Kr. u. 165: a Római Birodalom fejlődése eléri csúcspontját. Beköszönt az egyetemes béke – a Pax Romana – korszaka Britanniától Egyiptomig, Galliától Görögországig. Marcus Aurelius tartja fenn ezt az aranykort, aki legalább annyira filozófus, mint császár. A Pinarius család műhelye aranyozott szobrokkal és hatalmas, márványból faragott emlékművekkel járul hozzá a város ékesítéséhez. Ez a művészet és a józan ész kora. Csakhogy a történelem nem áll meg. Az elkövetkező évek háborúkat, járványokat, tűzvészeket és éhínséget hoznak. A történelem legjobb császárait a legrosszabbak követik. Végtelen hullámokban támadnak a barbárok, akik egészen Róma városáig merészkednek. Katonák kaparintják meg a hatalmat, és a legmagasabb ajánlatot tevőnek adják a trónt. A birodalomban kitör a káosz.
Mindeközben a Pinarius család fennmarad, és ez javarészt a fascinumnak köszönhető, a Rómánál is régebbi talizmánnak, számtalan nemzedékük misztikus örökségének.
Végül még nagyobb katasztrófa sejlik fel a láthatáron. Bizonyos szekták a társadalom pereméről veszélyes, lázító gondolatokat terjesztenek. Meggyőződésük, hogy mindenki csak egy istent imádhat, az ő istenüket. Keresztényeknek nevezik magukat. Egyes császárok megtűrik őket, mások kegyetlenül leszámolnak velük. Aztán az egyik császár felfoghatatlan lépést tesz. Felveszi a kereszténységet. Constantinusnak hívják, és az általa elindított forradalom örökre megváltoztatja a világot.
Steven Saylor Texasban született 1956-ban; gyermekkorában gyakran járt autósmoziba, ahol egy életre beleszeretett az ókori tárgyú filmekbe (Ben Hur, Kleopátra, Spartacus). A Texasi Egyetemen szerzett történész diplomáját a History Channel ókori Rómával foglalkozó műsorainak szakértőjeként is kamatoztatta. Gordianus, a Nyomozó főszereplésével eddig tizenhat kötete jelent meg, mellettük Róma, Birodalom és Dominus címmel az ókori Róma történetét feldolgozó, évszázadokat átívelő műveket is írt.
Steven Saylor Dominus (2022 – Dominus: A Novel of the Roman Empire, 2021) című regényének részletét Heinisch Mónika fordításában az Agave Könyvek engedélyével közöljük.
.
Steven Saylor
Dominus
(részlet)
.
KR. U. 165
Félek, hogy lányunkra halál vár…
Felesége szavai visszhangoztak Lucius Pinarius fülében, miközben négyéves fia kezét fogva belépett a szenátus házába. Bízott benne, hogy mégsem annyira tragikus a helyzet. Végül is milyen tünetek gyötrik Pinariát? Álmatlanság, levertség, szabálytalan pulzus, szellemi nyugtalanság – ezek nem valami kórság jelei, és ha ártó szellem szállta meg, nem is kifejezetten súlyosak. Ugyanakkor Lucius felesége vég nélkül példálózott olyan barátaikkal és rokonokkal, akik jóval enyhébb tünetektől szenvedtek, mint tizenéves lányuk, mégis odavesztek, olykor egészen váratlanul. Pinaria már legalább két hónapja betegeskedett, pedig már három különböző orvos is kezelte. Ezen a napon új gyógyító jelentkezett be hozzájuk: egy Pergamumból származó ifjú, akit Lucius egyik szenátortársa ajánlott a családnak.
Előtte azonban Lucius ugyanazzal kezdte a napját, mint mindig: áldozattal próbálta elnyerni a szenátus házának előcsarnokát őrző istennő kegyeit. Fiával, a kis Gaiusszal együtt beléptek a csarnokba, és a magas bronzkapu bezárult mögöttük. Fölöttük magasodott az istennő szobra: teste jóval nagyobb volt a halandóknál, irdatlan szárnyát szélesre tárta, és egy roppant babérkoszorút tartott a belépők feje fölé, amely méreténél és bizonyára súlyánál fogva is alkalmatlan volt az emberi viselésre. A bronzszobrot olyan ügyesen festették ki, hogy olybá tűnt, a koszorúban frissen szedett babérlevelek zöldellnek, és a szárnyas istennő bármelyik pillanatban leugorhat a magas talapzatáról. A jókora ablakokon át beszűrődő lágy fény még tovább erősítette az illúziót.
