Sopotnik Zoltán: Moszkvics
Gyorsan szögezzük is le, Sopotnik Zoltán ötödik kötete, a Moszkvics nem nosztalgiakötet. Nem a szocializmus nyelvét használja ábrázolásának eszközeként, így például a Moszkvics úttartásáról szó sem esik benne. Ez a kötet sokkal inkább a párbeszédek könyve. A régi beidegződések, elfeledettnek hitt reflexek, régi írótársak és a ma megélésének, látásmódjának párbeszéde. Ahogy egy valamirevaló Moszkvics, úgy a szerző is úton, mozgásban van. Ha beülünk, rengeteg találkozóra visz magával, jókat beszélgethetünk a velünk utazókkal, és a találkozási pontokról egész különleges élményekkel gazdagodva gurulunk tovább.
A szintén „Telepes” (és szintén tatabányai) Pollágh Péter, a kötet szerkesztője a fülszöveggel úgy tűnik, mintha ellopni készülne a show-t: erős, megragadó felütésével eltörli a térbeliség és az idő határait, ahogy egybeírja magukat kánonnal, irodalomtörténettel, jelent a múlttal. Ez a karakteres merészség, csibészes összekacsintás kicsit ironikus gesztus, ám ez a határtalanság egyúttal a végtelen lehetőségek birodalmát is megnyitja, amelyben az alkotó létrehozhatja és létre is kell hoznia a maga rendjét: megtalálni az őt érdeklő dolgok helyét, és elhelyezni önmagát is valahol az irodalmi tájban. Ez az elhelyezkedés teremt olyan kontextust, amelyben olvasó és író egyaránt identifikálhatja magát, illetve irányt mutathat a szocialista asszociációkkal elszaladó, kutató befogadónak. Iróniájában oldódik némileg a feszültség, amely ködös szorongásban gyökerezve öleli körbe a megidézett teret. És a fülszöveg: „1. Gondoltam, megölöm magam, hogy beültessenek ebbe a szuperszonikus Moszkvicsba. De aztán József Attila lebeszélt róla, hiszen ő sem került be. 2. Hamvas Béla utolsó éveiben összejárt a fiatal Sopotnikkal, aki megnevettette őt. 3. Nem igaz, hogy Sopotnik szomorú. Sopotnik egy Fonák. Adyt is túlélte, és nem lett áruló: szemtelenség. Ha meglátom gúnyos pofázmányát, viszketni kezd a tenyerem. 4. Költőnek öreg, filozófusnak fiatal: Sopotnik 1974-es, mint Leonardo DiCaprio. Nem csak a külsejük hasonló, a karrierjük is.” Felszámolják és teremtik egyszerre a kánont, ami a dolgok természetes rendjéből adódik, ám a módszer az a bátorság, ami nem érinthetetlen tabukat, hanem előzményeket, elődöket lát, szövegkorpuszokat, amelyek sóhajtanak a párbeszéd után. Fontos iránymutató a kötet propozíciója, a Szegedy-Maszák Mihálytól vett kötetindító mottó: „A kánonok lényegéhez tartozik, hogy már megalkotásuk pillanatában érvényüket vesztik. […] Olvasni annyit jelent, mint megtagadni olyan kánonokat, amelyeket elődeink alakítottak ki.” Olvasóként párbeszédbe elegyedni a Moszkviccsal felkészültséget, tájékozottságot igényel. A maradéktalan befogadói élményért rezonálni szükséges többek között Orbán Ottó, Csengey Dénes, Nagy László vagy a fiatalon elhunyt vajdasági költő, Sziveri János kánonban betöltött vagy épp be nem töltött szerepére, és az életművükben mozgó utalásmechanizmusok működésére. Sopotnik sajátkánon-alkotó gesztusával, hommage-okkal emeli magához elődeit. A borítón a „Moszkvics” i-jéről magasba emelt pont a régi autókon magasba szökő antenna emlékét idézi, ahogy a kötetben megjelenő írók, költők emlékezete is posztmodern gesztusrendszert léptet működésbe, amennyiben posztmodern gesztusnak tekintjük, hogy az első Moszkvics autók is magukba olvasztották többek között a Ford gyártási technológiáját és az Opel Kadettek formavilágát.
