Csiszár Gábor mostani kismonográfiájával kifulladni látszik a Faludy-kutatást eddig is jellemző oknyomozó, az életműben a megtörtént és kitalált eseményeket egymásnak megfeleltetni szándékozó, azok számonkérésére építő irodalomkritikai megközelítésmód.
A Faludy-recepció, akár a rosszalkodó gyerek: mindig azt mondják rá, csak a baj van vele, ugyanis akárki akármerről próbál kezdeni valamit az életművel, mindig akadnak elégedetlenkedők, akik megjegyzik, hogy ez így nem lesz jó. Egyrészt a költő szimpatizánsai, néha bigott hívői meggyőződéssel őrzik, védik az érinthetetlen költőfejedelemi státuszt, ami – szerintük – minden kétséget kizáróan megilleti a Pokolbéli víg napjaim szerzőjét. Másrészt – ezt fokozva – íróbarátai, önkéntes tanítványai kapacitálják, hogy a kritika még többet foglalkozzék az életművel, ám javarészt a nekik kedves módon, ami, valljuk be: kivitelezhetetlen. A kritikai munkában aztán, ha megbomlik a status quo, és megmérik a Tisztelt Mestert, illetve az utána maradt szövegkorpusz egyes elemeit, azt személyes sértésnek veszik, és rosszindulatú támadást sejtenek a háttérben, ami – mint mondják – méltatlan egy olyan kvalitású szerzővel szemben, mint Faludy György. Mindeközben észre sem veszik, hogy éppen az általuk működtetett reflexekkel akadályozzák, hogy végre történjék valami a közel ezer oldalnyi verssel, és a sok ezer oldalnyi prózával úgy, hogy a legenda dekonstrukciójával élet költözzék oda, ahol megmerevedett szokássá vált az imádat. Ebben az erőtérben aztán a recepció is zavartan mozog: néhány kivételtől eltekintve a költőfejedelmi kultuszban képződő megállapítások szűkre szabott mozgásterében, gúzsba kötve kínlódik. Az eddigi monográfiák után ideje lenne szembenézni a ténnyel, hogy a túlzottan referenciális olvasatok fenntartásával, a kritikai megközelítések eliminálásával pontosan ellene dolgoznak annak, hogy a Faludy-életmű végre életre keljen, vagy legalábbis megmutathassa, mire képes a költő halála után, saját jogon a magyar irodalmi térben. A recepció feladata lenne felszámolni Faludy Györgyöt, hogy élhessen Faludy György. Mert szerző és főhős, ők ketten olyanok, mint a csintalan padtársak az iskolában: adják a lovat a másik alá, néha helyet cserélnek, szinte alig követhető, melyikük hol volt korábban. Faludy tekintete sosem szűnik meg önmagát figyelni, nyomatékosítva: ő a költő, aki kiontja vérét, hogy halhatatlan műveket hozzon létre.
Mindemellett szövegei nagyon is szeretnének élni, az olvasók kifejezett örömmel kapcsolódnak hozzájuk: irodalmi Instagram-idézetekben sok ezres kedvelések mellett, vagy akár pólófeliratok formájában találják meg az utat a mai közönséghez, miközben a kritika valóban adós értő elemzésekkel, a művek kánonbéli elhelyezésével. Az értelmezők jellemzően, ha találkoznak Faludyval, rögtön elfeledik a műveket, és semmi mással nem tudnak foglalkozni, mint nyomozásba kezdeni, felderítendő, mi az igaz, és mi a valótlan állítás a hatalmas életműben, melyek a megtörtént, és melyek a meg-nem-történt események, míg a létrehozott szöveguniverzum működésére, szerveződésére kisebb figyelem irányul. Hosszú ideje ebben a kátyúban rekedt meg a kutatás szekere, és néhány elszórtan jelentkező kivételtől eltekintve nehezen tud bármit is kezdeni az elvárással ott, ahol a legfontosabb kérdések között az szerepel, hogy tényleg szerette-e Faludy a férfiakat is, nem csak a nőket, tényleg harcolt-e az amerikai hadseregben, igaz-e, hogy kezet fogott Albert Einsteinnel, hordott-e zoknit öltönyhöz, vagy valóban bombázórepülőgép-pilóta volt-e a csendes-óceáni hadszíntéren. Ezt a helyzetet csak tovább bonyolítja, hogy szintén időszerű volna végre megkülönböztetni egymástól az írót, a beszélőt és a főszereplőt ebben a szöveguniverzumban, mert ezek szétszálazása nélkül az összes probléma egyszerre szakad a befogadó fejére. Megkötjük Faludyval az önéletírói paktumot, és ahogyan az előre várható, folyton szerződésszegésen próbáljuk érni.