A kis Gaius még sosem járt a szenátus házában, és most tágra nyílt szemmel bámulta Victoria szobrát. Nyögéshez-nyöszörgéshez hasonló hang szakadt fel belőle, és apja tógájába kapaszkodott.
Senki más nem tartózkodott az előcsarnokban. Az istennőt leszámítva ketten voltak. Halk neszek visszhangoztak a márványfalak között.
A szobor előtti márványoltáron kis tüzecske pislákolt, a lángok aranyos fényt vetettek a fiúcska hajára. Lucius halk nevetéssel érintette meg a szürke fürtöket.
– Ne félj, fiam! Hódolunk és áldozunk Victoriának. Cserébe mindig nagyon kegyes volt irántunk. A szenátorok minden alkalommal megállnak az oltárnál, ha belépnek az előtérbe, tömjént égetnek és imát mondanak. Az istenek a füstből táplálkoznak, és a tömjéné a legédesebb minden füst közül.
A lánghoz érintett egy csipet tömjént, nézte, ahogy megperzselődik, aztán felpillantott a szoborra, és azt suttogta:
– Drága Victoria, halandók szerelmetes istennője, tekints kegyesen nagybecsű Verus császárunkra a párthusok elleni hadjáratában! Kergesd szét ellenségeit! Óvd a vezetése alatt álló légiókat! Add meg nekik a temérdek hódítás és zsákmányolás lehetőségét! Ha pedig végeztek, kísérd haza épségben Verus császárt és seregeit, hogy diadalmasan végigvonulhassanak a Szent Úton! Az összes római fohászát tolmácsolom a birodalom minden részéből. Mindnyájan fejet hajtunk előtted. – Lenézett a fiára, aki szintén lehorgasztotta a fejét. – Emellett, drága Victoria, kérnék egy sokkal kisebb szívességet magamnak és a családomnak is… add áldásodat arra, amire a mai napon vállalkozom! Legyen az orvos hozzáértő és becsületes! Maradéktalanul állítsa helyre leányom egészségét! – És ne kérjen túl sokat érte – tette hozzá gondolatban, de nem mondta ki hangosan. Úgy hitte, az isteneket nem érdemes apróságokkal terhelni.
Nyikorogva tárult fel mögöttük a hatalmas bronzajtó. A belépő ember Luciuséhoz hasonló, bíbor szegélyű tógát viselt. A kis Gaius láttán elmosolyodott.
– Először jár itt a fiú, Pinarius szenátor?
– Igen, szenátor… – Lucius csak a gyűlésekről ismerte a férfit, és nem emlékezett a nevére. Hivatalos ügyintézések alkalmával rendszerint egy rabszolga súgta a fülébe az ilyen apró részleteket, ám ezúttal odakint várta egy szerény kíséret.
– Gondolhattam volna a tágra nyílt zöld szemek láttán. Egy szenátor fia soha nem felejti el első látogatását a szenátus házában. Lenyűgöző épület, igaz, fiatalember?
– Igen, szenátor. – Gaiust megtanították rá, hogy válaszolnia kell az idősebbeknek, és tisztelettel kell megszólítania őket.
– Először jár itt, de biztos nem utoljára. Te is szenátor akarsz lenni nagy korodban, mint az apád, fiacskám?
– Igen, szenátor!
Lucius megfogta Gaius kezét, és félreállt, hogy a másik is bemutathassa áldozatát az oltárnál. Kiléptek a még mindig nyitott ajtón, és kisétáltak a szenátus házának széles előcsarnokába. Hunyorogtak az éles napfényben. Alattuk, a fórum nyílt terein harsányan beszélgettek a csoportokba verődött férfiak. Rabszolgafiúk szaladgáltak, üzeneteket vittek és gazdáik ügyes-bajos dolgait intézték. A szenátus csarnokának nyugalma után szinte bántó volt odakint a reggeli nyüzsgés, Lucius mégis kellemesnek találta. A fórum zaja jelentette a város szívverését, és ezen a délelőttön sem zaklatott, sem lomha nem volt, sőt: éppen azt jelezte, hogy minden rendben zajlik a világ legnagyobb, leghatalmasabb és legnemesebb városában.
