1985. Az oregoni Tonya Harding 15 éves kora ellenére Amerika legnagyobb műkorcsolyázó reménysége. Beleszeret az első fiúba, akinek megtetszik. Olyannyira, hogy mire betölti a húszat, Jeffel már házasok is. Az egyetlen probléma, hogy Jeff néha megveri. Mondjuk az anyja is folyton verte, mégis minden pénzét arra költötte, hogy Tonya korcsolyázhasson. Az agresszió és a szeretet pedig nem mindig zárják ki egymást, ugye?
Craig Gillespie rendezőnek ez a hatodik nagyjátékfilmje. Korábban nemcsak vígjátékot rendezett (Plasztik szerelem), hanem sportdrámát is (Az egymillió dolláros kéz). Steven Rogers író a (romantikus) vígjátékírásban járatos (Édesek és mostohák, P.S. I love you, Kate és Leopold). Gillespie mellett a filmet a főszereplő Margot Robbie, és Az éhezők viadala-filmek producere Bryan Unkeless jegyzi gyártásvezetőként. Az Én, Tonya ilyen módon öszvér: zsánerfilmes szakemberek első közös szerzői filmje.
Tonya Harding története a valóságban is összetett: „fehér-szemét” gyermek, „fehér-szemét” anyától, a negyedik, alkoholizmusba fulladó házasság ötödik gyümölcse. Anyja háromévesen beadja a helyi korcsolyacsapatba. Onnantól minden felszolgálói fizetéséből megtakarított fillérét Tonya korcsolyakarrierjére költi, viszi a versenyekre, varrja a dresszeket, mindent megtesz a lányáért – ha nem teljesít, nevelési célzattal, el is veri. Tonya ebből a bántalmazói kapcsolatból menekül egy másikba, amikor első szerelméhez, Jeffhez költözik. A verekedésekkel tűzdelt, végül „se veled se nélküled” kapcsolat egy házasság és egy válás után tragédiába torkollik: Tonya exférje az Olimpiai kvalifikációt jelentő 1994-es USA nemzeti bajnokság idején, egy Tonyát érő fenyegetés után úgy dönt, kiegyenlítésképpen megnehezíti a versenytárs Nancy Kerrigan esélyeit is – a sportoló megfenyegetésére felbérelt férfi végül túllő a célon és egy viperával eltöri a korcsolyázó térdét. Tonya Hardingot az olimpiai szereplés után, mivel tudott exférje fenyegetési tervéről, felfüggesztett börtönbüntetésre és pénzbírságra ítéli a bíróság, valamint örökre eltiltja a korcsolyaversenyzéstől.
A fenti összetett karriertörténet elmesélését az alkotók három (valóságos interjúról mintázott) álinterjú-töredékkel kezdik. A felütés után az interjútöredékek időről időre megszakítják, kommentálják, kiegészítik a játékfilm cselekményét. Hagai Levi és Sarah Treem nagysikerű A viszony című filmsorozatának modelljéhez hasonlóan a konfliktuspontokat két(-három) szemszögből elmesélve is megismerhetjük, így komplexebb képet kaphatunk a karakterekről, a történtekről, olyan képet, amely feltehetően közelebb áll az igazsághoz, mint egy egypontból ábrázolt narratíva. Tonyáról kiderül, hogy bántalmazott, törékeny, agresszív, zabolátlan, határozott és önbizalomhiányos is egyszerre; az anyja oltalmazó és bántalmazó, önzetlen és számító; Jeff pedig gyenge és indulatos, figyelmes és tapintatlan, elbeszéléstől, szituációtól, életszakasztól függően.
Mindeközben a film, hiába machinál súlyos matériákkal, a vásznon habkönnyű történetté áll össze. Kérdés, hogy a tragikus elemek elkönnyítése bagatellizálja-e a témát. Ha a kérdés nem a (még) kortárs médiának a megtörtént eseményekre adott visszhangja felől közelítjük meg, hanem a tragikomédia műfaját vesszük méltatásunk mércéjének: hamar arra a következtetésre juthatunk, hogy bizony az Én, Tonya hiperrealista dramaturgiai elemeket alkalmazó örökérvényű tragikomédia, és semmi esetre sem egyenesvonalú hatósugarakkal felszerelt moralizáló életrajzi dráma. Kacagni ér, a ténymegállapításoknak utánanézni érdemes (a későbbi interjúkban is megerősített érzelmi szubjektumokon kívül) a filmben elhangzó minden adat és cselekmény valós – ha már életrajz, az Én, Tonya a műfajon belül is inkább ismeretterjesztő, mint példaértékű oktatófilm.