Csiszár Gábor jelen kötete a Faludyról fellelhető adatok, cikkek, magánlevelek segítségével összegyűjti, rendszerezi az életút adatolható történéseit – a szerzőt továbbra is ezek a szerződésszegések érdeklik. 2008-as doktori disszertációját Csiszár Költői szerepek és imázsalkotás Faludy György életművében címen írta, továbbá ő válogatta és látta el jegyzetekkel az Elfeledett versek című kötet anyagát. 2020-as monográfiájával az eddigi legalaposabb életrajzi-nyomozati anyagot teszi elénk, szándékai szerint a korábbi munkáktól eltérő megközelítéssel. „Az ezt megelőző művek, így a költő önéletírását újramesélő, pár vers elemzésével kiegészítő kismonográfia, az utolsó évéről szóló visszamerengés, a leginkább irodalmi és szerelmi kapcsolatrendszerét megfogni igyekvő, ám mélyre ritkán hatoló könyv, illetve egy újságíró olvasó élményeinek kötetbe foglalása azonban nem pótolták egy az életutat bemutató, hiteles életrajz megírását. Ennek elkészítését tartottam célomnak.” (5.) A kötet – 287 oldalon – olyan merész vállalást tesz, hogy „a szerző életének alakulásával párhuzamosan az életművet is áttekinti”. (7.) Ahogy korábban utaltam a Faludy-recepcióval szembeni elvárásokra, a probléma itt is felmerül: „Faludy mindig fájlalta, hogy nem írnak róla szakmunkákat, ugyanakkor a felejtés mellett rettegett attól is, hogy besavanyodott szobatudósok szétcincálják, félreértelmezik verseit. Ahogy aggodalmára fia reflektált: »Elő fogják ásni a sorokat, melyeket kivágtál a Búcsú Amerikától versből; meg fogják jegyzetelni a Nyugat-Ausztrália, az Óda a magyar nyelvhez számos változatát stb. Mi mindketten halottak leszünk addigra, s az égi kávéházban ülve szórakozással nézzük szemfényvesztésüket.«” Így oktrojálja az elvárt viselkedésmintázatot a kései kritikára, így kelt bűntudatot jó előre Faludy és fia, holott e nélkül a szétcincálás nélkül, a megtermékenyítő értelmezések híján bajos becsatornázni az életművet az irodalmi kánonba. Sajnos ennek a levelezésből előbányászott jóslatnak a varázsereje messzebbre ér, mint azt gondolnánk, mert Csiszár is megretten tőle, igazodni próbál hozzá: „Igyekeztem elkerülni ezt a veszélyt, s ezért is támaszkodtam sokszor Faludynak vagy kortársainak korabeli írásaira.” (7.) Márpedig ennek a veszélynek a felvállalása ebben a monográfiában indokolható lenne, tekintve, hogy a kutatómunka során a monográfus szembeállítja a szépirodalmi szövegekben tett állításokat a költő (barátaival, ismerőseivel, családtagjaival folytatott levelezéseiben tett) kijelentéseivel, valamint a korabeli újságcikkek, interjúk, kritikák által kirajzolt alternatív Faludy-történettel. A tettenéréseket Csiszár következetesen „misztifikációnak” nevezi a kötetben. Ezen misztifikációk azok az önéletírói szerződésszegések, amelyek mentén a monográfiában egy másik Faludy megrajzolása zajlik, aki kissé szürkébb, kicsinyesebb, alkalomadtán (hűtlenkedésen kapott) feleségének megverésétől sem visszariadó, barátságtalanabb figurának mutatkozik.