Bárcsak a lánya is olyan egészséges lenne, amilyennek Róma látszott ezen a csodás tavaszi délelőttön!
– Én is szenátor leszek, ha felnövök? – kérdezte Gaius.
– Minden okunk megvan ezt feltételezni. De ahhoz legalább huszonöt évesnek kell lenned, és addig még sok idő van hátra.
– És hogyan lesz belőlem szenátor?
– Régen választották az embereket erre a hivatalra, de mostanában leginkább valamelyik császár jelöli ki a szenátori címre érdemes embereket.
Ezért a bölcsek mindig igyekeznek mindkét császárnak kedvében járni.
– Miért van két császár? Fivérek?
Lucius elmosolyodott, mert örült, hogy fia ilyen éretten érdeklődik a világ dolgai iránt.
– Vér szerint nem, tehát nem úgy testvérek, mint te és Pinaria. De Verus és Marcus is ugyanabban a házban nőtt fel, és az előző császár úgy vélte, legjobb, ha együtt uralkodnak, megosztják a terheket. Eddig sikeresnek is bizonyultak. A birodalom olyan hatalmasra nőtt, hogy egyetlen császár már nem is lenne képes irányítani. Ezért a felettébb művelt és megfontolt Marcus Aurelius, aki afféle filozófus, Rómában lakik, itt foglalkozik a törvénnyel, kereskedelemmel és hasonló dolgokkal, illetve ügyel arra, hogy a polgárok megtömhessék a hasukat és illően viselkedjenek. Verus pedig háborúskodik. Mindenki másban tehetséges. Róma nagyon szerencsés, hogy két ilyen remek ember irányítja: egy gondolkodó és egy cselekvő, ha úgy tetszik.
Gaius a homlokát ráncolta.
– De akkor miért nem te vagy a császár, apám? Nem a te családod a legrégebbi Rómában?
Lucius elmosolyodott.
– Nekünk, Pinariusoknak van egy kedvenc mondásunk, ami talán igaz is. Kétségtelen, hogy egészen Róma alapításáig vissza tudjuk vezetni vérvonalunkat, sőt még tovább, a legendák korába visszanyúlóan. A mi családunk már itt volt, amikor Hercules megölte Cacust, a szörnyet a Tiberis partján. A Pinariusok állítottak először oltárt Herculesnek, népük megmentőjének – az volt a Hét Domb vidékének legelső oltára. És a famíliánk már akkor is ott volt, amikor az isteni Augustus felállíttatta Victoria oltárát és szobrát a szenátus házában. Nagy megtiszteltetés, hogy jómagam Marcus Aurelius mellett nőhettem fel, még jóval azelőtt, hogy Antoninus Pius az örökösévé tette.
– Birkóztatok is, apám?
Lucius elnevette magát.
– Hogyne, és sokszor én győztem! Azt viszont be kell ismernem, hogy jobb lovas és ügyesebb vadász volt nálam, tudósként pedig kiemelkedő. Nemcsak nálam volt okosabb, hanem sok tanítónknál is.
– Verus császárral is együtt nőttél fel?
– Nem, ő tíz évvel fiatalabb nálam és Marcusnál… körülbelül akkora korkülönbség van köztünk, mint közted és Pinaria között. Gyerekként Verus is jeleskedett birkózásban és vadászatban, a tudományhoz is volt esze, bár a filozófiát sohasem kedvelte annyira, mint Marcus. Ugyanakkor kitűnő katona lett, ami igencsak javára válik most Rómának, hiszen a párthusok nem kelhetnek át az Eufrátesz folyón, sőt megfélemlítésképpen ki is kellene kanyarítanunk egy darabot a birodalmukból. Azt hiszem, a fivéremmel hasonlítunk a két császárra. Én Rómában maradtam, a nagyapádtól örökölt családi műhelyt vezetem, míg a nagybátyád, Kaeso katonaként szolgálja Verus császárt. Jaj! Elfelejtettem név szerint említeni Kaesót az istennőnek mondott imámban. Talán vissza kellene mennünk… de végül is hangsúlyoztam, hogy épségben térjenek vissza a katonák, és a nagybátyád köztük van…
Lucius látta a fiú arcán, hogy már nem hallja a szavait, mert egy izgatott tömegre figyelt az alant elterülő fórumon. Hát igen, Gaius még fiatal volt ahhoz, hogy egy szenátor vég nélküli szónoklatát hallgassa, még ha az apja is szónokolt neki. A lényeg, hogy a gyerek érdeklődő volt, szinte feszítette a kíváncsiság, nem félt kérdezni, és büszke volt a származására.