A kötetindító mondat háromszor is visszatér, az első három vers felütése a hiányérzet okozta egzisztenciális válság felőrlő ismétlődését sulykolja: „Vegyünk fel két tetszőleges pontot / a világban: hogy melyik a kelet-európai, / azt a hiányérzet mondja meg.” Ha figyelembe vesszük, hogy mindez Orbán Ottó 1986-os, Helyi szokások című versének indító sorai után („Egy olyan országban írni, ahol a szabók méterrúdja / hol egy méter húsz, hol kilencven centi, / csak jó szemmértékkel és erős jellemmel lehet”) következik, akkor a biztosság, a bizonyosság, kiszámítható stabilitás hiánya mutatkozik az indulás fő motívumaként, avagy valóban kutya nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ösmeri az igazságot. Ezen túl szervező erőként a mindent átszövő kétely és szorongás működteti még a leszakadni készülő Szocialista mennyezet (az első ciklus címe) alatt parkoló Moszkvicsot: „A kétely meg a szorongás persze / nem csak a kocsikat roppantja össze, / roppant az mindent, ami ártatlanul / rezonál rá, ami, aki naivan szenzitív / mert mást nem tehet, amikor mindennek, / mindenkinek szocialista árnyéka van.” Ez az árnyék a kötet első fejezetére vetül és átszínez minden mondatot, minden asszociációt, minden megjelenő képet, hogy aztán ez az árnyék alakká álljon össze, aki „egy / improvizatíve fura alak, aki, mikor még el sem / kezdődik a mérkőzés, enyhe lépésekből / kemény mattot ad. Ráadásul nem is / sakktudós, vagy nem úgy.” (Moszkvics) A Kádár-kor megelevenítése közben a szerzői szándékkal egybehangzóan, vagy éppen attól függetlenül a szöveg él. Nagyon is él és rezonál a jelen Magyarországának tüneteire is. Az árnyék elér a mába: „A híradókban egészen mást /mutatnak…” (Moszkvics), „Cenzúra van, ha nem is olyan, mint régen, / meg még régebben, és azelőtt, bármennyire / kicsinek látszik is, de cenzúra van […] a valamire való polgár nem kérdez, / nem árasztja el a villamost elgondolkodtató / nézésével, szépen lehajtja a fejét, oszt jónapot….” (A dolgok széle). Miközben párbeszédbe kezd az irodalmi hagyománnyal, néhol továbbírja, másutt felesel vele, szorongó kételye mögött felsejlik a cenzúra, amelynek léte erősen tematizálja az első ciklus verseit. Lassan kibomlik a felismerés és a biztosnak látszó gondolatokat az elődöknél feltárt kapcsolódási pontoknál kikezdi ez a kétkedés: ha a cenzúra, akár az öncenzúra, akár az autoritás kierőszakolta kényszerváltoztatások befolyásolták a szövegeket, akkor a ma irodalma kivel lép igazából párbeszédbe? Az idézett szerzővel és annak szövegével, vagy magával a diktatúrával?
Sopotnik beszédmódjának jellegzetes eleme a hiány. Ez a hiány dacban, dühben, makacs elutasításban kap nyelvet. Kedvence a nem. Bármire nemet tud mondani, záporoznak, kopognak a nemek mindenütt, a Tejút, A dolgok széle, Kafkás, vagy a Talán gyűrődik c. versben: „Az az arc, amelyik nem gyűrődik, / nem is arc igazán. Az az ember, aki / nem gyűrődik, nem is ember igazán. […] Nem sors, nem idő, nem / hosszú durva utca kerítése, nem villanyoszlop / felkoncolt drótostollal, nem satupadnak / támaszkodó halál, csak talán.” Mialatt szövegszinten a szorongás, kétely, elszigeteltség, nyelvi tagadás dominanciája érezhető, a kötet egészének felszabadult, határozott igenlő üzenete van, ami biztosan támaszkodik a jól kimunkált szerkesztettségre. Ezer szálon, szóval, szándékkal, gesztusokkal mond igent és kapcsolódik az irodalmi hagyományba, és tesz hitet a nyitott párbeszéd mellett. A kötet központi verse Csengey Dénes Vörösmarty költő lázbeteg éneke című versének soraival bevezetve már olyan intertextuális mozgástereket léptet működésbe, amelyben az ún. „gyökeresség” kérdésköre okán muszáj megvizsgálni viszonyunkat az országgal, hazával, elődökkel, régivel, újjal. A Porkérget, erős képeivel a kötet közepén, maga a hagyománytisztelet: „Egy ember fát visz a hátán. Egy egészet. / Törzsestől, gyökerestől, lombkoronástól; úgy hajlik a törzs, akár a háta. […] A / gyökér vége, ahogy leér a betonra, ahogy leér, csíkot karcol bele, durva / felületre tiszta vonalat. Nagyon régóta / húzhatnak együtt valami közöset, ami / annál jobban élesedik, minél több porkérget / húzna rá a fényes forgalom.” A beszélő sajátságos módon vezeti olvasóját versről versre, végig a köteten. Helyenként folytatása egyik vers a másiknak, történetté állnak össze, „párban járnak”, az előző vers címéből egy szó felbukkan a következő első soraiban. Szavakat, képeket kölcsönöznek egymásnak, ahogy a Porkéget vers utáni Kocsmás viszi tovább a fát cipelő ember motívumát és az „élesedő” látásmódot, hogy az ezek után érkező Templomfa nyitányában folytatódjék a fa története.
A győztes tárgyaknak nincs szükségük addig Sopotnik segítségére, amíg vesztesként ki nem potyognak az emlékezetből, hogy aztán egy elfogadott (újrakonstruált) nyelvben velünk maradjon egy kint felejtett kerti szék éppúgy, mint egy Moszkvics. A tagadó, elutasító lázadásból eljutunk az elfogadott nyelvvel addig a párbeszédig, amelyben újra élnek a szavak. Ezen az úton visz végig ez a régi autó. Talán a kétkedés marad csak meg az utolsó versekre, az önmegmérettetés sikerességének kétsége. A szavak kaput nyitnak időn, papíron át, míg minden szöveg egymásba ér: „érdekes lenne jobban látni, hogy a két szöveg / hogyan simul, jár át egymásba, de nincs merszem / közelebb menni, fölé hajolni még annyi sem, / hogyan magyarázzam el neki, érzem, mit ír, és / miért így, csak közelebb kéne lennem a pillanathoz, / mikor a nagyon távoli és úgy jelenlévő felel, vitatkozik a most árnyaival, árnyékaival, és ott / állhatok középen, semmi fény, kivilágítás.” (Morbid ujjai) József Attila talán mégiscsak beszáll ebbe a Moszkvicsba, hisz ajtót nyit neki a nyelv. A fülszöveg úgyis beültette, azon túl pedig a gondolat, hogy „Enyém a múlt, és övék a jelen. / Verset írunk. Ők fogják ceruzámat, / s én érzem őket és emlékezem” – bekapcsolja a biztonsági övet előtte. (Kalligram, Bp., 2016.)
Balogh Ákos
Discussion about this post