Csiszár a magánlevelezésből válogatva helyenként kifejezetten bulváros részletekkel ragadja meg a költő személyiségét, tetteinek motivációi után kutatva: „Faludy viszont nem volt hűséges nejéhez. Azt állította, hogy januárban minden délután szeretkezett egy-egy arab nővel. Gargantuai élethabzsolással és szabadszájúsággal levelezett barátaival. »Írjátok meg precízen még egyszer, mint állnak a dolgok Tangerben a) nők b) arab fiúk c) kecskék dolgában, mert az embernek egy ilyen világkörüli úton mindent ki kell tapasztalnia.«” (102.) Vagy épp azon levélrészletek részletes átemelésével, amelyekben máltai tartózkodása idején a fürdőkádjában bujkáló hölgy-, illetve fiúszerető kiléte felől tudakozódik egy ismerőse. Emellett időrendben haladunk a korai évektől az első versmegjelenéseken – Villon, Heine, A pompeji strázsán stb. –, emigrációkon, prózai írásokon keresztül a hazatérés időszakának áttekintéséig. Helyenként, például a második emigráció időszakát leíró fejezetben – épp az aprólékos magánlevelezés-ismertetés okán – mintha irreleváns információáradattá dagadna az életút ismertetése, amelyből kiderül, hogy mikor milyen cím alatt lakott a költő, illetve hova akart elutazni, ahová aztán nem utazott el.
A kötet legtöbb fejezetének váza azon a premisszán nyugszik, hogy a magánlevelezésben közölt információk valóban megfeleltethetők a történteknek. Ezekre azonban semmilyen garancia nincsen, pláne egy olyan életmű esetében, ahol a szerzőre utaló szövegekben reflektáltan a beszélő-főszereplő teszi világossá, hogy minden erejével igyekszik bármit megtenni a halhatatlanságért. Vajon a levelekben mennyi túlzás, mennyi „misztifikáció” található? A kérdés akkor válik anomáliává, amikor a Pokolbéli víg napjaim szövegváltozatainak összevetésekor maga a kutató veszi észre, hogy a levelekben is döccen a referencialitásra vonatkoztathatóság. Például egyik – Horváth Bélának írt – levelét vizsgálva: „Faludy azt kommunikálta, hogy az igazságot írta meg, akkor is, ha az előnytelen számára, »elfogadva a szomorú kényszert, hogy az ember saját életrajzát még utólagosan sem rendezheti és kénytelen tudomásul venni a tényeket, szerkesztésről szó sincs tehát«. Ennek egyértelmű cáfolata, például az amerikai eseményeket lerövidítette, kihagyta, vagyis szerkesztett. Mindazonáltal sok esetben a Faludy-hagyaték átvizsgálásával egyes anekdoták megtörténte, háttere tényleg jól fölrajzolható.” (219.) Szinte izgatottan, lábujjhegyen lopakodunk, vajon hol érjük tetten a nagy mesélőt, és mikor tódít például az Eva Scherff-történet kapcsán, amelyben „Mindenképpen valóságalappal bíró, ugyanakkor szépítő szándékkal átszínezett történettel van dolgunk.” (30.) Parti Nagy Lajos vetette fel egy interjúban, hogy talán a rosszul emlékezés volna az irodalom, márpedig ezt elfogadva, a valóság – jelentsen is ez bármit – számonkérése a Faludy-életműben a jövő kutatásait illetően zsákutcának mutatkozik. Olyan, mintha Trója falai alól, minden bolyongás nélkül, egyenesen hazazavarnák Odüsszeuszt az istenek. A magyar Odüsszeusz – Pomogáts Béla nevezte így Faludyt – és történetei esetében azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy amikor megkapjuk Odüsszeuszt, egyúttal ő maga Homérosz is.
