A Supka Manna kapcsán megidézett, az általa szert tett barátok miért lettek számodra fontosak, Püspöky István, Szabó Tamás, Kárpáti Tamás, Kovács Péter, Sulyok Gabriella, Földi Péter, Rékassy Csaba stb. Talán valamiféle szellemi vezető is volt Manna néni?
Sokan lekoptak, lemorzsolódtak ebből a társaságból, de alapvetően hasonló lelki alkatú emberek voltunk, vagyunk. Ugyanaz a cél lebegett mindenki előtt, csak más úton közelítettük. Mindenki a saját útját járta. Manna néni katalizátor volt, valahogy általa kerültünk össze. Figyelt, ki mit csinált, és úgy mondott véleményt. Például, amit rólam írt a ’79-es Stúdió-katalógusban, az bejött később. De azért merész kijelentéseket tett. Valamit nagyon tudott, jó szimattal, biztos tudással. Nagyjából mindenki pályán van, akit kiemelt akkor. Jó merítést csinált, a jóslatai beváltak. A szék, amiben ülsz, korábban József Attilát vagy Németh Lászlót fogadta, azt szoktuk viccesen mondani, hogy a 20. században, akit Manna nem ismert vagy nem propagált, azzal nem is érdemes foglalkozni. Széchényi Zsigmondtól Baktay Ervinig mindenki járt hozzájuk apukája miatt. Féja Géza volt a férje, egy elég erős szellemi kört jelentett, ami megadta az alaphangot. Manna sokat járt Olaszországban, sokirányú érdeklődésű valaki volt, mégis megtalálta a saját helyet, ami a legcsodálatosabb a történetben. Tóth Menyhértet még akkor fedezte fel, amikor nem is tudtak róla. Csohány Kálmánt, Aba-Novákot, Kondor Bélát ugyanígy. Kondortól kapott is egy kis angyalos rajzot, amit el is loptak a fiókjából, de kapcsolatuk megmaradt, azt nem tudják ellopni, mondta.
Ha már Kondor szóba került, remek alkalom, hogy beszélj róla, úgy látom, az ágyadon most ott van a könyve. Mi az, ami az ő munkáiban megfogott téged? Az aktualizált reneszánszimádata, a szellemisége?Finom iróniája, pontossága?
Az ironikussága, ami annak mondható, az nagyon bejött nekem, talán bennem is van egy ilyen hajlam. A munkássága feltétlenül, az előtt kalapot kell emelni, mindenkinek, aki nem szereti, annak is el kell ismernie. De a legfontosabb a megtörhetetlensége. Hogy nyomorogva képes volt visszamondani olyan munkákat, ami számára vállalhatatlannak tűnt. A mai világban ez nem nagyon jellemző. A keménysége nagyon megfogott. Esténként valóban olvasgatom az összegyűjtött írásait, rengeteg olyan dolog van, amit ugyanúgy gondolok. Ugyanígy volt Tarkovszkijjal is. Egy barátom még régen lefordította az írásait és azokat olvasgatva jutottam arra, hogy ugyanúgy gondolkozik, mint én. Én is úgy gondolkozom, mint ő. Bár nem ismertük egymást személyesen…
Ahogy Leonardót vagy Michelangelót se ismerted, mégis nagyon kedveled a műveiket. Bennük mi fogott meg? A grafikáik, a vörös kréta, amit te is nagyon szeretsz használni…
Náluk is a következetesség, ahogy mentek a saját útjukon. Egy fiatal ember, mire kialakítja magát nagyon sok fölös görbe utat kell bejárnia. De ha az ember ilyen póznákat lát maga előtt, amik messziről világítanak, nyilván segít, erőt ad, és vonzza is. Komolyabb dolgokra ösztönöz, aztán kiderül, tényleg sikerült-e. Nálam összegyülemlik, és talán kijön valami, amit szeretnék. A Tarkovszkij-sorozat is vörös krétával készült, nagy reneszánszimádó volt ő is. A nyomdász aztán vörös rakéta-rajzoknak fordította, amin sokat kuncogtunk bosszankodás helyett.
