Van egy Én-elbeszélő, aki látszólag közel áll a szerzőhöz, és van egy mozaikszerű gyerekkor-leírás, amely elvileg közel áll a fiatalkori önarcképhez. Csakhogy Rédl Zora azon dolgozik minden mondatában, minden bekezdésében (a bekezdés Rédl könyvének alapegysége), hogy az olvasónak ez minél ritkábban jusson eszébe. Hol három-négy éves pici lányt látunk, hol nagyobbacskát. Hol Pesten járunk vagy esetleg a Börzsönyben, hol az Államokban (Én-elb. nem örül, ha összekeverjük az USA-t Amerikával, mert az egy kontinens), de az Államokon belül is hol New Jerseyben, hol Floridában, hol egyéb helyeken. Sok hely- és állapotváltoztatás harminc rövid fejezetben, amelyek rövid bekezdésekből szilánkosan vannak összerakva.
Már ez a szerkesztésmód is eltárgyiasítja a beszélőt, azaz megnöveli a távolságot az Én-elbeszélés alanya és tárgya között, miközben a szerző, Rédl Zora és a könyv narrátora között is jókora távolság észlelhető. Ezt a kétféle távolságot tovább növeli a narráció ironikus beszédmódja, amely a dolgokat kellékekké alakítja: felbukkanásuk és eltűnésük láncolataként mutatja be az élet különböző állapotait, amelyekben a jelentéktelen események egyenértékűek a jelentőssel, így aztán elébe is tolakszanak.
Mondok egy példát. A hatodik fejezetben (a fejezetek egyébként nincsenek számozva) egy Magdi nevű lány, akiről csak azt tudjuk meg, hogy „a fehér csokis Magnumot szereti”, megkapja Én-elb. bikinifelsőjét, mégpedig az apa kívánságára, azaz nyilván parancsára. Ebben a Diósjenőn játszódó jelenetben Én-elb. kislány („Ötéves vagyok, nem hülye”), Magdi viszont nagylány („Tizenhat lesz”), aki nem mutatkozhat csupasz felsőtesttel, viszont valamilyen oknál fogva nincs nála bikinifelső. Mindez némileg eltakarja azt a mozzanatot, hogy néhány nap múlva ismeretlen személyek (az apa szerint a szülei) elhurcolják Magdit a diósjenői kempingből (az apa szerint azért, mert: „Nem akarják, hogy velünk legyen”). Nincs rá utalás, de sejthető, hogy Magdi az apa nemrég elcsábított szeretője. Abból pedig, hogy a férfi a kislánya fürdőruháját a szeretőjének ajándékozza, előre látható, hogy a kislány testét is a saját tulajdonának fogja tekinteni. A balsejtelmű előreutalást igazolja a könyv utolsó fejezete („Egyedül vagyok a fürdőszobában apámmal” stb.), miközben az olvasó már értesült róla, hogy egyszer a kislány beleharapott az apa kezébe, amikor a férfi a fürdőszobába próbálta bevonszolni. Sőt, már azt is tudjuk, hogy az apa utóbb öngyilkos lett a Gyorskocsi utcai előzetes letartóztatásban.
Nem nehéz egyenes vonalú történetbe illeszteni a bekezdés-mozaik fontosabb eseményeit és szereplőit. Előttünk áll a zűrös apa (szerencsejátékos, drogdíler, kiskorú lányok megrontója), akinek az anya (a könyvben: „édesjó”) érthető módon kiadja az útját. Édesjó megismerkedik egy Amerikában (bocsánat, az Államokban) élő ’56-os emigráns, vagyis nála sokkal idősebb magyar férfival (a könyvben, szelíd iróniával: „a világmindenség ura”, amúgy építészmérnök), akinek két korábbi házasságából összesen öt gyereke van. A felnőttkorúak nem kerülnek be a történet-mozaikba, a két kiskorú igen. Tinát Én-elb. a húgaként, Misit a bátyjaként emlegeti. Szereplőnek tekinthető még az anyai nagymama (a könyvben: „Gyertya”, a vége felé tudjuk meg, hogy miért; azért, mert a kislánynak a temetői gyertyák jutnak eszébe róla). Rajtuk kívül sűrűn cserélődő osztálytársak, szomszédok és Magdi-szerű alkalmi ismerősök villannak fel a bekezdésekben.