– Elég a locsogásból, fiam. Sietnünk kell haza. Ott akarok lenni, amikor az új orvos megérkezik.
Galénosz három rabszolgával járta Róma utcáit. Ketten az orvosi eszközökkel teli táskáit cipelték, és a harmadik a páciens házához vezette. Az orvos rég betöltötte a harmincat, a világ nagy részét beutazta már. Többek között Alexandriában is sokáig élt, ráadásul az előkelő Pergamum városából származott. Minden szempontból nagyvilági és tapasztalt embernek számított. Időnként azonban még meglepődött a világ fővárosában látottakon, jóllehet már három éve Rómába tette át székhelyét. Kétségkívül Róma volt a világ legnagyobb, leggazdagabb és legelegánsabb városa, ugyanakkor itt voltak a legszegényebb nyomornegyedek is.
Éppen áthaladt a Subura egyik orrfacsaró szagú részén – a levegő egyszerre bűzlött a tűzön rotyogó káposztától, a rabszolgák verejtékétől, a kutyaürülék és a latrinák szagától –, és kilépett a fórumon sorakozó templomok és középületek között elterülő fényes térségre. Ott sokkal inkább az oltárokon parázsló tömjén és az írnokok tintájának illatát lehetett érezni a márványt melegítő napsütésben, bár ezekbe is belekeveredett a hígított vizelet csípős szaga, mivel a szenátorok és más kimagasló rangú, fontos ügyekben járó személyek tógáját azzal fehérítették.
Galénosz három rabszolgájával együtt felkaptatott a Palatinus-dombra. Itt szinte kizárólag templomok és császári paloták álltak. A kevés kivétel egyike volt a viszonylag kicsi, de kifogástalan ház az egyik keskeny, fáktól árnyékolt utcában. A csoportot irányító rabszolga bekopogott az ajtón, és váltott pár szót az odabent álló rabszolgával, mire befelé lendült a széles tölgyfa ajtó.
Mivel az orvos kérdezősködött már itt-ott leendő betegéről, tudta, mire számítson: az előtér falaiban fülkék sorakoztak, bennük a Pinariusok korábbi generációinak viaszmaszkjaival és márvány mellszobraival. Minden római őrizte ősei emlékét valamilyen módon, és az előkelőbbek olyan helyeken tartották a képmásokat, ahol mindenki – valamennyi látogató, rabszolga és családtag – mindennap láthatta őket érkezéskor vagy távozáskor. Két, egymással átellenben elhelyezett fülke nagyobb volt a többinél. Az egyikben a szabályos vonású fiatal isten, Antinoosz pazar mellszobra tűnt fel. Utazásai során Galénosz sok Antinoosz-szobrot látott már, de ez még azok közül is kiemelkedett: a páratlan tehetségű művész úgy formázta és színezte az alkotást, hogy teljesen élethűnek hatott. Galénosz szinte várta, hogy pislant egyet lazúrkő szemével. A másik szobor bizonyos tekintetben ennek épp az ellentéte volt: egy idős, szakállas, filozófusi köpenyt viselő férfi teljes alakos szobra. Galénosz őt is felismerte, hiszen számtalan ábrázolásával találkozott utazásai alatt – a híres bölcs és csodatévő tüanai Apollóniosz.
Előkerült egy rabszolga, hogy bekísérje őket a ház közepén nyíló kertbe. Galénosz két segédjét is magával vitte, hogy jegyzeteljenek és kezébe adják a szükséges eszközöket. Megtanultak nesztelenül járni és némán dolgozni, azaz minél kevesebb feltűnést kelteni. Az orvos legszívesebben láthatatlanná változtatta volna őket, ám az már nem gyógyítás, sokkal inkább varázslás lett volna, annak pedig a látszatát is lelkiismeretesen kerülni akarta. Nem minden orvos követte a példáját.
Lucius Pinarius szenátor az oszlopsorral körülvett kertben üldögélt. Intett Galénosznak, hogy üljön le. Az orvos első pillantásra felmérte, hogy Pinarius, akiről úgy tudta, a negyvenes évei közepén jár, kitűnő egészségnek örvend. Testalkata robusztus volt, zöld szeme élénk pillantású, a haja az a fajta aranyszőke, amelyik az idő múlásával világosodik, de sosem őszül meg. Egy asszony és egy gyermek lépett ki a kertbe. Pinarius bemutatta feleségét, Paulinát és kisfiukat, Gaiust.