Számomra mindig a grafika volt a legfontosabb, mivel filozofikus műfajnak gondolom. Érzelmeket, gondolatokat fejez ki. Elég Kondor grafikai sorozataira gondolni, akár a legelsőre, a Dózsa-sorozatra. 1956-ban meghatározó élmény volt.
Amikor érmeket csináltam, az is olyan volt mint a grafikák, csak kilépett a térbe. Tészta gyúrásával kezdtük Botonddal, a fiammal, karácsonyra. Azzal játszadoztunk, amikor jött Szabó Tamás szobrász barátom, és mondta, hogy miért nem öntetem ki és adom be a soproni érembiennáléra. Hümmögtem, hogy minek, de rábeszélt, hogy legalább próbáljam ki. Megpróbáltam, és sikerült. Jól sült el Sopronban is. Sorozat lett belőle, mint nálam majdnem mindig, amíg érdekel egy téma. Aztán vége szakadt, azóta nem nagyon érdekel már a kisplasztika. Néhány alkalmi felkérés volt még.
Miért van az, hogy kizárólag sorozatokban gondolkozol? És mitől függ, hogy mit, mikor, milyen technikával valósítasz meg?
Az az igazság, hogy semmiben nem gondolkozom. Lesz belőle valami, valamivé válik. Nem tervezek semmit, történnek a dolgok. Mentem ki a sufniba, út közben ránéztem egy darab fára, ami ébenfa volt. Eszembe jutott, hogy régóta félbe akartam vágni. Egy napig tartott, mert keményfa volt. Másnap mindjárt elkezdtem faragni. Azért nem lett belőle sorozat, mert nem volt több darab. Egy gondolat elültetődik, és amíg ki nem bontakozik teljesen, addig tart a dolog, utána vége. Amíg csinálod, jól érzed magad. Ezért, és ez éri meg. Utána vannak üresjáratok, amikor töltődik az ember. Akkor szoktam olvasgatni. Sose tudni, hogy mi miből pattan ki. Amikor a fát megláttam, szobor lett belőle. De igazából a grafikát szeretem legjobban, mert az nagyon sokrétű. Az érmeknél is gyakran használtam grafikai technikákat, amit az érmészek nem szoktak, mert nem ismernek. Például, ránézek egy lemezre, és eszembe jut, hogy föl kéne polírozni, mert megkívántam, hogy hidegtűvel csináljak valamit. De egy idő után ennek vége, ahogy a rántott csirkét se kívánod minden nap. Jön egy másik dolog. Ha valami nincs kész, félre tudom tenni, nem kapkodok. Ha nagyon akarod, izzadtságszagú lesz az egész. Püspökynek van egy közismert története. Hétvégén csinált húsz rajzot. Na és hány lett jó belőle? Eggyel lehetne valamit kezdeni.
Hogy mit miért mivel csinálok meg annak nincs különösebb jelentősége vagy indoka. Nincs magyarázata. Ahogy a képeknek sincs megfejtése. A szomszéd Jani bácsi kérdezte a Találkozások című kép kapcsán, hogy ki találkozik itt kivel. Mondtam neki, hogy Leonyid Brezsnyev Kádárral, amire azt válaszolta, azok nem ilyenek voltak. Nyilván attól függ, hogy ki milyen felkészült. Az egyik kép Tarkovszkijnak van ajánlva, de az öreg szomszédom nem ismerte, a nulla kilométerkőtől kellett volna elkezdeni magyarázni, aminek nincs értelme. Mindenki arra gondol a képeim kapcsán, amire akar.
(Fotó: Tarjáni Antal)
Honnan jönnek a témák?
Nincs koncepció, menet közben alakul a dolog. A címet is közben találom ki, ahogy jár az agyam rajta. Általában a rövid, tömör címeket kedvelem. Tisztelgő sorozatokat szoktam csinálni, de nem illusztrációkat. Tarkovszkijnak, Kőrösi Csomának, József Attilának.
