Ughy Szabina novelláskötete pátosz nélküli, őszinte vallomás a nőkről, a nőkhöz. Az elbeszélők minden novellában más életkorú és más életkörülmények között élő nők, akiknek a sorsa mégis általános kérdésekre hívja fel a figyelmet. Az elbeszélés részletes és karakterspecifikus, a nevek viszont felcserélhetőek; a történetek magjai olyan alapélményeket és -állapotokat dolgoznak fel, amelyek valamennyi nő életében jelen voltak vagy még mindig jelen vannak. Hogyan törjünk ki egy bántalmazó férfi mellőli átlátszóságunkból, aki csak akkor lát minket, amikor mérges ránk a semmiért? Miért nem látja az értékeinket, amikor azok ott vannak és láthatóak? Vagy az édesanyánk: miért nem látja a törekvéseinket, amikor utolsó napjait vele töltjük? Átnézne rajtunk azért, mert előtte egész életünkben rossz volt a kapcsolatunk? Képtelenség lenne a nem láthatót láthatóvá tenni? Akkor miért igyekszünk még?
Az átlátszó nő nem a fenti kérdések megválaszolását tűzi ki célul, hanem azokat az életszituációikat bontja ki, amelyekben azok megfogalmazódnak. A főhősök rendszerint láthatatlanok a külvilág szemében, hiába letagadhatatlan a fizikai ottlétük. Átlátszónak látják őket, tehát nem rájuk néznek, hanem átnéznek rajtuk. Ez az ottlétük ellenére domináló „nemlátás” talán még elkeserítőbb annál, mint hogyha ott se lennének fizikailag. Ughy azonban a külső szemlélőről a belső megélésre helyezi a hangsúlyt. A láthatóvá válásért folytatott küzdelemben a külső akadályok (bántalmazó férj, haldokló anya stb.) csaknem képtelen leküzdését a karakterek belső gátjainak tulajdonítja. A címadó novella rögtön megfogalmazza a kötet fő kérdéskörét: a villamoson ülő elbeszélőt nézi egy férfi (akiről később kiderül, hogy fotós és le szeretné fényképezni a nőt), ám a nő akárhányszor ránéz, nem érzi, hogy megérdemelné ezt a tolakodónak éppenséggel nem mondható figyelmet. „Átnézek rajta, érzem, ahogy a tekintetem üvegessé válik, és hirtelen láthatatlanná válok én is” – látunk bele a gondolataiba. Nem akar láthatatlan lenni, de nincs rendben magával, így nem tudja fogadni a tekinteteket, és ő se tud látni másokat. Ellentmondásos módon saját maga miatt válik átlátszóvá, hiszen pont ezt gondolja magáról: hogy átlátszó. Ahogy a kiindulópont, úgy a megoldás is egy belső folyamatban rejlik, ám ez egy egész életet átölelő kihívás mind a novellák, mind a való élet (női) szereplőinek. Nem olyan egyszerű láthatónak érezni magunkat, hogy utána mások is lássanak minket.
Az első novella befejezése valójában felütés, a láthatóvá válás útjának első, vagy inkább nulladik lépése: a hamis reménybe való ringatás: „arra emlékeztetem magam, hogy itt van, engem néz, lát engem, és nem vagyok többé egyedül”. A főszereplő kényszeredetten nyugtatja magát, hogy nézik őt, de tisztában van vele, hogy a nézés nem látást jelent. Üresség árad számára a tekintetből, amit jobb híján békének hív. Az összes elbeszélő e küzdelem valamely pontján vesztegel, több-kevesebb sikerrel, ám az igazi kitöréstől csaknem megfosztva. A kötet utolsó harmadában elhelyezett Én vagyok az a nő címe mantraként vonul végig a novellán, hogy az elbeszélő individualitásérzetét és cselekvőképességét erősítse vele krízishelyzetekben. Az első történettel ellentétben itt már akár a legkisebb gesztus képes az átlátszóságot materiálissá tenni, azonban csak időlegesen. Az épp egy pánikrohammal a kórházba tartó nő kérésére a mentősök bekapcsolják a szirénát, de miután a kórházban értelemszerűen átadják az orvosoknak, a nő úgy érzi, hogy magára hagyták. Ugyan a végén önszántából elhagyja a kórházat többórányi várakozás után, kiszolgáltatottsága és más emberektől való függősége feltehetően újra hamarosan előtérbe fog kerülni a történet keretein túl.