A rekonstruálható időrendet repülőutak tagolják, az Államokból Pestre és vissza. Sok átszállással, mert úgy olcsóbb, és a mostohaapa akkor is spórol, ha van pénze. Mondhatni, fukar. („Kérte, hogy válasszak ajándékot édesjónak a leértékelt szekcióból. […] Nézzél valamit, ami drágának tűnik, és tetszene neki, de nem drága.”)
A pesti helyszínek is váltakoznak: hol a nagymama lakása, hol az apáé (aki a kislány füle hallatára szeretkezik alkalmi nőismerőseivel, egyszer pedig, amikor a kislány szintén fültanú, verést kap valami drogügy miatt), végül pedig kollégium, ahol Én-elb. éhezik, mert az anya nem támogatja, így büntetve lánya önállósodási törekvéseit.
Az apró mozzanatok sokirányúsága, szanaszét spriccelése közepette észrevehetjük a két nyelv és a kétféle kultúra széttartását is. A narrátor az Államokban nem tud megszólalni angolul, a magyarországi jelenetekben pedig azzal szembesül, hogy elfelejtette az anyanyelvét. A kulturális különbséget nagyobbrészt a magyarok elmaradottságaként észleli. Az észlelés intenzitását erősíti az elbeszélői szólam következetes jelenidejűsége.
Mindezt bekezdésről bekezdésre színezi a szerző fanyar humora. Akár az a kérdés merül fel, hogy milyen evőeszköz illik a sóskával nyakon öntött rakott krumplihoz, akár az, hogy karácsonyi ajándékozás szempontjából miképpen osztja fel egymás között a világot „Jézuska” és „az amerikai Mikulás”, mindig egyszerre van jelen a forszírozott naivitás és az élénk, de gyermeki észhasználat. A széttartó részletek pedig valósággal kikövetelik a pontos megfigyelést. Az elbeszélői szólam egyszersmind megfigyelői munka, illetve annak szavakba foglalása.
Az irónia egy darabig elfedi, hogy a történet, illetve annak elbeszélője milyen súlyos terheket hordoz. Az élettörténet föntebb felsorolt szereplői sorjában lemorzsolódnak. Az apa öngyilkosságáról már esett szó. A nagymama kórházba kerül, ahonnét nem jön ki. Az egyik elbeszélői kanyarban a „világmindenség ura” is eltűnik. Róla Én-elb. szűkszavúan ennyit mond: „Egy éve nem láttam a mostohaapámat”. Vele együtt eltűnik Tina és Misi, róluk szó sem esik többé. Végül az anya is a veszteséglistára kerül.
A szereplők elvesztése legalább akkora teher, mint jelenlétük volt. Rédl Zora könyvében az ironikus beszédmód könnyen átfordul tragikusba. Leginkább akkor van így, amikor az anya alakja kerül előtérbe: „Azért nem lehet vitatkozni vele, mert rákos. Régen azért nem lehetett vitatkozni vele, mert én vagyok a gyerek, ő a felnőtt. Mikor felnőttem, és ő még nem volt rákos, akkor is egyet kellett vele értenem.”
Ebben a kis könyvben, amely – megjegyzendő – pályakezdő kötet, Rédl Zora meggyőzően adja elő mutatványát. Megmutatja tudniillik, milyen biztonságosan és elbeszélőileg milyen szerencsésen mozog az Én keretei között. A továbbiakban két lehetősége van. Vagy kitágítja a szubjektum kereteit, vagy kilép közülük. Bárhogy dönt is, minden elbeszélői adottsága megvan ahhoz, hogy első kötetére életmű épüljön. (K.E.R.T., Bp., 2023)