Itt ülünk a műtermedben, a fiad házában, mindenfelé láthatjuk remek műveidet. Miért döntöttél úgy, hogy nem adod el a képeidet múzeumoknak, gyűjtőknek? Hanem inkább a fiadra hagyod. Nemrég vásárolta vissza a Csokonai-oltárt egy gyűjtő barátodtól.
Egy-két munka óhatatlanul kikerült múzeumba, gyűjtőkhöz. Épp a takovszkijos sorozatnál vettem észre, hogy a tizenegynéhány darabból álló sorozat mindenfelé szétszóródott. Bécsbe, Belgiumba. Magyarországon is van belőle néhány. Tarkovszkij-sorozatból lett volna egy kiállítási lehetőség Rómában, de nem tudtam már újra összeszedni az anyagot. Egyetlen kiállítás volt belőle Cserba Gyurinál, a Gold Artban, és soha többet nem tudtam együtt bemutatni. Rájöttem, hogy nem érdemes ezeket szétszedni, mert villámgyorsan elment gázszámlára meg mindennapi életre a kép ára. És amúgy sem csinálok annyi képet, hogy azt nagyon szórogassam. Már indulásomkor megfogalmazódott bennem, hogy nem akarok képcsináló lenni. Ez a néhány, egyedi sorozat, jobb, ha egyben van. A múltkor előszedtem, a fiamnak adtam őket, ő meg felrakta ezt a hármat. Én jobb szeretem az üres, fehér falakat. Persze, ha valaki bejön ide, annak érdekes, hogy ezeket itt láthatja. Cserba Gyuri is járt föl hozzám még a régi műterembe, és mondta, hogy mutassak már valamit, mert nem látott még tőlem semmit. Minden a falnak volt támasztva, háttal. Amikor meglátta a Csokonai-oltárt, beleszeretett, megvette, így került hozzá. Cserba Gyurit is rögtön elfogadta Supka Manna, pedig voltak olyanok, akik nagyon szerettek volna bekerülni a körbe, de nem sikerült. Az érzékenysége működött.
Erdélyiből pesti művész, majd vidéki remete lettél. Mit adott és ad neked ez a vidék, miért vonultál, léptél ki a fővárosi művészéletből? Mennyire fontos számodra, hogy éppen a baji hegyet választottad menedékhelyként?
Amíg Pesten éltem, minden héten két-három megnyitóra jártam, sűrű társadalmi életet éltem. Innen a hegyről nézve nem tűnik olyan fontosnak az egész. Aki érdekel, arról úgyis tudok, megnézem külön, a megnyitón úgysem lehet. Az a fajta nyüzsgés, ami ott van, fölöslegesnek és értelmetlennek tűnik ebből a távolságból. Azokat szeretem, akik oszlopos emberek. Azért néha följárok Pestre. Fontosabbnak tartom, hogy csináld a dolgodat, s ha jól csinálod, nem fontos, hogy lássák. Sokkal fontosabb, hogy megcsináld. Ha már ott van a fal mellett, oda van támasztva, megnyugtató érzés.
Supka Manna halála előtt egy héttel felhívott, hogy megy kórházba. Mindig éjszaka telefonált, nem nagyon aludt. Azt kérdezte, mit csinálok épp. Itt sétálok kint, mondtam neki, a csillagokat vizslatom. Akkor fogalmazódott meg bennem, ahogy fölnéztem, mintha egy kupola alatt állnék egy templomban. Beszélgettünk mindenféle filozofikus dologról, Istenről, életről, halálról, és akkor világosodott meg számomra, hogy de jó helyen is vagyok. Ahogy vele beszélgettem, jöttem rá, mert egyébként megszokod, nem gondolsz ilyesmire. Bár minden reggel egy csoda, ahogy felkelés után körbenézek a vidéken. Dimbes-dombos az egész, minden irányban mást látni. Én ezt nagyon szeretem.
Discussion about this post