén túlmutató jelentőségű különbségeket e két (gyakran „politikusságukban” is párhuzamosként, hasonlatosként megítélt)[7] költészet jelentősen eltérő politika- és közéletviszony(ul)ásához.
„Letisztulatlan érzések”, „egészségtelen nedvek”, „könnyed és felszínes” „aktpol” és az „antifaiszta érdemrend” – Orbán Ottó lírájának „politikai” olvasatai a recepció különböző időszakaiban
A fent belátottak fényében előrebocsátom: megítélésem szerint Orbán Ottó életművének egészét avagy egyes szegmenseit politikai költészetként meghatározni alapvetően két okból: vagy a (jóhiszemű, esetleg félreértéseken alapuló) interpretatív olvasatok bizonyos hiányosságai miatt, avagy a „politikai” költészet fogalomkörének zavaros tisztázatlanságából, illetve ebből fakadó, problematikus sokértelműségée miatt lehet – tehát, mindkét esetben, pontatlanul.
E kijelentés egyértelműsítésének azonban szükséges előfeltétele a „politikai költészet” fogalomkörének legalább jelen dolgozat keretein belül érvényes értelmezési tartományára, vonatkoztathatósági körére tett, fogalomtisztázó szándékú ajánlattétel. Az alábbiakban elsődlegesen avagy dominánsan (par excellence) politikai (a „napi” politika terében értelmezhető) jelentéseket magukba foglaló, ilysféleképp a társadalmi-közéleti értelemben használt politikai diskurzusba (is) belépő, illetve az e közegre legfeljebb utaló, azok bizonyos jelölőit, asszociációit is mozgósító, de alapvetően nem e diskurzív térhez tartozó, közéleti-társadalmi (akár „napi” politikai) jelentéseket is magukba foglaló művek csoportjai között kívánok különbséget tenni. E distinkcióhoz kívánom, szemléltetés gyanánt, gyakorlati példaként, felmutatni a megítélésem szerint döntően az első csoporthoz tartozó „politikai” verseket író Petri György és az általam döntően e második csoporthoz sorolható verseket alkotó Orbán Ottó költészeteinek alapvető szemléleti és „(líra)politikai” különbségeit, tehát: a költészet tartományában értelmezett és annak (szerves) részét képező politikum megjelenítésének, funkciójának, alkalmazásának – meggyőződésem szerint – jól elkülöníthető, alapvetően más-más stratégiáit. Ezek különbségére szemléletesen világít rá, 2011-es esszéjében, Tolvaj Zoltán is:
„Komor távlati moralizálás a társadalmi jövőképet illetően, ami nem volt idegen Orbán – mondjuk úgy – politikai költészetétől, bár Petri szamizdatjainak direktségétől messze eltért. Míg Orbán a »század botrányának« szemszögéből egyfajta Adornótól kölcsönzött negatív esztétikai minőséget és a globális dögvész rémképét örökölte, addig Petri a helyi államapparátus csikorgó zaját hangszerelte át személyes utcazajjá, polgári filozófiává”.[8]
(Összehasonlításom alapja a két szerző egy-egy, mind tárgyát, mind pedig keletkezéi idejét tekintve egymással összevethető „közelségben” keletkezett és közreadott verse lesz.)
Azonban, mindezek előtt, fontosnak tartom feltérképezni a gondolatmenet ezen pontján, hogy milyen különböző okokból, módokon és olvasatokban, milyen különféleképpen értve volt használatban Orbán Ottó költészete kapcsán a politikai minősítés – megítélését és művei-életműve interpretációját máig relevánsan befolyásoló súllyal és hatással.
Mint arra a korábbiakban már utaltam is, Orbán Ottó költészetében (részben a hetvenes-, de kiváltképp a nyolcvanas-kilencvenes évektől fogva) jelentékeny szerep jut a politikumnak, s műveinek, köteteinek recepcióját már egészen pályakezdésétől végigkísérte egyfajta politikai olvasat.
Ennek meglétét és (részleges) létjogosultságát indokolja, hogy a gyűjtőfogalom („politikai költészet”) fogalmának rendkívül eltérő módokon (amennyiben egyáltalán) meghatározott keretei a befogadás számára (értelmezéstől függően) szinte bármely mű integrálását lehetővé tehetik, valamint az a tény is, hogy Orbán számos versében valóban sok helyütt föllelhetők elsődlegesen a politika szférájához kapcsolható asszociációk, utalások és (legalább) részben „politizáló” gondolatmenetek-eszmefuttatások, fogalmak stb., melyek logikusan hívhatják életre a politikum felől történő közelítés lehetőségeit, próbálkozásait. Továbbá nem tekinthetünk el azon befolyásoló tényezőtől sem, hogy noha nem verseinek, hanem a hatvanas évek első felében közzétett néhány értekezésének alapján, de már pályája kezdeti éveiben maga Orbán Ottó is összekapcsolta költészet és közélet-társadalom-politika kérdését.[9]
Tudvalevő, hogy a pályakezdése idejének kortárs irodalmi közegébe belépő Orbán Ottó mind „nemzedéki”, mind más szempontú csoportképzések felől nézve relatíve társtalannak bizonyult. Mivel korai lírájára jelentős (ha bár, úgy vélem, nem feltétlenül a legdominánsabb) hatással volt az Újhold-körhöz sorolt nem egy szerző lírája (kiváltképp Pilinszkyé), a korabeli kritika és irodalompolitika számára leginkább a (Standeisky Éva felosztását átvéve használom a következő kategóriákat)[10] „polgári”/„esztétizáló”[11] irodalmi minták felől vált olvashatóvá (szemben a „népi”, illetve „kommunista” csoportkategóriák irodalmi kódjaival). Verseiben érdemben nem jelentek meg egyértelműen kiolvasható rendszer- és ideológialegitimizáló tematikák,[12] ahogyan sem a képviseleti költői minták vagy az „útbaigazító”[13] jelleg általi szövegszerveződés sem, így a korban elsődlegesen politikai (ideológiai) olvasatokat verifikálni hivatott irodalomkritikai működés[14] számára ezen elvárások felől megítélve nem sok mozgástér maradt pozitívumok felfedezésére. Így jobbára Orbán Ottó költészetének „formai” erényei, a szerző „mesterségbeli” tudása, poétikai megoldásainak megítélése vált dominánssá első kötetei szinkrón recepciója számára (részben e fókuszkijelölésből ered az a szerző által is gyakran felemlegetett, elsődlegessé vált kritikai elmarasztalás, melynek értelmében, virtuóz, bravúros formaművészként, Orbán egyéni hangja, verseinek eredetisége hiányoltatott számos esetben).[15] Természetesen, mindazonáltal, a korban nehezen lett volna megvalósítható teljesen ideológiamentes kritikai olvasatot tenni közzé a pályakezdő szerző munkáiról, így a recepció számára a dicséret, validálás lehetőségeit valamilyen ideológiai síkon is megvalósított, jóhiszemű magyarázat (belemagyarázás) körébe terelte az e téren egyébként kevés fogódzót kínáló, hatvanas évekbeli Orbán-líra. Ilyen értelemben ugyanis a pályakezdő Orbán lírájáról (jóindulatúan) leolvasható, legpozitívabb minősítések is valamiféle éretlenségről, (szemléleti) kiforratlanságról, az útkeresés stációjáról tudósíthattak („nyers fordításban”: a szerző még akár „jó útra is térhet”), pl.: „Komorság szól a szavakból – a gyász pompájának ez a szinte hivalkodó vállalása, ünneppé szentelése azonban már nem annyira a tragikum érzését fokozza. Valami mást sejtet, olyan érzéseket, melyek még nem tisztultak le egészen, olyan költői energiákat, melyek még nem találták meg a maguk útját”[16]vagy: „Nem érett, kész költő még Orbán Ottó – talán még távol is van attól –, de bizonyára több már egy bármennyire is jelentős ígéretnél: ma ő egy tragikus nemzedék felelősségérzetének és útkeresésének leghivatottabb szavú, legtisztább hangú megszólaltatója”.[17] Szintén „problémát” jelentett a tematikailag elsősorban posztháborús alapozottságú, kezdeti Orbán-líra szélsőségesen negatív világképe, kiábrándult, keserű szemlélete (már pályája e korai szakaszában is jellemző történelemszemléleti szkepticizmusa), műveiben a pusztítás és a kegyetlenség módozatainak fontos témává szentelése – mely „pesszimista” (tehát: a rendszer iránt bizalmatlan)[18] jelleget kölcsönzött (azaz: kellett, hogy kölcsönözzön) nekik ekkori kritikusai szemében. (Szemben az „optimista”, tehát a szocialista eszme, az ország felszabadulása és újjáépülése tapasztalata, de legfőképp a rendszerbe vetett hite által alapozott, ilyen értelemben optimista irányultságú reményeket közvetítő ideológiájú líraeszménnyel.)
Mindezekből következően Orbán Ottó indulását jóindulatú kritikusai, ideológiai szempontból, valahogyan e (sajátos értelemben vett) politikai, politizáló keretek között kellett elhelyezzék, értelmezzék. S minthogy maguk a versek a fent emlegetett optimizmus felfedezéséhez nem sok alapot adtak, más stratégiák mentén szükségeltetett kialakítani-megképezni a (valamilyen „kerülőúton”) mégis politikus(ként olvasható) orbáni líra jóhiszemű interpretációit. E probléma (kritikai) feloldására az alábbiképpen emlékezik vissza Orbán Ottó:
„Igen, a nehéz évek. Az önismeret nehéz évei.