A novellák többsége ugyan ennél személyesebb kapcsolatokat fest le, azok a minőségüket tekintve nem egészségesebbek a mentős–beteg kapcsolatnál. Szerkezetileg bizonyára tudatosan középre kerültek, így kiemelt szerepet kapnak az anya–lánya kapcsolatokat taglaló novellák, de a férfiakról nem megfeledkező Ughy ugyanúgy ír mérgező anya–lánya kapcsolatokról (Anyák napja, A hagyaték), mint nő és férfi közötti nem működő viszonyokról (A vágás helye, Látlak téged). Helyet kap ezenkívül a mentális betegségekkel küzdő nők mindennapi sodródása és az író gyökereihez visszanyúló, az első verseskötetében (Külső protézis, 2011) részletezett fizikai betegségeket elszenvedő idős, halál előtt álló nők bolyongása az élet és halál közti senkiföldjén, ahol már nemcsak válaszokat, de kérdéseket keresni is végletes megpróbáltatás.
Megfigyelhető a férfi nemen belül az apákra fókuszáltság hiánya; ha megjelenik az apa mint karakter, rendszerint egész családok diszfunkcionális modellje tárul elénk egy individuális apaszereplő helyett. Az Én vezetek tinédzserlánya látszatlétben él a családjával, a „nem beszélünk a problémáinkról” taktikát követi, ahol a szabály: „Ha csak elhallgatunk dolgokat, az még nem hazugság”. Azonban a családi modell követése sem vezet feloldozáshoz: A hagyaték főhősnője pont azért sodródik messzebb a családjától, mert képtelen átkarolni az édesanyja által hirdetett családi igét, amelyet utóbbi is egyfajta kényszeres kapaszkodóként alkotott meg a család számára, hogy saját boldogtalanságát ellenpontozza: „Nem engedhetjük meg magunknak a boldogtalanságot. Az a csórók kenyere”. Ugyanaz az ok és az okozat (boldogtalan család), és hiába a más megküzdési módszer, egyik helyzetben sem vezet megoldáshoz.
Ughy főszereplői nem birtokolják a megoldás kulcsát, ha pedig igen, akkor – mint az életben oly sokszor – nem találják az ajtót, amelyiket nyitja. A fókusz helyette magán az útkeresésen, az életben betöltött hely felderítésén van, amihez elengedhetetlen a főszereplő életét behálózó kapcsolatrendszer kibontása. Ughy ugyanazt az élethelyzetet több novellán keresztül több szemszögből mutatja meg, hogy – ha a főszereplőnek nem is – az olvasónak segítsen látni az érme mindkét oldalát. Például a két legkiválóbb, anya–lánya kapcsolatról szóló történet első darabja, az Anyák napja egy idősek otthonában gondozott hölgy lányának szemszögéből fejti ki a kötelező időskori gondoskodás és őszinte szeretet közti lehetetlen találkozást, az utána következő Éjszakai műszak főhőse pedig egy kórház elfekvő osztályán hallgatja meg az egyik haldokló idős néni élettörténetét a kórházi ágy mellett ülve. Ebből a szempontból releváns, hogy a novelláskötet műfajára esett a korábban főként verseket (Külső protézis, 2011, Séták peremvidéken, 2015) és egy regényt (A gránátalma íze, 2018) publikáló Ughy választása. A konkrét helyszín (idősek otthona/kórház) hasonlóságán kívül a két novella egy hasonló életszituációt annak két pereméről vizsgál, és igyekszik az Anyák napjában az élet, az Éjszakai műszakban a közeledő halál oldaláról közelíteni a közös nevező felé.