A csiszári értelemben vett misztifikáció terminus a kötetben eufemizmusnak hat, amellyel a hazugságok élét, a tettenérések szégyenét szándékozná elvenni, holott mindennek inkább erénynek kellene eztán lennie. Faludy igenis füllentsen, igenis misztifikáljon, mert ezek élő pillanatok a művészetében. Miért várnánk el tőle, hogy dokumentarista igénnyel rögzítse az életét? Hiszen íróról, költőről, ráadásul remek történetmesélőről van szó… Ezeknek a történeteknek, szövegeknek aztán később az irodalmi térben önálló jogon kell megállniuk a helyüket, ennek kell a valódi megmérettetésnek lennie. Vajon más lesz-e egy vers, ha kiderül róla, hogy az adatolható helyszínen nem tűnik olyan elhagyottnak a Logodi utca, vagy ha nem is úszik ott és akkor a dinnyehéj? Vagy kiderül Faludy egyik helyszínéről, hogy az teljesen más a valóságban: „Anyagi okokból is rövid visszatérés következett a menekültszállásra, majd december 14-től a 31 Derb Toubib szám alatt béreltek ki egy házat. Faludy ekkori leírásában »mór palota«, »faragott lakkővel(?) és vállig érő mozaikkal, besütő holddal, el sem mondhatom, hogy milyen gyönyörű« – azonban ő is elismerte, hogy a konyhában, Valy őrizgetett ezüstkanala mellett, egerek laktak.” Itt a monográfus kitér arra is, hogy a helyszínt felkeresve nem talált 31-es házszámot az utcában.
Tény, hogy a Pokolbéli-sorozat szerzője nagyon szeretett mesélni, remek előadóvá vált kalandos élete során, imádta, ha szeretik csattanós történeteiért. A hazaköltözése utáni időszakban közkeletű fáma volt Budapesten, hogy akár ismeretlenül is fel lehet hozzá csengetni a Jászai Mari téri gyorsétterem feletti lakásába, minden előzetes bejelentkezés nélkül, és ha kellően érdekes beszélgetőpartnernek bizonyul az illető, hosszas sztorizgatással, borozgatással fogadja őt a költő. A hétköznapi érdeklődők, szimpatizánsok körében megszerzett népszerűség mellett az eddig megjelent monográfiákban Pomogáts Béla és Blénesi Éva szintén a költő magyar irodalomban betöltött, kiemelt szerepe mellett érveltek, Kulcsár Szabó Ernő viszont egyszerűen nem tartotta Faludyt eléggé fajsúlyosnak ahhoz, hogy helyet adjon neki irodalomtörténetében. Ennek okai között szerepelhet az életmű nyitottságának hiánya, valamint a posztmodernség vagy továbbírhatóság irányába való ridegebb viselkedése, magába fordulása is.
Faludy nem szerette, ha versei önálló életre kelnek. Írásai jelentsék csak azt, amit ő beletett, a szavak jelentsék azt, amire akkor ő gondolt. Hogy egy sor önálló életre keljen, hogy egy vers a saját lábain elinduljon valamerre, az neki elképzelhetetlen. A lírai alany hangját magának vindikálja, ha maszkokat használ, akkor is ő beszél, mindent kitakarva az ő történetének kell az értelmezői horizont fölé magasodnia, mint egy önimádó, narcisztikus Napisten, minden visszaverődő fényben magát kell látnia, sőt a fény is ő maga. Az, hogy egy vers olyannyira nyitott legyen, hogy különböző korokban, más-más befogadók számára újabb és újabb jelentéssel, minőséggel telítődjék, ebben a költői univerzumban nehezen képzelhető el. Beszélőinek egy célja, egyetlen feladata van: több módon építeni Faludy halhatatlanságát. A vers nem lehet fontosabb önmagánál, mindig Faludy a fontosabb. És itt érünk vissza a problémához, amellyel maga a költő és az általa elvárt értelmezések szerint működő kritika zárja kalodába az életművet. Ha mégis kivétel adódnék, és valamelyik vers szabadon működne, tehát a recepció tenné a dolgát, és felszabadítaná a nyomás alól a szövegek egyikét-másikát, akkor a nyomozó kutató egy Faludy-megjegyzés előbányászásával letörné az igyekvő kritikus vagy dezertőr vers szabadságvágyát, és eltökélt makacssággal mutatná meg a szöveg számára kijelölt helyet, ahol annak élnie, halnia kell. Jó példa erre a Gömöri György és Béládi Miklós által is vizsgált Fehér egerek című vers, amelyről kifejtik, hogy Faludynak vannak filozofikusabb igényű írásai, amelyek Szabó Lőrinc költészetével mutatnak hasonlóságot. „Faludy azonban nem értett egyet versének ilyen elemzésével. Az Összegyűjtött versek saját példányában, melyet ma Szakolczay Lajos őriz, ekként fogalmaz: »Ebben nincs semmi szimbolikus. Ignotusné (akit nem bírtunk ki) jelent meg kocsijával házunk előtt, elmondta, hogy Laski, az Encounter szerkesztőjének felesége, gyermekeik fehér egereit rájuk bízta a nyárra, persze ez a seggnyaló nő (mint férje) nem mert nemet mondani, de fél az egerektől. […] Amit a versről az Irodalomtörténet negyedik kötetében Béládi ír (Akadémia, 1982), annak se füle, se farka.«” (237–238.)