Egész jól indultam, csak… Nem volt velem semmi baj, csak…
Csak kiderült, hogy nem vagyok közéleti költő. Nem érdekel a politika. […] Félreértés ne essék, eszem ágában sincs azt állítani, hogy én valaha is abban az értelemben lettem volna közéleti költő, ahogy ezt a meghatározást a hatvanas évek kritikai gyakorlata a költőkre és a költészetre alkalmazta. Persze, nem panaszkodhatok. Ott villog a mellemen az érdemrend: »antifasiszta«. […] És hát mit akarok én? Ha egyszer a saját koromról, a környező valóságról nincs mit mondanom”.[19]
S bár a szerző nem minden kritikusát győzte meg ideológiai síkon Orbán Ottó verseinek e vonása (ld.: „A háborús emlékgóc azonban – mert képtelen felszívódni – már egészségtelen nedveket is kibocsát magából. Ezek különösen akkor lehetnek veszedelmesek, ha megakadályozzák az egészséges erők kifejlődését. Orbán Ottó kötetében [Fekete ünnep, Magvető Kiadó] sajnos ez történik”),[20] azonban zömében valóban az Orbán által ironikusan felidézett folyamat valósulhatott meg: a pályakezdő költő (a szükséges, több-kevesebb, ideológiai alapú dorgálás mellett) felmentő, magyarázó és biztató paternalista szólamok mentén helyeztetett el a (sajátosan) „politizáló”, „harcoló” költők besorolásában, kritikusai zöme részéről:
„Mindennek háttere – és részbeni alapja – az az élményanyag, melyet a fasizmus éveinek megalázó és félelmetes szenvedései, az apátlanul felnövés keserű esztendei hoztak magukkal. Megrendítő emlékek, s felületesség lenne valakit elmarasztalni, csupán azért, mert csak lassan, nehéz kínok árán tudja magát eltépni tőlük, mert kevesebb szavában a felszabadult öröm, az életet vállaló felelősségtudat, mint a múlt – és helyenként még továbbélő múlt –, kínjainak kísérteteivel való viaskodás. Ha hibáztatunk valamit, az inkább az, hogy Orbán Ottónál ez a viaskodás mintha nem lenne mindig egészen őszinte; mintha egy kicsit maga is megszerette volna »fekete ünnep«-ének tragikus színeit”.[21]
Vagy, Pór Péternél (méghozzá igencsak reprezentatív, az Irodalomtörténet hasábjain megjelent kritikája konklúziójában):
„Orbán Ottó elsősorban a hivatás és a felelősség költője, kissé egy modern »poète maudit« portréja bontakozik ki első kötetéből. Alapélménye – talán Pilinszkyre emlékeztetően – nem is annyira a háború maga, mint inkább annak következménye: egy szétdúlt nemzedék magányra született »elátkozottainak« világérzése, világképe. De míg Pilinszky költői univerzuma egy egyre kiúttalanabbá és reménytelenebbé tudatosított kiszolgáltatottság és egyedüllét bűvös körébe záródik, Orbáné – művészi, azaz emberi, társadalmi hivatástudata ösztönzi – egy önelemző intellektualitással polarizált magányérzés, egy tudatos kiszolgáltatott-lenni-nem-akarás, egy folytonos kitörésvágy ellentétébe feszül. […] Orbán Ottónak – szembefeszülésében és bele nem nyugvásában – nincs köze a sokat emlegetett »Geworfenheit«-hez, bár ő valóban a végtelennel küszködik, néhol szinte naturalista, gyakran erősen a vegetatívához kapcsolódó képeivel csaknem túlzott formabiztonsággal állítja szembe a térben és időben kitágított perspektíva elvont, esetleg szürrealisztikus, vagy éppen misztikus képeit és fogalmait. Ez a képépítés és képrendszeralkotás azonban csak arra jogosítana bennünket, hogy Orbánban egy igen tehetséges Weöres tanítványt üdvözöljünk, aki emellett zavartalan bőségben engedte költészetébe áramlani a legkülönbözőbb hatásokat, József Attiláét és Pilinszkyét, az általa is igen szépen fordított Blake-t és … – de vajon van-e értelme egy alig százlapos, önmagában jól megálló első verseskötet esetleges őseit és elődeit filológiailag kutatgatni – a Fekete ünnep igazi újdonsága azonban sokkal mélyebben van, sokkalta jelentősebb: a legszebb – s tán legfontosabb – József Attila-hagyomány éled újjá benne egy erős egyéniség sugártörésében. […] A másik csoportba pedig azok a versek tartoznának – ő maga a kötet végkicsengését megadó ódákat sorolja ide –, melyekben a Félúton-attitűde-ön való továbblépés, egy Tegnapból a Holnapba, az emlékekből a szocializmusba »megérkezés« igénye és harca szólal meg; versek, melyek azóta megjelent szép és okos vallomása (Valóság, 1962. I.) és különböző folyóiratokban olvasható, néhol már a görög harmóniát kereső költeményei tanúsága szerint ma már alkotójuk elemibb és természetesebb problémáit szólaltatják meg; versek, melyek bár parnasszista – sőt talán nemparnasszista értelemben is – kevésbé tökéletesek, de gazdagabb, változatosabb formakultúrájúak, mélyebbek, távolabbra mutatnak”.[22]
Továbbá, Gömöri Györgynél:
„Bár a közvetlenül állást foglaló politikai költészet a háttérbe szorult, 1944 még ma is – vagy talán újra? – központi élménye, s témája nem egy fiatalnak. Negyvennégyet persze ki-ki úgy értelmezi, ahogy akarja – a sztálinisták a forradalom hideglelősen átrettegett napjaira gondolnak; Nyerges és Maróti humanista tanulságot, Timár György és Orbán Ottó következetes antifasizmust olvas ki belőle. Orbánról érdemes külön is szót ejteni: tehetségét, bár fenntartásokkal, eddig minden kritikusa elismerte. Kötete, az 1960-ban kiadott »Fekete ünnep« meglepően érett, néhol már-már túl tudatos költőt sejtet, aki különösen szerelmes verseiben ad valami újat (pedig hát József Attila és Szabó Lőrinc után ez nem olyan könnyű), s kitűnő záróakkordjaival hívja fel magára a figyelmet”.[23]
Illetve, immáron Orbán második kötetéről írva, Timár Györgynél:
„Hazánkban évszázadokig minden apróság lét vagy nemlét kérdése lévén, még a nyelvhasználati problémák is közvetlenül politikai okként jelentkeztek; stílusirányzatok és politikai tendenciák olyan mértékben fonódtak össze, amilyenről szerencsésebb nemzetek irodalmárai még csak nem is álmodhattak. Érthető, ha irodalompolitikusaink ma nem kívánnak fölösleges torzsalkodásokhoz porondot szolgáltatni; másfelől azonban azt is tekintetbe kell vennünk, hogy az irodalom eleven valósága, mely az éles vitákat mégiscsak igényeli, máris létrehozott, jórészt a lapok, folyóiratok hasábjain túl, mindenekelőtt a verseskötetekben, valamit, ami éppen nálunk mutatkozik szükségszerű többletként a nagy nyugati lírákkal szemben; a nem-ellenzéki nonkonormizmus magatartását, amely lírai gazdagodásunk egyik fő forrása, de amelyet napjainkban – valljuk meg – itt-ott még némi gyanú övez. E gyanú folytán fogadta a kritika egy része (tegyük hozzá; egészen kicsiny része) fejcsóválással Orbán új kötetét. Emennek azonban – túl a jogosan bírálható mozzanatokon – olyan értékei vannak, amelyek ezt az irodalmi listákon nemigen szereplő költőt, a harminc és negyven év közt járók legkülönbjét, feltétlenül a nagyon is számontartandó alkotók közé sorolják.
Orbán indulatainak és a belőlük fölcseperedett szellemi alkatnak bölcsője a fasizmus élménye volt. Ezért is reagál ez a költő olyan szenvedélyes tiltakozással az ember mindennemű, bármely címen történő megaláztatására”.[24]
Mint a gondolatmenetből és példákból kitetszik: már Orbán Ottó pályája kezdőpontján jelentős relevanciával merült föl recepciójában a szerző verseinek (sajátos kontextuális jelentéstartományban kialakult) politizáló, politikai vonatkozásainak kiemelt hangsúlyozása. S bár e kategória a korban használatos, lefordítható jelentése rendkívül távol esik a rendszerváltozást közvetlenül megelőző és utáni években használatos „politikai költészeti” definíciók mindegyikétől, Orbán teljes pályájának recepciója szempontjából is rendkívül fontos mozzanatként értelmezem e korai minősítést, besorolást. Mégpedig azért, mert mikor későbbi kritikusai sok esetben (máig tartó érvénnyel) sajátos interpretatív evidenciaként kezelve használják e minősítést,[25] sok esetben éppen annak evidenciaként való kezelése (az esetek többségében vélhetően öntudatlanul) e hatvanas években megalapozott, majd megszilárdult elhelyezés receptív hagyományozódásából eredeztethető.