Az Anyák napja kivételes darab a kötetben, mert a végére a főszereplő, ha nem is rendezi anyjával való kapcsolatát az utóbbi halála előtt, eljut egy, a kettejük kapcsolatát eddig inkább tudatban, mint verbális szinten meghatározó érzelem kifejezéséig. „Ahogy ott tartottam a testét, és végre magamhoz öleltem, azt éreztem, hogy soha nem tudtam ennyire megölelni, hogy mindig ott volt valami szégyen az ölelésében, hogy gyengének látom, én, a lánya […]. De ott megöleltem, igazán megöleltem végre ebben a kurva életben” – halljuk nem a főszereplőt, hanem egy másik szereplő nyilatkozatát az anyjáról, aki még betegen sem engedte a lányának, hogy szeresse, csakis holtan engedett utat a gyengédségnek. A főszereplő a történetet hallva nem szeretné lezáratlanul hagyni kapcsolatát saját haldokló anyjával, így lelki békéje miatt ugyan, de rendkívüli bátorságot tanúsítva kimondja: „Szeretlek, anya […]. – Mintha egy bűnt gyónnék meg ezzel a szóval, azt a bűnt, hogy hányszor nem tudtam szeretni”. Kérdéses, hogy az irányítottan tudatos kijelentést mennyire érzi át őszintén a főszereplő, de talán ez nem is annyira fontos. Hiába nem ad rá anyja sem látható reakciót, maga a kimondás gesztusa az igazi áttörés. Ezt követően talán a főszereplő is békét fog kötni anyjához fűződő érzelmeivel, amikor már nem lesz kinek kifejeznie azokat.
Ughy egyébként letisztult, már-már nyers, de éppen ezért éles és mélyreható prózáját az előbb említett Éjszakai műszakban kombinálja a legváratlanabb módon a metaforikusabb elbeszélésmóddal. A főszereplő egy éjszakai műszakot végigdolgozó nővér, az elbeszélés módja viszont a többi történettel szemben egyes szám harmadik személyű, ami átirányítja a fókuszt az életét átlátszó nőként élő, történetét a nővérnek minden drámaiságtól mentesen, száraz tényekbe és pár oldalba besűrítve elmesélő Anna nénire. A tényszerű, érzelemmentes stílus valószínűleg Anna néni saját életétől való elidegenedésének tünete. Az évek alatt másoktól és saját magától eltávolodó, mostanra már fizikailag is romló állapotú nő szóbeli „memoárja” rögzíti a tényeket, de érzelmileg ugyanazon a monoton síkon mozog. Monológjának végén azonban eljut addig a mozzanatig, ami az egyetlen megmentője lehetett volna sivár életében, ha férje nem tiltotta volna meg neki: a szinkronúszásig. A száraz leírás lassan átfordul egy saját magának írt, személyes ódává, ami egy magasztosabb, metaforikus síkon értelmezi újra magát. A kórházban Anna néni már szinte csak fekvő pozíciót igénylő elfoglaltságokat képes elvégezni, így fedez fel a tévében egy, a szinkronúszást a víz motívumán keresztül a műsorral összekötő delfines természetfilmet, ahol egy kísérletben beszélni tanítottak egy delfint. A kísérlet elbukott, így a delfint elszakították gazdájától, az állat pedig bánatában tudatosan nem vett többé levegőt; öngyilkos lett. Az Anyák napjában a „Szeretlek!” kimondása hozott fordulópontot, Anna néni életében, bár tudtán kívül, egy hasonló mozzanat: maga a beszéd. A delfin nem volt képes megszólalni, viszont az „emberi delfin”, a volt szinkronúszó Anna néni pont magával a beszéddel örökíti meg az átlátszóságából való kimozdulását. Valószínűleg először kínálja fel magának a főszerepet a saját életében, így a novella végső, parabolikus „mennybemenetele” (Anna néni halála) az élet szürkeségét nem egy szürke halállal, hanem a szabaddá válás metaforájával zárja le.