– Gaius? – kérdezte Galénosz a gyerekre mosolyogva. – Elég régimódi név, manapság ritkán adják Rómában. – Olyan erős akcentussal beszélt latinul, hogy Luciusnak feszülten kellett figyelnie. Ő maga sokkal jobban beszélt görögül, mint az orvos latinul, ezért inkább görögül válaszolt.
– Azért választottuk ezt a nevet, mert rokonai vagyunk a valaha élt legnagyobb Gaius nevű rómainak, Gaius Julius Caesarnak.
– Ó! – Galénosz bólintott a lenyűgöző állítás hallatán, ám nem vette túl komolyan. A régi római patríciusok közül szinte mindenki hasonlóan előkelő vérvonallal büszkélkedett. Állítólag Marcus császár is a híresen bölcs és békeszerető Numa király leszármazottja volt, aki a város bátor, ugyanakkor vakmerő alapítóját, Romulust váltotta a trónon.
Az orvos örült neki, hogy anyanyelve használatára bátorítják, ezért gyorsan görögre váltott, amit szabatosan, elegáns kiejtéssel beszélt.
– Titeket teljesen egészségesnek látlak. A páciens jelen van? – közölte.
– Nem. Tizenhárom éves leányom gyengélkedik. De előbb mesélj magadról egy kicsit, kérlek! Pergamumból jöttél, ugye? Megszenvedte a város a háborút?
– Ínség és egyéb csapások zilálták szét a megszokott rendet, de a barbárok soha nem kerültek egy hónapnyi járóföldnél közelebbre. Antiókhiában sokkal rosszabb volt a helyzet, de mostanra sokat változott, Verus császárnak és légióinak köszönhetően.
– Hiányzik a szülővárosod?
– Remélem, visszatérhetek Pergamumba, ha a háború okozta ínség és bizonytalanság elmúlik. Az apámtól örökölt pergamumi birtok addig is elegendő jövedelmet nyújt nekem az utazáshoz. Ott élhetek, ahol akarok.
– Orvos létedre fiatalnak látszol – jegyezte meg Paulina. – Egyetlen ősz hajszálad sincs!
– Az uradnak sem fehér még a haja, bár ha jól becsülöm… – Galénosz felszegte a fejét –, egészséges… negyvenhárom éves… tíz hónapos… és tizenöt napos férfi.
Lucius elnevette magát.
– Erre meg… hogy jöttél rá?
Galénosz mosolygott.
– Ahogyan te is biztosan puhatolóztál felőlem a barátaidnál, én is faggatóztam itt-ott. Kivétel nélkül mindenki ugyanazt mondta először Lucius Pinarius szenátorról: egy napon született szeretett császárunkkal, Marcus Aureliusszal. Vagyis őhozzá hasonlóan te is Róma 873 évének április havában, a huszonhatodik napon jöttél a világra.
– Asztrológus is vagy? – kérdezte Paulina.
– Nem. És valóban, orvostársaim többségénél fiatalabb vagyok. Nagyon korán kezdtem a tanulást, Aszklépiosz isten hamar eldöntötte, hogy ezt az utat kell járnom.
– Megszólított az isten? – kérdezte Lucius.
– Nem engem, hanem apámat. Ő azt az álmot dédelgette, hogy ha felnövök, filozófus leszek. Maga oktatott számtanra, a grammatikára és a logikára. Amikor azonban tizenhét éves lettem, Aszklépiosz, az emberiség nagy gyógyítója megjelent apámnak álmában, és azt mondta neki, hogy orvos lesz belőlem. Apám két évvel később meghalt, és halálának okára soha nem derült fény. Éppen akkor kezdtem meg a tanulmányaimat, és folyton az járt a fejemben, hogy ha már beteljesítettem volna Aszklépiosz kívánságát, megmenthettem volna apámat. Azóta is az ő szellemét próbálom kiengesztelni, hogy utolérjem a sorsomat. Tizenegy évig tanultam Pergamumban, Szmürnában és az alexandriai Múzsák templomában.