Számos hozható példa közül – pusztán reprezentálandó e kritikai szólam, interpretációs evidencia meglétét, megszilárdultságát és időbeli folytonosságát – emelem ki, szúrópróbaszerűen, például Kálmán C. György 1995-ös, rövid recenziójának[26] vonatkozó részleteit, melyekben ilyesfajta magától értetődéssel szólOrbán verseinek „könnyed és érzelmi napi politizálás”-áról és „aktualitásokra válaszoló vagdalkozása, erőszakolt könnyedségé”-ről vagy Mező Ferenc Orbán Összegyűjtött versek kötetéről írt, 1987-es, (addigi) pályaösszegző kritikájának mondatát: „Ehhez az évelő rögeszméhez való hajthatatlan hűség teszi Orbán költészetét megkerülhetetlen gondolati, politikai lírává”.[27]
Vagy, éppen az Élet és Irodalom hasábjain, (áttételesen) a Búcsúlevél hatására kibontakozó, 2010-es évtized eleji politikaiköltészet-vitából (az Édes hazám antológiát szerkesztő) Bárány Tibor hozzászólásából az alábbi passzust:
„A létező politikai versek azonban nem nagyon mentek át ezen a kettős szűrőn: vagy a költői alaphelyzet ítéltetett »anakronisztikusnak« és »reflektálatlannak« (mint a magukat a népi hagyomány örököseinek, esetleg Nagy László követőinek vallók esetében), vagy a készen kapott költői hagyományok »újraértése« nem bizonyult elég „termékenynek”. Gondoljunk csak a kilencvenes évekbeli Orbán Ottó, Kovács András Ferenc vagy legújabban Erdős Virág politikai verseivel kapcsolatos kifogásokra: »ügyes, de nem elég mély«, »mechanikus szerepjáték«, »a túl sok/túl kevés irónia nem teszi lehetővé a politizáló szubjektum egy valóban újfajta koncepciójának megjelenését«”.[28]
Felidézhetjük ugyancsak Odorics Ferenc konferenciaelőadásának (A túldirekt poétikája) vonatkozó passzusát is:
„A referencialitás határainak eltörlése, a valóság, a tények világának rászabadítása a versek szövetére, a véres versbeszéd hadműveleti jellege vezetett az úgynevezett aktpol-vers, azaz aktuálpolitikai vers és az aktkultpol-vers, azaz az aktuálkultúrpolitikai vers megjelenéséhez Orbán Ottó kilencvenes évekbeli költészetében. Ír aktkultpol-verset az Új Írás ügyében (Tordal az Új Írás temetésére), költeményben tiltakozik a Magyar Rádió Mindenes című hetilapjának megszüntetése ellen (A mindenes cselédnek kiadják az útját), aktpol-verset ajánl többek között a Magyar Televízió elnökének és a Magyar Köztársaság elnökének is (Hankiss, Göncz), kap itt magyar, zsidó, s gój is, a posztmodern szar, a premodern petyhüdt, az új avantgárd csak modor”.[29]
Történelemfilozófia és „elemelés”
Orbán Ottó költészetének politikai-politizáló vonatkozásainak megértéséhez és ezeknek e költészet működésén belül való helyi értékének pontos felméréséhez fontos figyelembe venni Margócsy István ezzel kapcsolatos megjegyzéseit, mikor is Orbán Ottó eljárásaiban „a magyar politikai költészet megújulását” is üdvözli. Ennek lényegi pontját az értelmező az alábbi ponton azonosítja: „Orbán költőalanyának »normalitása« okán természetesnek veszi, hogy az élettények között amúgy döntő szerepet játszó politikai viszonyokra is vessen költői pillantást […] ha megtartja is a közvetlen indíttatásokat – horribile dictu! a kiváltó élményt –, akkor sem ragad meg soha ezeknek egyszeriségénél és egyszerűségénél”.[30] E „nem-megragadást”, tehát, lényegében, a versek vonatkoztathatósági és asszociatív körének a „napi” politikai tény- és élményanyagok leírásának és kommentálásának körén túlmutató tartományokba való bővítését az alábbi módon valósítják meg a művek:
„Aminthogy az önarckép nem vallomás, ugyanúgy nem agitáció, csasztuska vagy bökvers a politikai jellegű vers sem, akkor sem, ha a nyílt értékválasztás és vállalás egyértelműen ki is olvasható belőle! Orbán nagyszerűen egyensúlyoz minden versében a közvetlenség, ha tetszik az »élethez kötöttség« épp adott pillanatnyisága (adatszerűsége) valamint a mindig impozánsan kitáruló szélesebb értelmezési tartomány tágasabb horizontja között – legjobb pillanataiban elválaszthatatlanul, egy képben, egy szólamban fonván össze a hol alulról, hol felülről eredő szálakat. Orbán verseiben gyakran jelennek meg napi (mindennapi) események a maguk kendőzetlen mindennapiságukban – nélkülük sokszor talán el sem indulna a vers; ám ezek az események soha nem maradnak meg mindennapi szintjükön: az alig észrevehető értelmezés, a kommentárként mozgósított képanyag (képtár) rejtett (vagy nem is mindig rejtett) értékelő furfangja döntő módon elemeli a verset indító mindennapiságától. Ez az »elemelés« a legváratlanabb módon és helyeken is bekövetkezhet, ám mindig sikerrel jár: a nagyobb történeti és mitikus struktúrák a legmindennapibb történések kapcsán is felütik a fejüket”.[31]
A fent leírt jelenség mind pontosabb megértéséhez ugyancsak idetartozik Margócsy 1994-ben, először a 2000 hasábjain közreadott (közvetlenül A keljföljancsi jegyese kötetről szóló, de, mint a belőle citált idézetekből is látszik, egyszersmind az Orbán-költészetre általánosságban is vonatkoztatott elemzést megvalósító) írásához, a folyóirat Margináliák rovatának részeként, Bojtár Endre által fűzött, egyik kiegészítő megjegyzés:
„Az értékítélettel [nevezetesen, hogy: „közvetlenül politizáló versei is megmaradnak mástípusú verseinek szintjén” – Ny. G. Á.] egyetértek, ámde nem gondolnám, hogy Orbán politikai költészetet művel, noha ihletője valóban sokszor egyenesen a napi politika. Állásfoglalása ugyanis soha nem politikai (mint az igazi politikai költő Petrinél gyakorta az – s ebben a különbségtételben nincs egy szikra értékítélet sem!), hanem mindig magasabb szintű: történetfilozófiai. Orbánnak a politika csak ugródeszka, ahonnan a politika szintjét kihagyva a történetfilozófia magasabb szférájába dobbant. […] Ilyen történetfilozófiai szemlélettel nem is várható el, hogy valaki (aktuális) politikai kérdésekben foglaljon állást – ami pedig a politikai költészettől talán elvárható”.[32]
Bojtár leírása azért is kiváltképp pontos, mert éppen azon fogalmi-értelmezési különválasztást valósítja meg szemléletes pontossággal, melyet magam is értelmezésem, kategorizációm és definíciós fogalomhasználatom kiindulópontjának tekintek: a (részben) politikai tartalmú,[33] de alapvetően nem kizárólag a közéleti diskurzus politikai szféráján belül érvényesített, költői szövegek; illetve a jelentéstársításaikban, diskurzusválasztásukban, argumentatív felépítettségükben, retorikájukban, logikai működésmódjukban, szövegszervezésükben döntő és alapvető módon a napi vagy aktuális, illetve társadalmi-közéleti szintű politikai diskurzusba (verses formában közreadva) becsatlakozó (de többnyire akár eredendően oda is sorolható) művek közötti distinkciót hangsúlyozva. E gondolatmenet, lényeges pontjain, úgy találom, teljes mértékig összeegyeztethető azzal a leírással, ahogyan Margócsy, érvelése korábban már idézett pontján, az orbáni „elemelés” technikájának ismertetése által mutatja ki az Orbán-műveknek azon eljárását, melyek által a verseinek e második kategóriába, tehát az elsődlegesen a (közéleti) politikai szféra diskurzusába becsatlakozó/tartozó művektől való elkülönbözése megvalósul. S bár mind Margócsy és Bojtár a fentiekben idézett meglátásai, mind a jelen gondolatmenet specifikusan Orbán Ottó lírájának szempontjából vizsgálja a kérdést, fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az e szemléletet alapul vevő, tehát az imént leírt különbségtétel felől szerveződő interpretációt általános(abb) érvényben is applikálhatónak és applikálandónak tartom (leegyszerűsítő megfogalmazással) [elsődlegesen vagy kizárólag] politikai és részben [nem domináns vonásukként] politikai szépirodalmi művek interpretatív vizsgálatához.
Az alábbiakban ilyen módon összevetve kívánom szemléletessé tenni (ugyancsak elfogadva és átvéve Bojtár Endre specifikusan az alábbi két életmű politikai vonatkozásait kommentáló meggyőződését) az Orbán- és Petri-féle lírai politikai vonatkozások inherens különbségét. Ennek kapcsán fontosnak tartottam, hogy összehasonlításom alapjául lehetőleg igen hasonló kiindulóponttal bíró, minél több vonásban érdemben összevethető darabokat válasszak, tehát, Petri esetében, ne olyan direktségi szinten politizáló műre essen a választásom, mint alkalmi bök-, avagy gúnyversei (pl.: „Szégyelljed magadat, te dagadt Csürhe Pista, / nemzeti pókerhős, te szalonna fasiszta!”), valamint a versek tematikai kiindulópontja, ezek vonatkoztathatósági köre és lehetőleg keletkezésük (politikai-társadalmi időszakának) relatív közelsége is elősegíthesse az összehasonlítás relevanciáját.
A választásom, Petri György művei közül, azért is esett a Petri Pro memoria című versre, mivel ez a mű mind intonációjában, mind hosszában, kidolgozottságának fokában is, nagymértékben összevethetőnek bizonyul a vele összevethető, „politikai” kérdéseket tematizáló Orbán-darabok zömével. A vers pontos datálása kapcsán megbízható információk jelenlegi tudásom szerint nem állnak rendelkezésemre,[34] de bizonyosan vélelmezhető, hogy a mű nagy valószínűséggel 1992-ből (vagy 1993 elejéről) származik, aminek beazonosításában éppen a szöveg közéleti apropója, nevezetesen az MDF-en belüli Antall–Csurka szembenállás, illetve szakítás tematizálása nyújt segítséget.
Az Orbán Ottótól választott vers (A változásokra)1988-ban íródott, kötetben pedig 1990-ben jelent meg (a Kozmikus gavallérban). Mindkét írás (természetesen más-más szempontok, nézőpontok, hangsúlyok és eszközök segítségével) a rendszerváltás körüli időszak magyar társadalmi helyzetének kiindulópontjából viszonyulva szemléli ugyanazon, keletkezési idejük politikai-közéleti-magyar történelmi időszakát döntő érvénnyel befolyásoló, kiemelkedő fontosságú eseménysorozat hatásait, a rendszerváltozás által megváltozott, illetve ezen időszakban folyamatában változó társadalma valóság átalakulására (is) reflektálva.
Orbán Ottó A változásokra és Petri György Pro memoria című verseinek összevetése
Orbán verse, bár semmilyen paratextussal, direkt referenciával vagy egyéb konkretizációval nem jelöli apropóját, a keletkezés (időközben történelmi jelentőségűvé vált, szimbolikus fontosságú) dátuma mégis aktuálissá (mai nézőpontunkból visszatekintve: történeti jelentésrétegekkel is bíró alkotássá) kontextualizálja a szöveget. Az 1988-as dátum és A változásokra cím együttese nagyfokú egyértelműséggel jelöli ki elsődleges asszociatív vonatkoztathatsági körét: a rendszerváltozás témáját és időszakát. Releváns lehet azonban kísérletet tenni a műnek politika- avagy társadalomtörténeti háttértudásunktól függetlenítve való olvasására.