A Faludy-szövegkorpusz körül valóban érdekes, ám nem tartozik legjelentősebb problémái közé az újraírások okozta árnyalatmódosulások lekövetése. Sokkal izgalmasabbak a maszkok mögé bújó költő elfojtásainak mintázatai. Ebben az életműben épp a csillogni vágyás mögötti szorongás, a megfelelni akarás szomorúsága a valódi tragédia, ami ilyen irányba terelte Faludy művészetét. A maszkok utáni kutatások izgalmas útja nem Villonnál, Heinénél, Erasmusnál kezdődik, hanem ab ovo a Mindennapi Faludynál, aki biszexuálisként, igen erős homoerotikus vonzalmakkal, asszimilálódni akaró, baloldali gondolkodású zsidóként – akinek igenis fájt, ha nem magyarnak titulálták (lásd: Alkony a Dráá folyónál) – az irodalmi térben létrehozta a Hős Faludy konstruktumot, aki élni tudott a 20. század szörnyűségei közt. Később aztán a Mindennapi Faludy ennek a Hősnek az életét próbálta írni több, és élni kevesebb sikerrel. Ez a fajta irodalom közel áll a traumafeldolgozó szöveguniverzumokhoz, ahol a holokauszt és a kommunista terror traumájának lehetséges túlélési és elbeszélői módjait követhetjük nyomon. A Rákosi-diktatúra és a gulyáskommunizmus idején ki nem mondott, a néplélekben mélyen elnyomott traumákra adott egyik lehetséges válasz ez az irodalom. A közönségsiker mögött is ez a kibeszélésnek teret engedő, szabadságával, vérbő megjegyzéseivel, anekdotikus elbeszélésmódjával az élményt megoszthatóvá tevő narratíva húzódik, létrehozva a szenvedésközösséget, amelyben megkezdődhetett – ha szamizdatban, nagyon halkan is – a kibeszélés, a társadalmi gyászmunka. Véleményem szerint ez szabhat a jövő kutatásainak olyan irányt, amely új lendületet adhat a Faludy-életműnek. A Mindennapi Faludy életeseményeinek túlnyomó része jelen monográfiával bővülve immár ismerhető, adatolt.
A viszonyítási pontként használható Faludy-biográfia elkészítéséért Csiszár Gábor roppant nagy feladatot végzett el, hatalmas mennyiségű magánlevelezést, adatellenőrzést formált könyvvé, ami megkerülhetetlen lesz a jövő kutatói számára. Elfogadható, szerethető az a finom elfogultság, amit Csiszár Faludyval szemben tanúsít, és kifejezetten mulatságosak azok a csipkelődő megjegyzések is, amelyeket a szerző a többi kutató – jellemzően Pomogáts és Blénesi – munkájára tesz. Például: „Jellemző a Faludy-filológia hiányára, hogy több szakmunkában visszatérő tévedés, hogy a kötet ezen első kiadása A pompeji strázsa címmel jelent meg. Pedig elég bármely könyvtári kötetet fölcsapni, hogy ezt megcáfoljuk. A tévedés téves katalogizáláson alapul: pár könyvtár régi cédulakatalógusa tényleg ezt a címformát tartalmazza, ám ha a kutatók ki is kérték volna a hivatkozott köteteket, meggyőződhettek volna a tévedésről.” (72.)
Vitathatatlanul vannak még feltárni való életesemények a Magyar Odüsszeusz kalandozásaiban. Ám ha a recepció valóban a magyar irodalmi hagyományba szeretné illeszteni ezt a hatalmas életművet, ahhoz új utak, új megközelítések kellenek, hogy elkerüljük azt, amitől a költő is olyannyira tartott: a feledést.
(Korunk–Komp-Press, Kolozsvár, 2020)
.