a sodródó szitakötő a nap arcába néz
medréből egyszer kiárad a folyó,
a sodródó szitakötő a nap arcába néz:
s egyszerre semmi sincs!
Gilgames eposz
mostanában két hétfői napom van. az egyiket úgy hívják, hogy kedd. ha maradok, lesz öt hétfőm. mindegyik másik napról elnevezve. szombaton és vasárnap elkerülő magatartást tanúsítok. látóterenként minél kevesebb emberrel. töltsék be mások, ami híja van a tükörnek. bármiben megnézhetem magam, ami nem tükröződik. anyagmélyi rezgésben, egy galaxis születésében, ami sosem lát ember általi halált. amit sosem lát halál általi ember. próbálom az univerzum időskori gondolkodását megérteni. a kritikátlanságot, az idő rigid bardóvá válását, a türelmetlenséget, a tapasztalt élet helyett az élet tapaszt, a tágulásban az érdeklődés beszűkülése szűkölés vagy fókuszálás? belém fásulhatna egy tisztás is. de nem. fák nélküli rengeteg. a mozdulatlanság renget, nem ringat. feléleszt egy ősi reflexzónát. semmibe tárt karok. a távolodást zuhanásnak megélt újszülöttét. a halál indikátorfaja az ember. a halállal nem tehető múlt időbe a „szeretlek”, inkább csak csodálkozva mondjuk ki, hogy még igen. vagy már nem. de ez a nem a nemlétből törik le. hogy a másiknak lét legyen. mondja meg a bárkából szabadon eresztett dögevő madár: visszavonult a víz már. jelölje meg a soha vissza nem térés birodalmát. hiába a víztől visszahódítás, itt minden a víznek hódol már, a folyóból egyszer kiárad az ember, a sodródó nap szitakötő-arcába néz: és egyszerre van semmi!igeideje mostsoha, újult helyett ájult roham. ki írta meg margónak? megvárjam, míg a töredelem törtetéssé válik a belém nézett egymástól távolodó csillagokban? kire lehet bízni a sötétséget, és kiben lehet bízni, hogy erősebb annál, mint az, aki állítólag a fényt uralja?* az idő nem áll meg a mutatókkal. csak a kihalt okkal. hol van az az anyaország, aminek én vagyok a halálon túlija?
ahogy a szél egy maszkot rásodor
a fiam felé beszélek apámmal. az idővel egyidős. vízválasztó hegy. otthon lenni az elvettetésben. a semmiből szavak jönnek. tudom, ez az én semmim. napkérgek. virágzásig várni, hogy az avart magáévá tegye a föld. vagy legyen egy erdőm kert helyett. ahol egyivású ujjongás a lombhullás és a virágzás. nem tárgyvesztésben, igevesztésben vagyunk. vagy az ige tárgyvesztésében? mi lennénk a tárgya? s az ige tárgyvesztése gyász. ha fel akarjuk magunkat játszani igének. és az igét tárgyiasítjuk. minden elpusztul a kertünkben, amit mi ültettünk. minden szívósan megmarad, ami csak úgy megjelent. a vadszilvafa járvány kori virágzása marad meg a legmélyebben. ahogy a szél egy maszkot rásodor, s végül két ágra fektet. megállítanám havazását, hogy anyám egy hét múlva láthassa virágzását. hosszabb a világosság tőle minden óraátállítás nélkül. ha nincs fagy, nincs éjszaka, nincs szél, tán kitart. mint a hang, ami mögött körkörös lélegzet van. anyámat hosszú évek óta csak ebben a fában láttam gyönyörködni. de van fagy, van éjszaka, van szél. ahogy anyám is van. hegyválasztó víz. zsigeri kijelentés. az idővel egyidős. lehet a teremtés Isten gyászmunkája, a világ felvettetése előtt leölt fiáért? ..az igazi kritika a gyászra való képességgel kezdődik, mert az a legzsigeribb kijelentés arról, hogy a dolgok nincsenek rendben.* nincs karbonsemleges irgalom. megtanultam a csupasz falaktól, hogy képekkel hallgatok.
jó ütemben hallgat
all religions tell stories, and the Rothko Chapel has no stories to tell.
a vitán felül állónak is kötődnie kell, bele kell esnie kategóriákba, amelyeket aztán tagadni lehet, hogy nem azért, hanem a vitán felül állásáért, valójában: jó ütemben hallgat, szóval, ütemérzék, erre az ütemre süketültem meg, hogy mikor kell csírátlanítottan hallgatni, először az irányhallásomat vesztettem el, a társas kirekesztettségemet úgy dolgozni fel, hogy valamelyik oldal kirekesztettjének kikeresztelkedve betérjek, vagy megkeresztelkedve kitérjek, még az onkológiai regiszter is felkínálja: oldalisága értelmezhetetlen, aztán ezt a ütemező frekvenciát magát veszítettem el, már csak a kéket hallom, ami csaknem fekete tus, nem állítja meg szememet a vásznon, leads beyond, de nem az örökkévalóságba, egyetlen próféta sem az örökkévalóság szempontjából nézi a dolgokat. Mindig partizán teológia, mindig az adott pillanatért, mindig a konkrét közösségért van, megelégszik látni egy darabját az egésznek, és kimondja azt, a kockázat árán is, hogy szembe állítja az egész maradékával.* a hagyomány epigenetikai módosulása. láttad már a napot kútban tündökölni? vagy akárcsak tükröződni? has no stories to hell.
*Walter Bruggemann: A prófétai képzelőerő
A képeket Zellei Boglárka Latorlépés c. kiállításán készítettem.