A vers, felütésében, általános érvényű, történelmi szituáltságú dilemmát vázol („Egy ingatag világban a változó kor hőse az újra kezdő”).[35] Az első versszak ezt, az első sorban megfogalmazott tanulságot fejti ki, három soron keresztül, azonban nem a változó (akár specifikus-konkrét, akár általános érvénnyel felmutatott) korra, hanem annak említett „hősére”, az „újra kezdő” individuumra fókuszálva. Ilyesformán a versbéli hangsúlytársítások is az individuális tapasztalatok (általánosító) bemutatása felé mozdulnak, nevezetesen a versben megjelölt kor(szak) szubjektív megtapasztalásának élménye felé terelve az olvasó figyelmét: „megtagadni korábbi magunkat, a tévedést / az egészséges életműködés jele: üsd a gazembert!, / súgja fülünkbe Szent Pál s Kierkegaard”).[36] A napi avagy aktuális korra vonatkoztathatóság korábban említett olvasói elvárásait valamelyest árnyalják-elbizonytalanítják, miközben egyszersmind újfent egy a szubjektív megélésből általánosítható léttapasztalat tematizálásához közelítik a versszöveg Szent Pál- és Kierkegaard-említései, illetve utalásai („vagy-vagy, csak semmi kecmec”).[37] A Bojtár Endretől a korábbiakban már idézett megállapítás, Orbán verseinek politikai attitűdjét mindig a történelemfilozófiai szemlélet vonatkozásában elhelyező, vizsgáló és értelmező logikájáról, értelmezési kulcsot nyújthat a versbéli leírás többértelműségének, azaz, pontosabban: több szinten is értelmezhető olvasatához is, amennyiben annak nézőpontja a specifikus, de általános érvénnyel leírt történelmi szituációba helyezett egyén lehetőségeire, dilemmáira koncentrál, ez által azonban „a történelem” általánosít(hat)ó módon szemlélt (tehát: törvényszerűként láttatott) menetéről tudhat szólni a mű; mely általános(ított) tapasztalatokat feleltetheti meg (vetheti össze, tükröztetheti rá) a cím és keletkezés/közreadás ideje által asszociatíve leszűkített, konkrétabban napi/aktuális politikai (a korabeli magyar politikai rendszerváltozást ezen nagyobb ívű történelemfilozófiai perspektíván belül – implicite – értelmező, kommentáló) jelentéstartományra. A versben leírt folyamat („Fintorognak aztán, látva, miféle csürhe tódul a bajvívók nyomába… / A féligazság éles sarló, gyorsan kell aratni vele; / vagy-vagy, csak semmi kecmec, a jelszavainkkal / kezdődik az új szemléletű új történelem” stb.)[38] azonban a nyolcvanas évek végi-kilencvenes évek eleji magyar belpolitikai-társadalmi átalakulások specifikus tapasztalati- avagy élménykonstrukciójának beható vagy átélt ismerete nélkül is értelmezhető, befogadható narratívát vázol föl, az (általános[ítva leírt] emberi reakciókról szólva. Ezekről az alábbiakat tudhatjuk meg: a történelmi változás jellemzően kaotikus szituációja a gyorsan és elveiket, morális szilárdságukat feladni képes (vagy eleve nem is birtokló) egyének számára teremt lehetőséget az érvényesülésre. Ebben a helyzetben a tömegmanipuláció nagy hatással érvényesülhet, az értékállandóságba vetett hit meggyengülése, a bevett társadalmi szokások és normák meglazulása, megkérdőjelezése által. Ez nem csupán az éppen kialakuló, kezdődő új időszak megalapozódására van kihatással („a jelszavainkkal / kezdődik az új szemléletű új történelem”),[39] hanem egyszersmind a ([történelmi] közel)múlt átértékelését – s, ebből következően, meghamisításának lehetőségét – is magában rejti: „A régit átstilizáljuk, meghamisítjuk, elfelejtjük, / már ahogy ez szokás…”.[40]Ez a szituáció, éppen bizonytalansága, képlékenysége által (a régi rend és normák leépülése és a helyette-utána kialakuló új megszilárdulatlansága által) a helyezkedésnek, tehát a morális elvű, felelős és szolidáris alapozottságú szemlélet háttérbe szorulásának ágyaz meg: „Az ábrándoknál hasznosabb egy jó cserkészcsapat”.[41] A vers jelentéstartománya, a negyedik verszakhoz érve, egyre egyértelműbben az általános érvénnyel megfogalmazott történelmi szkepszis-pesszimizmus kimondására koncentrálódik („A teljes örökség költők és versek hagymázos álma”),[42] azonban korábbi szakaszaiban is megfigyelhető a döntően negatív minősítések, illetve a szentenciaszerűen általánosító retorikájú kijelentések dominanciája. E szentencia lényege voltaképp a történelem folyamatos (és amorális egyéni ambíciók által befolyásolt) alakulása folytán, különösen korszakváltások idején nehezen (avagy: aligha) megvalósítható, elfogulatlan és pontos múltértékelés, tehát: a tanulságok és konklúziók levonásának („megtagadni korábbi magunkat, a tévedést / az egészséges életműködés jele”)[43] nehézségében-lehetetlenségében foglalható össze, mely egyszersmind magyarázatául szolgál a versbéli történelmi presszimismusnak is, amennyiben a történelem menetéből nem tanulva a korábbi időszakok visszásságainak visszatérése, megismétlődése igencsak valószínűsíthető – ahogyan erre a vers baljóslatú kicsengése is utal: „Marad tehát a csontok hallgatása dülöngő sírkövek közt? / Nem válaszol, csak imbolygó lidércként csábít útra a lélek / a drótakadályok közt húzódó, keskeny senki földjén, / ahol mindenfelől tüzelnek rá a babonás őrszemek”.[44]
A fenti, a történelem menetéről való filozofikus gondolatmenetet felfejtő interpretációt mindösszesen három specifikus-konkrét utalás bővíti avagy szűkíti valamilyen konkretizáló értelmezéslehetőség tartománya(i) felé: a verscím, illetve keletkezési idő már említett ráutaló összecsengése a magyar rendszerváltozás lezajlásának időszakával; a szintén már említett filozófiai utalások, valamint a mű utolsó előtti szakaszának József Attila-rájátszása, -megidézése: „a dinnyehéjról a dinnyetermesztőnek nem jut eszébe semmi, / a rakodópartról sem lát mást, csak a túlsó partot”,[45] melyeknek azonban egyike sem jelöli ki a befogadás számára alapvető avagy kizárólagos előfeltételként a korabeli magyar társadalmi-(bel)politikai folyamatok beható ismeretének meglétét. Katona Gergely Orbán Ottó 1990-es évekbeli költészetéről szóló tanulmányának A birodalom alkonya című versre vonatkozó megállapítása (melynek érvényességét maga Katona is kiterjeszti a szerző számos, a történelem ciklikusságát megverselő alkotására) itt is relevánsan alkalmazható: „…az élettörténet határpontját egy szélesebb, korszakos történet mezsgyéjén helyezi el, e történet azonban nem annyira az eseménytörténetként felfogott történelemmel azonosítható (bár egyik rétegében sejthetjük a politikai fordulat hozta új szituációt is), sokkal inkább egy mögöttes, régi és új átfordulásaiban megragadható alapvetőbb logikával”.[46] Ezen ismeretek meglétének további kontextuális rétege hozhatja létre a versszöveg specifikus (és semmiképpen sem negligálható), további értelmez(hetőség)i tartományát, amennyiben a belőle kibontakozó, általános történelemkommentár az éppen aktuálisan Magyarországon zajló, szinkrón folyamatok, események kommentárja, minősítése, értékelése gyanánt is relevánsan (de semmiképpen sem kizárólagosan, más lehetséges olvasatokat érvénytelenítő módon) olvashatóvá teszi magát.
Mindezekhez kiegészítésként még hozzáfűzném – Orbán Ottó más szempontokból, más-más időszakokban politikai vonatkozásokat felvonultató versei közül is hozva egy-egy példát –, hogy a fenti belátásokat ugyanígy érvényesnek találom a – főleg címe és keletkezési/közreadási ideje (első megjelenése: Nagyvilág, 1959/3.) által teremtett, ugyancsak sajátosan jelentéses többletkontextusa, valamint a benne ábrázolt, idillikusan kommunisztikus társadalomkép[47] („s négymilliárd mozdulat, mely valamit odébb lök, / hogy az ember már mosolyogna – // de csak áll, mert a rög, melyet a lapát a kocsira hajít, / fejbetalálja az európait, // ki vasalt ruhában, vasalt modorral, szürke szemmel / nézi mindezt és ajkait tűnődve rágja / s ki ha belehal a világba, / azt is csak úgy teszi mint magánember”)[48] megjelenítése okán – szintén bizonyos értelemben politikusnak tekinthető, Kína című vers, illetve az „érett” avagy „kései” Orbán-költészet terméséből az utókor szemében talán leginkább direkt napi politikai aktualitásokat feldolgozó mivolta miatt „politikainak” tekintett,[49] A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról című darab esetében is. Mindkettőben (más-más módokon) ugyancsak érvényesül Orbán verseinek „távlatosító” szemlélete, „elemelő” technikája – a politikai vonatkozásokat, illetve szimpátiákat, eszmei állásfoglalásokat nem megszüntetve vagy elleplezni szándékozva, hanem azokat is valamilyen univerzálisabb, történelmi avagy társadalmi relevanciájú elképzelés, tapasztalás megverselésének részeként használva, kiindulópontként, nem pedig az érvelés konklúziója gyanánt.
