– a Szentimentális „rakenroll” című sorozatból –
Az unokahúgai a szüleikkel nyaralni mentek, úgyhogy minden másnap délután elment hozzájuk, vagyis a lakótelepi lakásukba, hogy megöntözze az erkélyen a virágokat. A lemezjátszón Bródy János Hungarian Blues című lemeze volt feltéve, azt hallgathatták utoljára, úgyhogy amíg a vizet hordta a nagyszobán keresztül, ő is ezt hallgatta, minden nap egy dallal többet. Tetszett neki. Volt ott egy másik lemez is, az Apostol a létrán, de fel sem merült benne, hogy lejátssza, pedig zeneileg valószínűleg igényesebb volt.
Bródy a történeteivel kötötte le. A Vásárhely című dalt évekkel később hallotta a reggeli rádióműsorban, akkor értette meg, hogy a dal Erdélyről szól. Talán. És tetszett a címadó dal iróniája – bár a szó pontos jelentését akkor még nem ismerte –, viszont az amerikai rokonai éppen ilyenek voltak.
Pár évvel korábban a nagybátyja és a nagynénje – a gyerekeik nélkül – Romániába utaztak. Amíg távol voltak, az unokahúgai náluk laktak. Ilyen vendégeskedés máskor is volt, de ez most rosszul sikerült. A magukkal hozott papagáj állandóan kiszabadult a kalitkából, és rikácsolva összevissza röpködött a lakásban. Az unokahúgai talán azt hitték, a szüleik elhagyták őket. Kaptak egy képeslapot, hogy csókolják őket, és hogy „édesapa megígérte, egyszer veletek is eljövünk ide”. Ez még rosszabb eshetőségnek tűnt. A nagyobbik lány szinte megmerevedett, némán bomlasztott. A második hét végére kicsit enyhültek a dolgok, vasárnap délután vendéglőbe mentek. Ott viszont a kisebbik elharapta az üvegpoharat. Úgy kellett a darabokat kiszedni a szájából. A pincérek először azt hitték, hogy repedt volt a pohár, a főnök is kijött, és kezét tördelve bocsánatot kért. Új poharat hoztak, új narancslével. Ez hiba volt, hiszen az unokahúgához mellékelt használati utasításban benne volt, hogy üvegpoharat nem szabad a kezébe adni. És ő a másodikat is elharapta. A pincérek röhögtek, kijött a főnök, a szülei bocsánatot kértek, és szégyenkezve elvonultak.
Hazafelé az unokahúgát az apja a bicikli hátsó csomagtartójára ültette, és amikor már csak két sarokra voltak a házuktól, a felszabadulási emlékmű előtt az unokahúga a küllők közé nyomta a bokáját. Nagyon csúnyán vérzett, és minden nő sikoltozott. Az ügyeleten kiderült, hogy csontok nem törtek, de azért a sérült lábat begipszelték egészen térdig. Ő biztos volt benne, azért, hogy az unokahúga fel se tudjon kelni. Az apját pedig megfeddték, hogy jobban vigyázhatott volna.
Amikor a nagynénje és a nagybátyja megérkeztek, az unokahúga még mindig feküdt, markában a papagáj, lábán a gipsz. Nagy sikoltozás, ismét. A papagáj fáradtan pislogott. Hogy Erdélyben mi volt, arról szó sem esett.
Ő egy fütyülős kiskancsót kapott. Amikor megtöltötte vízzel, fülsiketítő hangon fütyült. Az apját nézte, látta, hogy eléggé tönkrement. Nem is kellett szólni. Az udvaron elegánsan a kövezetre ejtette a kancsót. A nagyját összeszedte, a maradékot besöpörte a bokrok alá. A tévében a Jamie és a csodalámpa című erősen pszichedelikus mese ment. Mi ez az ő életéhez képest? – gondolta. Korán lefeküdt, az udvarról hallotta a madarakat.
Jó lesz majd iskolába menni, ötlött fel benne, lehet újra verekedni. Mindig is praktikusan gondolkozott.