A fent említett szempontból, mint a zsánerfilmesek első szerzői filmje, az Én, Tonya kimondottan sikeres. A rendezés, a casting, a fényképezés, a látványtervezés, ha nem is hibátlan, de összességében, az életrajzi-sportfilmek között, kiemelkedő. A casting remek. A Tonya édesanyját alakító Allison Janney plusz jelentéssel ruházza fel LaVona Harding megingathatatlan karakán karakterét: egy uralkodónő eleganciájával viseli az oxigénmaszkot, a bundát, a papagájt. Jeff Gillooly szerepében Sebastian Stan is brillírozik, egyszerre sérülékeny és agresszív, olyan fiatal férfi, aki a légynek sem akarna ártani, aztán valamiért mégis megteszi mindig. Shawn, Jeff (feltehetően) gyerekkori, pszichésen sérült barátja, a Kerrigan ellen elkövetett támadás „túlkapója” egyszerűen csodálatos a ráosztott szerepben. Bomlott, zavart, hátborzongató, hiteles. Egyedül a már említett (alakításáért Oscar-díjjal elismert), producerként is közreműködő címszereplő, Margot Robbie karaktere hiteltelen helyenként. A fotómodell-arcú színésznő hiába hízott meg, hiába viseli ugyanazokat a ruhákat, a fogszabályzót, a (forgatáson sörrel) keményített, töredezett, hullámos hajat, az egész karrierje alatt, a balerinák közé beilleszkedni képtelen Tonya karakterének velejét képtelen manifesztálni a vásznon: a (többi versenyzőhöz képest) darabos, tenyerestalpas, mokány „csúnyalányt”.
A rendezés két melléfogása közül a nagyobbik szintén Robbie alakításához fűződik: a 15 éves Tonya jelenetsora, az első udvarlóval (Jeffel) folytatott beszélgetések bántóan hamisak – a harminc körüli színésznő túlzó gesztusaival terhelt mozdulatsorok arról árulkodnak, hogy nemcsak a színésznő látott régen kamaszt, de sajnos a rendező is.
A másik megkérdőjelezhető döntés az egyébként kiemelkedő látványt érinti. Jade Healy látványtervező (még) nem számít nagy névnek a szakmában, de az Egy szent szarvas meggyilkolása című munkája után ezúttal is emlékezetes miliőt teremt a vásznon. Talán tapasztalatlansága, elismeretlensége lehet az oka annak, hogy rábólintott a rendező és a vizuális effekt komponista akaratára. A film sosem látott jelenetsorokat tartalmaz, melyeken többek között lassított felvételeken látjuk Robbie-t tripla axelt ugrani. A kűr ábrázolása egyedülálló: látjuk, ahogyan a színésznő elindul, utána a kamera, táncol, csúszik, forog, ugrik – mindezt dinamikus, jól átgondolt, spontán televíziófelvételeknek ható képekben. A teljesítmény ott van a képek mögött: Robbie valóban megtanult korcsolyázni, a korcsolyadublőre remek munkát végez, az arca a színésznő arcára pontosan és látszólag hitelesen van kicserélve, és mivel a tripla axelt az elmúlt húsz évben csak pár nő sajátította el a világon(!), akik azóta is mind az élvonalban korcsolyáznak, a stúdióban lemodellezett triplaforgás is egészen a helyén van. A látvány elemei ezeken a képeken mégsem alkotnak olyan kohéziót, mint a film többi részében, a képek túlmachináltak, mivel nem csak a színésznő arca került rájuk utólag, hanem a stadionban a tömeg (tehát a háttér) és a világítás is. A film többi részének alulvilágított-hatású, kézikamerás felvételeiről ezek a képsorok így bizony erősen elválnak.
Az Én, Tonya tehát összességében nem alkot korszakosat, de talán a hibáival együtt is elindít valamit: a életrajzi és a sportfilm ábrázolásában is (Hollywoodban biztosan) új ösvényre tereli a filmnyelvet. Bíztató kilátásokat nyit a jövőre, miszerint úgy is meg lehet fogni egy történetet (és talán így közelíthetjük meg a legjobban az elérhetetlen igazságot), ha több szemszögből próbáljuk meg, ha töredékesen is, de elmesélni. Egy ilyen projekt ugyan nem csak elhivatottságot, de különleges tapasztalatot és szakértelmet is követel, de ha az érintett zsánerek alkotói egymásra találnak, akár még sosem látott alkotások létrehozására is képesek lehetnek.


(Én, Tonya; rendezte: Craig Gillespie; írta: Steven Rogers; főszereplők: Margot Robbie,  Sebastian Stan, Allison Janney, Julianne Nicholson, Paul Walter Hauser, Bobby Cannavale; fényképezte: Nicolas Karakatsanis  ; vágó: Tatiana S. Riegel; látványtervező: Jade Healy; jelmeztervező: Jennifer Johnson; zeneszerző: Peter Nashel)

Szabó Márton István