A Petri-vers kiindulószituációjában a lírai beszélő bosszús frusztrációját, a (napi)politika kiábrándító gyakorlata(i) felett érzett, undorral vegyes csömörét jeleníti meg a vers: „Nem akarok semmit tenni ellenük. / De hát azért legalább a pofájukat / fogják be. Egyelőre még csak / könyörgök. Nem azért, mert / olyan finom ember vagyok, / hanem mert nincsenek eszközeim”.[50] Az első versszakban tehát az önmagára figyelő, saját helyzetét elemző-vizsgálgató elbeszélő még csak általában utal az irritáló tapasztalatért felelős valakikre. A vers ezen a ponton még bármilyen fókuszt felvehet, elvégre is az „ellenük” szó által kijelölt, tisztázatlan ellenségkép számos értelmezési lehetőséget nyit ki, közöttük, akár, a napi politikai aktualitásokét is, de, éppen a megnevezés hiánya által, az általánosabb jelentéstársítások lehetőségét is. Kabai Csaba, úgy vélem, ugyanerről a jelenségről beszél, mikor így fogalmaz, a Magyarázatok M. számára kapcsán (a kései, sűrűn átpolitizált Petri-lírával történő összehasonlításkor): „Ám maradandóságának épp az a záloga, hogy ezen allúziók jobbára feloldatlanok maradnak, konkretizáció nélküliek, tehát szabadon behelyettesíthetőek”.[51]
A második versszak éppen e feloldatlanság és behelyettesíthetőség által nyitva hagyott ambiguitás lehetőségét szünteti meg, nagyfokú, direkt konkretizáció által: „Nem érdekel a Csurka–Antall / párosmérkőzés végeredménye”.[52] A verslogika sajátos önellentmondása, hogy (zárójelek között kommentálva) folytatódik a beszélő számára érdektelenként megjelölt vita leírása: „(mindketten lekullognak, / több melléütés után; / az egyiknél a játékintelligencia, / a másiknál a vitalitás hiányzik)”.[53] A második versszakban a felvázolt jellemhibák, hiányjelzések (intelligencia és vitalitás) morális alapú elítélése következik a harmadikban: „Hol voltak ők, / amikor mi / ha meg nem is döntöttük, / de nem féltünk attól, / hogy a rendszer esetleg ránk dől, / maga alá temet”.[54]Ahogy egy ponton Orbán verse is (grammatikailag) kitágítja fókuszát (még ha, a szövegkontextus inkább arra enged utalni, hogy elsődlegesen az általánosítás eszközeként) a többes számú megnyilatkozás felé („A régit átstilizáljuk, meghamisítjuk, elfelejtjük, / már ahogy ez szokás…”)[55] a Petri-vers látótere is kijjebb nyílik: a versbeszélő, valamint az ő nézőpontjából szemlélt Antall József és Csurka István alakjai mellé, a „mi”–„ők” elkülönítés által, közösségi csoportok kerülnek. Míg azonban A változásokra koncepciójában a sors- avagy törvényszerűen leírt, általános-univerzális történelemszemlélet felől nézve képződik meg (csak implicite és elvont szinten) a történelem változásait megtapasztaló (elszenvedő) emberek (sors)közössége, addig a Petri-vers gondolatmenete előre stabilizált (stabilitásában prezentált) értékpolarizációval kettéosztott közösségképzést visz színre: „mi” (mely többes szám első személybe beleértheti magát az olvasó is; még ha a szövegkörnyezetből inkább úgy tűnik is: e „mi”-be elsősorban a versben megszólaló szubjektum és – meg nem nevezett – társai foglaltatnak csak, mégpedig azon kritérium szerint, hogy csupán azok értendők ide, akik nem féltek a rendszer összedőlésétől); valamint, velük (kibékíthetetlenként beállított távolságban): „ők” (akik nem voltak „ott”, s vélhetően féltek a rendszer össze- avagy megdőlésétől). Érdemes megfigyelni, hogy e felosztásban, valamint a versbeszélő érvelésében sem találhatjuk meg olyan távolabbra-kívülebbre helyezett nézőpont lehetőségét, melyből szemlélve akár az önvizsgálat, akár a reflexió megképződhetne; az egyik oldalon a felmutatott önigazolás (avagy, Bartók Imre találó szavaival: „a saját egyszerre valóságos és ugyanakkor megkonstruált mártírium”),[56] a másik oldalon az „ellenfél”-„ellenség” morális gyarlósága (általánosságban és a „mi” csoportjához mérve is) megkérdőjelez(het)etlen marad. A versszöveg tehát, idáig, pro forma, tartalmilag továbbra is csupán a benne megszólaló szubjektum végérvényesként prezentált morális ítéletét közvetíti (annak argumentatív indoklását, megképződésének leírását nem), megnevez két konkrét személyt, akik (sejthetően: metonimikusan hozzáértve) egyben a számára ideológiai ellenfélként-ellenségként le- avagy elválasztott csoportot reprezentálják, valamint értesülünk a szubjektum (és hozzá tartozó [elv]közössége) történelmi-morális és jellembéli érdemeiről (dacolás a rendszerrel, bátorság). E szövegszerveződési formának két alapvető megokolhatóságát látom. Az egyik a szerzői ego-, az alkotói szelf folyamatos megerősítő igazolásának és egyszersmind folyamatos (fel)építésének mozzanata, a másik pedig, alapul véve Kabai Csaba elemzését, melynek egészével is nagy mértékben egyetértek, az a tény, hogy „Petri politikai lírája mint kortünet, az adott politikai, társadalmi viszonyokra adott válasz”,[57] tehát a versszöveg, lévén hangsúlyozottan a szinkrón diskurzus felé fókuszáltan kommunikál, a keletkezési kora tájékozott olvasója számára evidens részletek, összefüggések taglalásával nem foglalkozik. Természetesen ez a vonás is alkalmi és temporális jellegét erősíti a műnek, egyszersmind a publicisztikai műfajokhoz közelíti – mint láthatjuk is, nem csupán utólagos olvashatóságát, valóságrefernciái elavulása utáni értelmezhetőségét, hanem, a meglehetős direkt referencialitás megjelenése, illetve annak bármiféle tágasabb kontextust megcélzó beágyazási kísérlete hiányában; már eleve, önszerveződésében is a politikai kommentár műfaji kereteihez közelítve képződik meg.
Meggyőződésem szerint ugyanis a Petri-vers jelentésessége, tartalma összegezhető a mű tételmondatszerú sorpárjában: „Én ülök a parton. / Én nézlek benneteket”.[58] Ezen jelentésátadásnak a Pro memoria (és más ilyen típusú versek) esetében inherens részét képezik a mű mint politikai hozzászólás, kommentár (akár egy publicisztika, vezércikk, felszólalás) többletkontextusának alapvető elemei, úgyismint: politikai ágensként-szereplőként értelmezve (milyen pozícióból beszélve, milyen korábbi állításokat hangoztatva, milyen háttértörténettel bírva) ki az az „én”, mikor (mely politikai-történelmi időszakban, milyen napi aktualitások történése idején) van az a (grammatikailag jelöletlen) „most”, amikor ez történik, kik (szintén politikai értelemben) azok a „benneteket”, akik a beszélő szubjektum tekintetében megjelennek (nézi őket), valamint milyen politikai-morális síkon értelmezhető a beszélő szimbolikus szituáltsága (a partról nézi őket)? E kérdések, a vers közreadásakor, Petri György legtöbb olvasója számára valóban evidenciaszerűen megválaszolhatók voltak (akár egy publicisztikai írás által megcélzott olvasóközönség számára azok a fontos kontextusteremtő tényezők, hogy ki, mi mellett/ellen, milyen álláspontból és milyen közegben, milyen politikai eszmékkel rokonszenvezve avagy csoportosulások tagjaként/szimpatizánsaként érvel, milyen aktualitások apropóján) s egyben a vers alapvető jelentésképző struktúráit is hozzák létre. Ahogy Kabai is felhívja rá a figyelmet: „nem függetleníthető azoktól a körülményektől, melyekre reflektálva megszületett”.[59] Ennek bizonyítása meglehetős könnyen megvalósítható: az e kontextusokat nem ismerő olvasó a vershelyzetből ugyanis pusztán annyit ért, hogy valaki két, számára ellenszenves politikus szembehelyezkedése kapcsán fejti ki mindkettejük iránti ellenszenvét (a vers konklúziójában már: undorát [ld.: „És néha érzelmi / tényezők is vezetnek / politikai válsághoz, például: / a hányinger”]),[60] valamint fölemleget valamilyen eredetű morális fölényt velük szemben. Hogy ennek mi az alapja és lényegessége, hogy milyen történelmi-etikai-politikai legitimáció kontextualizálja (nem valamilyen általános, elvont lírai beszélő, hanem a versben megszólaló Petri György mint politikai ágens) helyzetét, értékeléseit és kijelentéseit, csak Petri életműve mellett politikai szerepvállalásának, nézetének és cselekedeteinek ismeretében (ld. pl. Károlyi Csaba pontos összegzésében: „Az önsorsrontó, belterjes utalásokban és szóviccekben tobzódó költő, aki a haza érdekében a magánéletét is szépen tönkreteszi [majdnem azt írtam: elkúrja], hihetetlen erővel bírt az 1970-es, 1980-as években. A közéleti morálja makulátlan volt, példaszerű. A magánélete meg romokban hevert, ez volt az ár. Nagy mítosz volt”.)[61] képes megképezni avagy visszaállítani a szövegszervező, alapvető fontosságú kontextust, mely nélkül a fent kiemelt, két sornyi részletből is csupán annyi volna érthető, hogy valaki egy parton ül és néz valaki másokat.
Mikor (par excellence) politikai versről beszélek, az általam kínált értelmezési tartományban olyan szövegeket értek alatta, melyek – verses formájuktól függetlenül – a fenti belátásokhoz hasonlóan, alapvető és elsődleges kontextusukban épülnek rá a (napi) politikai-közéleti-társadalmi diskurzusokra, illetve kapcsolódnak be ezekbe. Azonban nem pusztán a diskurzív térbe való (s nem csupán részleges, hanem teljes) bekapcsolódásuk, hanem eleve abban való primér létezésük jellemzi őket, amennyiben, ha az értelmezés során megpróbáljuk attól elkülönítve, leválasztva kezelni őket, jelentékeny mértékű jelentés-, illetve kontextusdeficitet tapasztalunk.