A tizenhat novella mindegyike rövid (átlagosan kevesebb, mint tíz oldal), így külön bravúr az Éjszakai műszakéhoz hasonló ívet bejárni anélkül, hogy a történet végén a feloldás kontrasztosnak hasson a minimalista, az igazi érzelmeket szándékosan semlegesnek álcázó narratív stílussal szemben. Szintén katartikus olvasóélményt adhat az utolsó előtti történet, A kézirat, ami a kötet drámai csúcspontjának tekinthető. Ughy kiterjeszti a nők láthatatlanságát az irodalomra, és az írás szerepét taglalja egyrészt saját emlékeink, másrészt saját magunk emlékének megőrzésében az utókor számára. A főszereplő elmondása szerint (rögtön az első mondatban) „[s]zerkesztőnek lenni [eleve] olyan, mintha magadra öltenéd a láthatatlanná tevő köpenyt”. Csakhogy miután a szerkesztő elutasítja a fejében csak egy számként megjelenő valahanyadik kéziratot, megjelenik annak írónője a kiadónál. Személyes látogatásával láthatóvá teszi magát a szerkesztőnek, és azon nyomban megszűnik egy szám lenni. Kettejük beszélgetése alatt személyiséggel telik meg elutasított kézirata: a „maga miért ír?” kérdésre azt válaszolja, hogy azért, mert még a halála előtt rendbe szeretné tenni a múltat. Azonban második találkozásukkor beismeri, hogy ez nem igaz. Valami mástól retteg. Félelmét nem fogja közre az élet, ugyanis az annak keretein kívülre esik. Nem a halál pillanatától vagy a betegen eltöltött, méltóság nélküli utolsó éveitől szorong, hanem attól, hogy a kéziratában életre kelő „szerelem és ez a történet eltűn[ik] majd. Pedig abban bíztam, hogy talán könyvben megmaradna”. Történetének „eltűnése” felvetheti a kérdést: az a rosszabb, ha feledésbe merülünk, mert az írásainkat is elfelejtik, vagy az, ha azért felejtenek el minket, mert az írásainkat soha fel se fedezték? Ughy választás helyett felkínál egy harmadik kiutat. Az írás és az irodalom embereket összekötő erejét ábrázolja nem egy távoli jövőben élő generáció számára, hanem A kézirat jelenkori szereplői és Az átlátszó nő jelen olvasói körében. A történetbeli írónő bátorsága megihleti a szerkesztőt, aki a novella végén elkezdi saját történetét megírni. Nem számít, hogy novella vagy regény készül belőle, hiszen amint elkezdődik az írás, a gesztus érzékelhető nyomot hagy a képernyőn, és láthatóvá teszi mind magát az írást, mind az embert, akinek a tollából meg fog születni az új kézirat.
Az átlátszó nő színvonalasabb darabjaiban a történeteket lezáró feloldás őszintének hat, ám ugyanez nem mondható el a kötet befejező novellájáról. A 864 ölelés alig kétoldalas, rövidnek és ív nélkülinek érződő mű (főleg A kézirat után), inkább odatoldás, semmint önmagában a saját lábán megálló szöveg. A kényszeresen pozitív lezárás a stílusra is rányomja a bélyegét; Ughy izgatott, lelkes karaktert nehezebben ír, mint az életnek kiszolgáltatottat vagy áldozatul esőt. Továbbá amennyire árnyaltak a különböző női nézőpontjai, ugyanannyira hiányoznak a férfi szemszögek. Kivétel nélkül minden novellában a férfi képviseli vagy az elnyomó férjet/párt, vagy a negatív mintaapát, a nő pedig az áldozatot. A novellák közepére szépen megérik néhány szereplő kitörése az áldozati szerepkörből és egyúttal a láthatatlanságból, a kötetnek azonban jól állna kissé több árnyaltság és kevesebb elfogultság a férfi nem ellen. A női elbeszélőket tekintve Ughy viszont hús-vér embereket teremt sokszor kevesebb, mint tíz oldalban, és mindannyiunkat érintő kérdéseket tesz fel, amelyekre a válaszok csakis a saját fejünkben születhetnek meg. (Prae, Bp., 2023)