– Tizenegy évnyi tanulás? Bámulatos – bólintott Lucius tűnődve. – A legutolsó orvos, akivel beszéltünk… hogyan is fogalmazott, Paulina?
– Úgy nevezte magát: a thesszáliai metodológus. Azt vallotta, hogy a betegségeket két csoportra lehet osztani: laxum és strictum, vagyis ami kitágítja vagy összezsugorítja a testben lévő apró edényeket.
– Azt is mondta, hogy egy rátermett tanítvány hat hónap alatt mindent el tud sajátítani, amit egy orvosnak tudnia kell – tette hozzá Lucius.
Galénosz felhorkantott.
– Ezért kószál annyi úgynevezett orvos Rómában, aki fél éve még borbély, sarukészítő volt vagy a pöcegödröket tisztogatta!
– Ráadásul nem keveset kért – motyogta Lucius.
– Velem ellentétben. Amikor először sikerült diagnosztizálnom egy betegséget és meggyógyítanom a pácienst, rádöbbentem, hogy életem végéig csakis ezzel szeretnék foglalkozni. A gyógyítás a szenvedélyem és a hivatásom, de nem ebből élek, és nem is szeretnék. Semmit sem kérek a szolgálatomért, hiszen nincs rá szükségem.
Luciusnak tetszett, amit hall.
– A férjem úgy értesült, hogy régebben… gladiátorokat is kezeltél – szólalt meg Paulina enyhén borzongva. Egyszerre találta bámulatosnak és visszataszítónak a lehetőséget.
– Úgy van. Tanulmányaim befejeztével visszatértem Pergamumba, ahol a városi gladiátorok főorvosának neveztek ki. Bizonyos szempontból akkor kezdődött a képzésem. Rettenetes sebeket kellett összevarrnom, bonyolult műtéteket végeztem. És a boncolások…
– Embereket boncoltál? – hőkölt hátra Lucius.
– Dehogy. Az emberi holttestek boncolása több száz éve tilos mindenhol, azóta, hogy az első Ptolemaiosz elfoglalta Alexandria trónját, és megengedte Herophilosznak, az orvosnak, hogy elítélt bűnözőket vágjon fel… akik egyesek szerint még meg sem haltak.
A kis Gaius szeme elkerekedett a szörnyűség hallatán. Szülei megdermedtek, ám uralkodtak arcvonásaikon.
– Boncolás alatt – folytatta Galénosz – állattetemek szétbontását és állatok élveboncolását értem. Könnyen hozzáfértem a pergamumi arénában felvonultatott egzotikus állatokhoz, hiszen a gladiátorszálláshoz közel tartották őket. Akadtak közöttük szokatlan teremtmények is, sok tanulsággal szolgáltak. A majmok a legérdekesebbek, mivel szervezetük nagyon hasonlít az emberekére.
Lucius összevonta a szemöldökét. Mi köze a sebesült gladiátoroknak és az élve boncolt állatoknak – ráadásul majmoknak – egy ifjú római hölgyhöz, akit titokzatos kórság emészt? Ám az ifjú pergamumi orvos rendkívül magabiztosnak tűnt, sőt következő mondataival mindjárt feltételeket is szabott.
– Ha elvállalom a beteg kezelését – folytatta –, feltétlenül válaszolnotok kell minden felmerülő kérdésemre, akármilyen feleslegesnek vagy tolakodónak tartjátok is őket. Akkor is szükséges a teljes őszinteség, ha az igazság ízléstelen vagy kínos.
– Mi köze az őszinteségnek ahhoz, hogy meg tudod-e gyógyítani a lányomat?
– A megértéshez elkerülhetetlen, hogy tisztán és átfogóan lássam a körülményeket.
– Miért hiszed, hogy a férjem nem lesz őszinte hozzád? – kérdezte Paulina.
Galénosz felszegte az állát, és arca olyan gúnyos kifejezést öltött, amelyet Lucius gyakran látott rajta a rá következő években.
– Csodálkoznátok, ha tudnátok, hányan vezetnek félre a pácienseim és gondviselőik közül, sokszor szándékosan! A legtöbb ember számára a test működése és a fizikai nehézségek a félelem és a szégyen kifogyhatatlan forrását jelentik.
– Te nem félsz és nem viszolyogsz semmitől? – kérdezte Lucius.
– Ha van is olyan, még nem találkoztam vele. Elkezdhetem a vizsgálatokat?
Fordította: Heinisch Mónika
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)