Visszautalva az összehasonlítás első feléhez: Orbán Ottónak akár A változásokra című műve esetében a magyar rendszerváltozás szolgáltatta konkrét tapasztalat kontextusa, Kína című verse esetében az ötvenes évek végi-hatvanas évek eleji időszak magyar politikai terében a Kíná kapcsán, asszociáciatíve megképződő, szimbolikus és konkrét politikai jelentésrétegek, valamint A dán királyi főszámvevő jelentése… vers esetében az első Fidesz-kormány működésének megítéléséhez és értelmezéséhez szükséges napi politikai tájékozottság nem megléte, noha fontos és releváns kontextusokat zárna ki a versszöveg értelmezéséből, de nem számolná fel azok alapvető, univerzális, szubjektív, történelmi-történelemfilozófiai jelentésstruktúráinak zömét.
Ennek bizonyságául szolgálhat továbbá a Petri-líra politikai vonulatával kapcsolatban kialakult, kétezres évekbeli diskurzus számos belátása, ld. Károlyi Csaba vonatkozó írásának értékelését („…a Petri-költészet süllyed. A szerelmes versei ódivatúak és macsók, az alkoholizmus mint világ-metafora kifulladni látszik, a politikai versek utalásrendszere, szójátékai elavulnak. Kedves jó kollégám mondta, hogy de azért a Nagy Imréről című vers legalább időtálló. Hát, többször újraolvastam, nem időtálló, azt kell mondjam. Dokumentumként igen. Versként nem.”)[62] vagy Kabai Csaba gondolatmenetét, szintén az elavulás kapcsán:
„…számot kell vetnünk a Petri-féle politikai, közéleti líra elavulásának tényével, ami más, később tárgyalandó kérdéseket is implikál. Nem azért, mert azt egy Petri György nevű szerző művelte (aki azonos a Petri György nevű pártalapítóval, a Beszélő című politikai és kulturális folyóirat alapító-szerkesztőjével), hanem pusztán politikai, közéleti jellegük, azaz alkalmiságuk miatt vannak e költemények fokozottabban kitéve az elavulás veszélyének. […] A kortársaknak még releváns vonatkozások elhalványulhatnak, a politikai utalások jelentősége a kortárs részesség elmaradásával csökkenhet, ki is maradhat az újabb értelmezésekből, igaz, helyére más – az adott korban valami miatt esetleg nem észlelhető – relációk kerülhetnek, amelyeket talán épp az idődistancia által biztosított tágabb aspektus tesz nyilvánvalóvá. Ám még ekkor is, egy más szempontú elemzés, mely például bizonyos társadalmi jelenségek irodalmi megjelenését vizsgálja egy adott korban, felelevenítheti és felhasználhatja a műveknek e vonatkozásait, ekkor azonban a szöveg irodalmisága másodlagos szempont lesz a kordokumentáció mellett. […] Úgy érzem, a Petri-recepció ma eljutott egy »kritikus« pontra, amikor már nem hat olyan erősen, elevenen a szerzői személyiség, a versek jó részének a kontextusa is aktualitását veszítette, és a szövegeknek önmagukban kell megtalálniuk útjukat a kanonizáció végső, befejezettségében már nem sokat módosuló mozzanatához. Nem a teljes életművet fenyegeti a veszély, viszont a szöveghalmaz egy egyébként terjedelmileg nem is olyan jelentéktelen hányada inog: már nem lendíti sem az említett erőteljes szerzői aura, sem a kor körülményei, amelyekre válaszként – ellenbeszéd formájában – megszülettek. A maguk pőreségében azonban (azon iskolás kategórián túl, amelynek poétikai aspektusát nehezen találhatni, épp ezért csak korlátozott irodalomtörténészi érdeklődésre számíthatnak – tehát azon túl, hogy kortünetnek ismerhetjük el őket) ezek a szövegek csak elvétve mutatnak túl önmagukon”.[63]
Kiegészítések és konklúzió
Összegzésképp néhány megjegyzést szeretnék még tenni a fentiekhez. Elemzésemben nem (egymáshoz viszonyított) értékkülönbségeket kívántam felvázolni e két lírai teljesítmény (pusztán egy-egy vers példáján keresztül megvilágított), mint láthatóvá is vált a fentiekben, csupán részben összehasonlítható vagy rokonítható vonulatai között. Mi több, Petri György politikai költészetének konkrétként kiemelt példája leginkább csupán arra szolgált e kontextusban, hogy láthatóvá tegyem, milyen típusú szövegek esetében tartom relevánsnak és pontosnak a politikai költészet kategória (a kifejezés bármily szerencsétlen tágasságú és zavaróan sokértelmű, de e megkötésekkel mégis működtethető) használatát. Ez utóbbival a célom annak demonstrálása volt, hogy más esetekben, tehát közéleti, társadalmi, akár (napi avagy aktuális) politikai tematikákat, kérdéseket, referenciákat is magukban foglaló művek esetében miért tartom félrevezetőnek a politikai versekként való kategorizációt. E probléma messzemenően nem csupán Orbán Ottó költészetének egy viszonylag nagy kiterjedésű és fontos, ismert (néhány esetben részben e vonatkozásaik miatt is: népszerű) verseit magába foglaló szegmensét érinti; az Orbán-életművel kapcsolatos vizsgálódásaim szempontjából azonban kiváltképp fontosnak éreztem tisztázni, miért nem értek egyet (avagy, pontosabban: milyen szempontból tartom problémásnak) jónéhány másik elemző Orbán politikai költészetére vonatkozó, egyben a recepció egészét is befolyásoló megjegyzéseit, kijelentéseit. Orbán Ottó életműve esetében ugyanis a szerző munkásságáról kialakult, kanonizált, zanzás képzetkörbe, ha nem is az egyik legrelevánsabb (mint Petri életművénél), de jelentős fontosságú interpretatív közhely gyanánt épült be a „számos politikai verset író, a napi aktualitásokat megverselő” költő képzetköre, melynek pontatlanságai súlyos félreért(elmez)ésekhez vezetnek, akár önmagukon túlmutató jelentősséggel, általánosságban is tovább bizonytalanítva a „politikai költészet” észlelésének, definiálásának, megítélésének és értékelésének egyébként is rendkívül problematikus kérdéseit.
[1] Jelen dolgozat egy korábbi tanulmány (Nyerges Gábor Ádám, „Egyéb követelmények”. avagy Orbán Ottó esete a politikummal, Irodalomismeret, 2013/4, 51–65.) jelentősen átdolgozott, új változata. A mostani közlés közvetlen kiváltó oka korábbi írásom érveléstechnikája, retorikája, terminológiája és levezetésének megalapozottsága terén, az első publikálás óta eltelt, kereken egy évtized távolságából észlelt elégedetlenségem, amely – az „Egyéb követelmények”… című írás koncepcióját, gondolatmenetét, érvelésének számos pontját és konklúzióját fönntartva –, szándékom szerint pontosabb, meggyőzőbb, átláthatóbb levezetést, érveket és terminológiát érvényesítő, új szövegváltozatom megírására ösztönzött.
[2] Ennek releváns szemléltetését nyújthatja Schein Gábor gondolatmenete, melynek alapja éppen Orbán Ottó egyik verse, illetve költészete politikum szempontjából vett, jóval általánosabb érvényű jellemzése is. A scheini definíció esetében azonban éppen a fogalom kontextuális jelentésének radikálisan tágassá nyitott értelmezési lehetőségköre idézhetné elő (legalábbis jelen elemzés kontextusában és szempontjából) a zavaró többértelműséget: „Ahogyan a szerelem, a magány vagy halál az emberi egzisztencia alapténye, úgy a politikum is az, mégpedig két okból. Egyrészt azért, mert az irodalom minden korban társadalmi-politikai képződmény, másrészt azért, mert a személyiség is az. A »test« és az »egzisztencia« kategóriája a születés pillanatától kezdve normatív kategóriáknak van alárendelve, amelyek a társadalmi kommunikációban képződnek, és eredendően politikai jelentéseket hordoznak. Ilyen normatív kategória a nem, a származás, a család, a jogrend, amelyekhez erősen szabályozott gyakorlatok tartoznak. A politikai beszéd tehát nem a kiválasztható megszólalásformák egyike, hanem nyelv, amely leolvashatóvá teszi azokat a jelentéseket, amelyeket a társadalmat irányító normatív kategóriák születésétől fogva ráírnak a személyre. A politikum tehát az irodalom egyik legátfogóbb aspektusa, amely magában foglalhatja a fent említett ingerterületek mindegyikét”.
Schein Gábor, Welcome in Egypt, Élet és Irodalom, 2012/9, 12.
[3] Továbbá, a hetvenes évekbeli Orbán-líra egyik fontos politikai-közéleti viszonyulásához ld. bővebben A világ teremtése című Orbán-műről írt elemzésem, valamint a szerző lírájának közéleti-társadalmi-politikai tematikákhoz való viszonyulására általánosabb érvényben is vonatkozó belátásait, továbbá, hasonlóképp, azonban egy specifikusabb részprobléma kapcsán a népi–urbánus kérdéshez való viszonyulásáról szóló, másik írásomat:
Nyerges Gábor Ádám, Egy olyan apróság, mint az ég. Orbán Ottó A világ teremtése című műve és a hetvenes évek társadalmi valósága, Kalligram, 2019, 83–88.
Nyerges Gábor Ádám, „Ép eszünkkel világítva a sötétben”. Orbán Ottó viszonyulása a népi–urbánus ellentéthez, Irodalomtörténet, 2022/4, 455–473.
[4] Szegő János, Eleven tizenegy = Keresztesi József (szerk.), Telep-antológia, Scolar Kiadó, 2009, 8–9.
[5] Bárány Tibor–Laik Eszter, Édes hazám – közélet, közérzet, költészet. Bárány Tibor, Könyvhét, 2012. 07. 02. (Interneten: http://www.konyv7.hu/magyar/menupontok/felso-menusor/folyoirat/edes-hazam-8211-kozelet-kozerzet-kolteszet—barany-tibor – Hozzáférés: 2023. 10. 11.)
[6] Mindezekhez ugyancsak fontos kiegészítés Károlyi Csaba Petri György életműve megítélésének újraértékelésére ajánlatot tevő, szintén nagy hatású és termékeny diskurzust eredményező, sokat idézett-reflektált írása az Élet és Irodalomban, melyet a későbbiekben is idézek majd:
Károlyi Csaba, A Petri-mítosz vége, Élet és Irodalom, 2008/1, 27.
[7] Ld., egyebek között, a Magyar irodalom Orbán Ottó-fejezetének alábbi, általános(ító) érvényű leírását: „Orbán Ottó versei Petri György és Várady Szabolcs költeményeihez hasonlóan alkalmi jellegúek. Nem csupán megírásuk körülményeire reflektálnak, de megszületésük okaként is gyakran egy-egy közéleti eseményt tüntetnek föl. Mint láttuk, a kívülállás a klasszikus költői szöveghagyományokkal párbeszédben alkotja meg a versek alanyát, és ez a háttere annak a sajátos, alapjaiban demokratikus hangoltságú politikai költészetnek, amelyik e költői téma apályának idején érvényteleníti a közügyek és a magánügyek megkülönböztetését”.
Gintli Tibor (főszerk.), Magyar irodalom, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010, 1022. (A fejezet szerzője: Schein Gábor).
Valamint, Margócsy István 1994-es kritikájában: „Petri mellett ma valószínűleg ő az egyetlen jelentős költő, aki nem tesz elvi különbséget politikai és nem-politikai jellegű ihlet között, s akinek közvetlenül politizáló versei is megmaradnak mástípusú verseinek szintjén”.
Margócsy István, Orbán Ottó: A keljföljancsi jegyese = M. I., „Nagyon komoly játékok”. Tanulmányok, kritikák, Pesti Szalon, Budapest, 1996, 129.
Illetve, Grendel Lajos 20. századi irodalomtörténetének vonatkozó passzusában: „De Orbán Ottó az a költőnk is, aki a pátoszos vagy frázisokba fulladó közéleti lírába lehelt lelket. E tekintetben Petri György elődje”.
Grendel Lajos, A modern magyar irodalom története. Magyar líra és epika a 20. században, Kalligram, Pozsony, 2010, 369.
[8] Tolvaj Zoltán, A borzongás retorikája. Orbán Ottó költészetéről, Prae.hu, 2011. június 17. (Online: https://www.prae.hu/article/3897-a-borzongas-retorikaja/ – Hozzáférés: 2023. 09. 08.)
[9] Ezekhez és keletkezésük történeti, társadalmi és (irodalom)politikai körülményeinek részletes kifejtéséhez ld. bővebben vonatkozó tanulmányomat:
Nyerges Gábor Ádám, Az együttműködés mikéntje. A pályakezdő Orbán Ottó helykeresése a hatvanas évek irodalmi életében, Irodalomtörténet, 2019/3–4, 257–273.
[10] Standeisky Éva, Cipő fűzővel. A hatalom és az irodalmi elit a hetvenes években = Kisantal Tamás–Menyhért Anna (szerk.), Művészet és hatalom. A Kádár-korszak művészete, József Attila Kör–L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2005, 16.
[11] „…egy új, szocialista költészet van kialakulóban, a politikai lírának egy bonyolultabb, gazdagabb, művészi szintje… […] Ma valóságos verseny folyik, s szocialista líránk fejlődését nem kis mértékben serkenti az a törekvés, hogy a valóság feltette kérdésekre eszmeileg s művészileg magasabb rendű válaszokat adjon, mint polgári partnerei” – írja az 1963-as évi líratermést értékelő (de egyben a szűkebb értelemben vett korszakról is jelzésértékkel szóló) tanulmányában Diószegi András. Arra a kérdésre, hogy kik ezek a bizonyos „polgári partnerek”, Fülöp Lászlónak ugyanezen tanulmánykötetben (Élő irodalom. Tanulmányok a felszabadulás utáni magyar irodalom köréből) megjelent írása (Mai líránk szerkezeti vázlata) ad pontos választ: „…mindenképp elkülöníthető változatot jelent legújabb költészetünkben is a kifejezetten – legbelső igénye szerint – polgári líra, melynek tulajdonképpen nincsenek érintkezési-találkozási pontjai a szocializmussal; a társadalmi változásoktól magát távol tartó, világképében öntörvényűen zárt személyiség élményvilágát, létszemléletét fejezi ki. […] Egyéni különbözések, élményi és esztétikai különbségek természetesen líránknak ebben az ágában is adódnak. Meglehetősen vékony ág ez, valójában igen kevesen vannak olyanok, akik jelentős erővel, kiemelkedő tehetséggel, a jelentéktelenül konvencionális és sztereotip magány-líra szürke átlaga fölé emelkedő igénnyel képviselik ezt a gondolatiságában, ars poeticájában teljesen polgári meghatározottságú »létköltészetet«. A legjelentősebb életművet ebben a vonulatban – úgy véljük – Weöres Sándor, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes alkotta meg ez ideig”.
Diószegi András, A magyar líra 1963-ban = Tóth Dezső (szerk.), Élő irodalom. Tanulmányok a felszabadulás utáni magyar irodalom köréből, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969, 292.
Fülöp László, Mai líránk szerkezeti vázlata = Tóth Dezső (szerk.), Élő irodalom. Tanulmányok a felszabadulás utáni magyar irodalom köréből, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969, 345.
[12] Vö., például, Diószegi András értékelésével: „Az ellenforradalom leverésével a politikailag ellenséges elemek kiszorulnak az irodalomból. S költészetünk is egységes abból a szempontból, hogy költőink elismerik a szocialista államot, társadalmi rendet. Mindez azonban nem jelenti a világnézeti különbségek elsimulását”.
Diószegi András, I. m., 292.
[13] A kifejezést Németh Lászlótól, magyarázatát Bedecs Lászlótól idézem: „…a társadalmi szolgálatra elkötelezett, az írót az emberek irányjelzőjeként elgondoló mű, mely kvázi erkölcsi kötelességének érezte a társadalmi intézményrendszerekben neki kijelölt hely betöltését”.
Bedecs László, Irodalompolitika és irodalmiság. A Töredék Hamletnek kontextusai, Életünk, 2005/7–8, 107–108.
[14] Ld. pl. Bedecs László leírását a korszakról: „Az irodalompolitika játszmái, a kiadói és cenzurális ügyek azonban csak külső jelei voltak a költészettörténeti változásoknak. Sokkal fontosabbak ennél az új poétikai törekvések, melyek természetesen kiváltói is voltak az imént vázolt hol csak óvatos, hol kifejezetten akadályokat görgető döntéseknek és eseményeknek. Látnunk kell ugyanis, hogy az új generáció legjava Juhász Ferenc, Nagy László és mindenek előtt Illyés Gyula ekkor már és még vitathatatlan költői tekintélyét is megkérdőjelezte. A hatvanas évek második felének lírai köznyelvét úgyszólván uraló költészet-modellek ugyanis hangsúlyosan a közéleti, nyilvános beszéd műfajának tekintették a verset, tudatosan vállalva a költőszerep képviseleti jellegét, a váteszi hagyományok továbbvitelével együtt, ami Tandoritól és a fentebb már kiemelt jelentős pályatáraitól eleve távol állt”.
Bedecs László, I. m., Életünk, 2005/7–8, 112.
[15] „Vagy a költői erő nem bírná az élmény nagyságát hívebben kifejezni? – Egyelőre nehéz lenne megállapítani. Hiszen azt is látjuk, hogy Orbán Ottó ért a verstechnika biztos kezeléséhez, költői nyelve csiszolt, s nemcsak a kötött formáknak ura, hanem többnyire még szabadverseinek áradó sorai sem ragadják messzebbre magukkal, mint amennyire ő engedi”.
Tamás Attila, Három fiatal költő, Új Írás, 1961/5, 464.
[16] Tamás Attila, I. m., Uo. (Kiemelés tőlem: Ny. G. Á.)
[17] Pór Péter, Orbán Ottó: Fekete ünnep, Irodalomtörténet, 1962/3–4, 446. (Kiemelés tőlem: Ny. G. Á.)
[18] Ld.: „A lassan már két évtizedes emlékek még teljesen nyitott sebként égnek: a ma állandó félelme, az új háborútól való rettegés és a jelenünkben való bizalmatlanság újból és újból feltépi őket. Igen őszintén vall erről az elhatalmasodó rettenet-érzésről; tört sorai és panaszos hangja mélyén nemcsak az átélt borzalmak hideglelését, hanem a jelen pánik hangulatát is ott érezzük”.
Szabó György, Magyar líra, 1960, Valóság, 1961/5, 44.
[19] Orbán Ottó, Honnan jön a költő?, Magvető, Budapest, 1980, 67–69.
[20] Szabó György, I. m., Uo. (Kiemelés tőlem: Ny. G. Á.).
[21] Tamás Attila, I. m., Uo.
[22] Pór Péter, I. m., 445–446.
[23] Gömöri György, Új hazai líránk mérlege, Irodalmi Újság, 1961/24, 8. (Kiemelések tőlem: Ny. G. Á.).
[24] Timár György, Az irónia őserdejében. Orbán Ottó: A föltámadás elmarad, Jelenkor, 1972/1, 277–278. (Kiemelés az eredetiben.).
[25] Természetesen az Orbán Ottó vélelmezett politikai költészetének prototipikus elgondolását árnyaló, újraértelmező revízió alá helyező szemléletekre is akadnak példák. Ezek egyike gyanánt idézem Borsos Roland Orbán Ottó prózai műveiről szóló (de, mint látható is lesz, idézett szöveghelyén a versek politikai vonatkozásaira is kitérő) tanulmányát: „Már csak azért is érdemes tisztázni a fogalmi különbségeket, mert utólag összemosni a kettőt, tehát azt állítani, hogy Orbán a hatvanas években a verseivel politizált, majdnem akkora hiba volna, mint annak idején költészetét »magánérdekűnek« nevezni. Orbán Ottó nem a verseivel, hanem a verseiben politizált, pontosabban »belebeszélt« a közösség dolgaiba, ahogy az esszé elején írja. Merthogy az előbbi gyakorlati politikai tevékenységet jelentett volna, amivel szemben a szerző is fontosnak látja kiemelni: »csak költő kívántam lenni.« Az esszékötet [Honnan jön a költő?, Magvető, 1980 – Ny. G. Á.] kritikáit olvasva ugyanis úgy tűnik, hogy elemzői a nyolcvanas évek elején (feltételezem, hogy ennek akkor inkább aktuális üzenete lehetett) költészet és politika fogalmának az összekapcsolását, méltatva (mint Ács Pál és a fentebb idézett Alföldy Jenő) vagy kevesellve annak eredményeit (mint Tornai József teszi), de többnyire a »lehetőségek« alakítása felé tett lépésnek értékelték. A kérdésről Sükösd Mihály és Eörsi István között (aki úgy látja, Orbán »elválasztja egymástól a költészet és a politika birodalmát, az előbbi ábrándosan felmagasztosított eszményével az utóbbi filiszterien leszűkített fogalmát állítja szembe«) még az irodalmi lapok hasábjain is követhető vita alakult ki.
Orbán Ottó politikai, pontosabban (a szó mai értelmében vett) közéleti költészetével kapcsolatban Csoóri Sándor korábban már idézett, Belvárosi Asztaltársaságot jellemző megállapítását tartom fontosnak. Csoóri úgy látja, hogy kötődésük az európai kultúrához megszülte bennük annak kritikáját is, s mindez alapvetően kelet-európai identitásukat erősítette. […] A politika és a költészet szerepének korábban idézett különválasztásából már könnyen kikövetkeztethető, hogy Orbán értelmezésében a jövő tevékeny alakítását célzó közéleti költészet – a politika racionális törekvéseivel szemben – nem állhat meg a »lehetőségek« határánál. Ebben az értelemben a szerző költészete Magyarország valóságos határánál sem állhat meg, mert a napi politika versbe emelésével (amit a költészet »újságírásának« nevez) éppen a távlatot, a rálátás lehetőségét veszítené el. […] Orbán éppen a tisztánlátását köszönhette annak, ami az olvasókat »megzavarta«, tehát a kontinensnyi távlatnak. Példaként indiai utazását említhetnénk: amint azt majd az Ablak a földre című útirajzban is megfigyelhetjük, a szerző India testközeli élményének segítségével, az indiai emberek nyomorúságát lázasan kutatva vallhat legszabadabban szűkebb hazájáról. A hatvanas évekbeli Magyarország objektív megítéléséhez Orbán Ottónak ugyanarra az »egyszerre kint és bent« – állapotra volt szüksége, amit máskülönben verseinek (ön)kritikus olvasatához is igényelt. A szerző költészetének célját és jellemzőit véleményem szerint Kis Pintér összegzi a legtalálóbban a következőkben: »Orbán Ottó mindvégig az emberiség nevében beszél, ágál és átkozódik, érte perel, amikor ostorozza.« S ez a bizonyos »perelés« – hogy kikerüljünk egy újabb divatos csapdát, az ellenzékiség glóriáját – nem feltétlenül ellentétes az ötvenes-hatvanas évek Magyarországának érdekeivel, az ország újjáépítésével. Még ha a hozzájárulást költő és kora két különböző módon képzelte is el”.
Borsos Roland, Orbán Ottó prózai művei. Tanulmány, Ezredvég [Z-könyvek], Budapest, 2004 (Online: https://ezredveg.hu/z/pdf/zk_Borsos_Roland_Orban_Otto_prozai_muvei.pdf – Hozzáférés: 2023. 09. 08)
[26] Kálmán C. György, Költői kalózkodások, Magyar Hírlap (Ahogy tetszik melléklet), 1995/111, 6.
[27] Mező Ferenc, Örökös kondenzcsíkok, Mozgó Világ, 1987/1, 123.
[28] Bárány Tibor, Miért nincs magyar politikai költészet, ha egyszer van?, Élet és Irodalom, 2012/5, 12. (Kiemelés az eredetiben.).
[29] Odorics Ferenc, A túldirekt poétiája, Hungarológiai Közlemények, 1997/1–2, 37.
[30] Margócsy István, Orbán Ottó: A keljföljancsi jegyese = M. I., Nagyon komoly játékok. Tanulmányok, kritikák, Pesti Szalon, Budapest, 1996, 129.
[31] Uő, I. m., 129–130.
[32] Bojtár Endre [lábjegyzet-kommentárja] = Margócsy István, Orbán Ottó. A keljföljancsi jegyese, 2000, 1994/6, 57. (Kiemelések tőlem: Ny. G. Á.)
[33] Ld. még Kabdebó Lóránt találó megfogalmazását, ugyanezen distinkciótétel kapcsán: „Nem politikus költő, hanem művész, az élet különböző árnyalatainak ismerője, akinek komoly szavai lesznek végül a politikáról is”.
Kabdebó Lóránt, Kabdebó Lóránt Orbán Ottóról, Litera.hu, 2016. június 14. (Online: https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/kabdebo-lorant-orban-ottorol.html – Hozzáférés: 2023. 09. 08.)
[34] A mű az Összegyűjtött versek kötetben a Hátrahagyott versek (1966–2000) ciklusban, külön datálás avagy korábbi folyóiratmegjelenés helye és dátuma feltüntetése nélkül szerepel, így, figyelembe véve a szerkesztői utószó vonatkozó megjegyzését („A Hátrahagyott versek zöme kiadatlan, de akad köztük olyan is, ami megjelent – vagy még életében, de kötetbe nem vette fel, vagy – nagyobbrészt – már a kéziratos hagyatékból publikálva. […] A hátrahagyott versek keltezését, ahol tudtuk, megadtuk. Ugyanígy a publikáltak megjelenési helyét és idejét is.”), vélelmezhetjük, hogy a Pro memoria egyike a hagyatékban maradt, a szerző élete folyamán folyóiratban sem publikált daraboknak.
Várady Szabolcs, Szerkesztői jegyzet = Petri György, Munkái I. Összegyűjtött versek, Magvető, Budapest, 2003, 598.
[35] Orbán Ottó, A kozmikus gavallér, Orpheusz Könyvek, Budapest, 1990, 20.
[36] Uő, I. m., Uo. (Kijelölés az eredetiben.)
[37] Uő, I. m., Uo.
[38] Uő, I. m., Uo.
[39] Uő, I. m., Uo.
[40] Uő, I. m., Uo.
[41] Uő, I. m., Uo.
[42] Uő, I. m., Uo.
[43] Uő, I. m., Uo.
[44] Uő, I. m., Uo.
[45] Uő, I. m., Uo.
[46] Katona Gergely, Orbán Ottó költészete 1990 után, Irodalomtörténet, 1995/4, 596. (Kiemelések tőlem: Ny. G. Á.).
[47] Mellyel összefügg (amennyiben e politikai jelentésrétegre rájátszva érvel) az Ezredvég 2009/12. számában, a vers újraközlésekor elébe helyezett szerkesztői megjegyzés szellemisége is: „Kína 1 milliárd 300 milliós népe az idén ünnepli a népköztársaság kikiáltásának hatvanadik évfordulóját. Mi Orbán Ottó emlékezetesen szép versével köszöntjük az ünnepet. A vers azoknak a heroikus erőfeszítéseknek állít emléket, amelyek annak idején megalapozták a mai Kínai Népköztársaság lenyűgöző társadalmi és gazdasági eredményeit”.
Ezredvég, 2009/12, 1959.
[48] Orbán Ottó, Fekete ünnep, Magvető, Budapest, 1960, 59.
[49] Ehhez ld. bővebben Váradi Júlia 2000-ben, Orbán Ottóval készített interjújának vonatkozó részleteit is: „MaNcs: Néhány hónapja mégiscsak megírta a Dán királyi főszámoló jelentése a Fortinbras and Fortinbras cég átvilágításáról című, nagyon is konkrétan politizáló verset, amely kifejezetten a mostani hatalomról szól.
OO: Amilyennek én ma a dolgokat látom. Én úgy látom, hogy jött egy fiatal társaság, amelyik azt gondolta magáról, és velünk is azt akarta elhitetni, hogy valami egészen újat hoz, a korábbi rendszerek tisztább változatát. Közben pedig beesett ugyanabba a csapdába, mint az előző generáció.
[…]
MaNcs: Mégis elég sok átok zúdult a fejére ez után a vers után.
OO: Talán mert túl személyesnek tekintették, azt gondolták, hogy a Fidesz ellen készült. Pedig erről nincs szó. Többre tartom a verset annál, mintsem hogy ilyen célpontokra lövöldözzek vele. Politológusok ellenvetése az volt, hogy ez a mai helyzet nem egy generációnak a kudarca. Én mégis fontosnak tartom kimondani, hogy a fiatalság önmagában nem mentség vagy előny, mert íme, hozhat rosszat is magával. A tévedhetetlenségnek és az arroganciának ez a furcsa keveréke, amely ezt a generációt jellemzi, az hozott ki a sodromból”.
Orbán Ottó–Váradi Júlia, A szabadság íze (Orbán Ottó költő), Magyar Narancs, 2000/6. (Online: https://magyarnarancs.hu/belpol/a_szabadsag_ize_orban_otto_kolto-63635 – Hozzáférés: 2023. 09. 08.)
[50] Petri György, Összegyűjtött versek, Magvető, Budapest, 2019, 549.
[51] Kabai Csaba, Széljegyzet egy vitához, Élet és Irodalom, 2008/3, 2.
[52] Petri György, I. m., Uo.
[53] Uő, I. m., Uo.
[54] Uő, I. m., 550.
[55] Orbán Ottó, A kozmikus gavallér, Orpheusz Könyvek, Budapest, 1990, 20.
[56] Bartók Imre, Petri megmérgezte a kortárs költészetet, Litera.hu, 2014. április 17. (Online: https://litera.hu/magazin/interju/bartok-imre-petri-megmergezte-a-kortars-kolteszetet.html – Hozzáférés: 2023. 09. 10.)
[57] Kabai Csaba, „gyűlik puhán a korszak mocska”. Megjegyzések Petri György politikai lírájáról, Irodalomtörténet, 2013/3, 80.
[58] Petri György, I. m., 551.
[59] Kabai Csaba, I. m., Uo. (Kiemelés tőlem: Ny. G. Á.).
[60] Petri György, I. m., Uo.
[61] Károlyi Csaba, A Petri-mítosz vége, Élet és Irodalom, 2008/1, 27.
[62] Uő, I. m., 27.
[63] Kabai Csaba, I. m., Irodalomtörténet, 2013/3, 81–82. (Kiemelések az eredetiben.).