Arundhati Roy
A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma
(részlet)
Mindössze tízperces autóút után Andzsum ismét egy másik világba lépett be.
Visszataszító temető volt, lepusztult, nem nagyon nagy, és csak néha használták. Északon egy közkórház és egy hullaház határolta, ahol a város csavargóinak és gazdátlan halottainak tetemét tárolták, amíg a rendőrség el nem döntötte, hogyan szabaduljon meg tőlük. A legtöbbet a városi krematóriumba vitték. Ha felismerhetően muzulmánok voltak, akkor jeltelen sírokba temették őket, amelyek idővel eltűntek, és hozzájárultak a talaj dúsításához meg a vén fák szokatlanul buja lombosodásához.
A szabályosan állított sírok száma kevesebb volt kétszáznál. Andzsum családjának több nemzedékét is ide temették: Mulákát Alít, az ő apját és anyját, a nagyapját és nagyanyját. Mulákát Alí nővérét, Zínat Kauszar bégamot (Andzsum nagynénjét) mellé temették. Ő Láhaurba költözött a szétválás után. Miután tíz évet élt ott, elhagyta a férjét meg a gyerekeit, és visszatért Delhibe mondván, hogy képtelen másutt élni, mint a delhi Dzsámá Maszdzsid közvetlen közelében. (Valamely okból a láhauri Bádsáhí-mecset nem bizonyult megfelelő pótléknak.) Miután a rendőrség háromszor is sikertelenül próbálta kitoloncolni mint pakisztáni kémet, Zínat Kauszar bégam beköltözött Sáhdzsahánábádban egy apró szobába, amelyhez konyha tartozott, valamint kilátás szeretett mecsetére, s a kis lakáson egy nagyjából vele egykorú özveggyel osztozott. Kenyerét úgy kereste, hogy ellátta birkakormával az egyik óvárosi vendéglőt, ahová a külföldi turistacsoportok a helyi ízekért mentek. Ugyanazt az ételt kavargatta mindennap harminc éven át, és úgy szagolgatta a kormát, ahogy más nők az attárt meg a parfümöt. Amikor elszállt belőle az élet, még a temetésekor is úgy illatozott, mint egy felséges ódelhi étel. Zínat Kauszar bégam mellett feküdtek Áisá bívínek, Andzsum legidősebb nővérének a maradványai, aki tuberkulózisban halt meg. Egy kicsit odébb volt Ahlám Bádzsí, az Andzsumot világra segítő bába sírja. A halála előtt évben Ahlám Bádzsí elhízott, és megbomlott az elméje. Fejedelmien úszott végig az óváros utcáin, mint valami mocskos királynő, összetapadt haja maszatos törülközőbe csavarva, mintha épp egy kád szamártejből lépett volna ki. Mindig egy ócska, „Kiszán Urea” feliratú műtrágyás zsákot hordott magával, amelyet megtömött üres ásványvizes palackokkal, szakadt papírsárkányokkal, gondosan összehajtogatott plakátokkal és zászlócskákkal – ez utóbbiak a közeli Rámlílá téren tartott nagy politikai gyűlések után maradtak hátra. Mogorvább napjain Ahlám Bádzsí leszólította azokat, akiket annak idején a világra segített – java részük már felnőtt ember volt saját gyerekekkel –, és a legocsmányabb szavakkal szidalmazta őket, megátkozva a napot, amikor megszülettek. Támadásaitól soha senki nem sértődött meg; általában az olyan emberek széles, feszengő vigyorával reagáltak, akiket kísérleti nyúlként szólít a szemfényvesztő a színpadra. Ahlám Bádzsít mindig megetették, mindig fedelet kínáltak neki. Az ételt – acsarkodva – elfogadta, mintha hatalmas szívességet tenne ezzel, de a fedelet elutasította. Ragaszkodott hozzá, hogy az utcán maradjon a legforróbb nyárban és a legzordabb télben is. Egy reggel holtan találták: egyenes derékkal ült az Alif Zed papírkereskedés és fénymásoló üzlet előtt, karja a Kiszán Urea zsákján. Dzsahánárá bégam ragaszkodott hozzá, hogy a családi temetőben földeljék el. Megszervezte, hogy a holttestet mossák meg, öltöztessék fel, és egy imámot is szerzett a búcsúimákhoz. Végül is Ahlám Bádzsí mind az öt gyerekének születésénél bábáskodott.
Ahlám Bádzsí sírja mellett egy olyan nő sírja volt, akinek a sírkövén (angolul) ez állt: „Begum Renata Mumtaz Madam”. Renata bégam román hastáncosnő volt, és Bukarestben nőtt fel, ahol Indiáról meg annak klasszikus táncairól álmodott. Mindössze tizennyolc évesen végigstoppolt a kontinensen, és megérkezett Delhibe, ahol talált egy silány kathak gurut, aki szexuálisan kihasználta, és nagyon kevés táncra tanította. Renata, hogy megéljen valamiből, fellépéseket vállalt a Rosebud Rest-O-Barban, a rózsakertben – amit a helyiek nincsrózsa-kertnek neveznek –, a Firóz-sáh Kótlá, Delhi hét ősi városa közül az ötödik romjai közt. Renata mulatóbeli neve Mumtáz volt. Fiatalon meghalt, miután fülig beleszeretett egy hivatásos szélhámosba, aki meglépett a lány összes megtakarításával. Renata továbbra is vágyakozott utána, bár tudta, hogy a férfi becsapta. Megtébolyodott, megpróbált varázsolni és szellemeket idézni. Egyre többször esett hosszú transzba, amelyek során kelések támadtak a bőrén, hangja pedig mély és reszelős lett, mint egy férfinak. Halálának körülményei homályosak voltak, bár mindenki azt feltételezte, hogy öngyilkos lett. Rósan Lál, a Rosebud Rest-O-Bar szófukar főpincére, a zsémbes erkölcscsősz, az összes táncoslány ostorozója (és minden viccük céltáblája) lepte meg magát azzal, hogy megszervezte a lány temetését, aztán virágot vitt a sírjára egyszer, kétszer, majd észre sem vette, és már minden kedden (a szabadnapján). Ő intézte a sírkövet a névvel, és ő – mint mondta – „tartotta karban” a sírt. Ő tette hozzá a „Begum” és a „Madam” szót posztumusz elő- és utótagként a sírkövön lévő nevekhez. Tizenhét év telt el azóta, hogy Renata Mumtáz meghalt. Rósan Lál vaskos visszereket növesztett vékony lábán, és fél fülére megsüketült, de még mindig jött a temetőbe régi, fekete biciklijén zörögve, és hozta a friss virágot – a záporvirágot, az árengedményes rózsát, és amikor pénzszűkében volt, a néhány füzér jázmint, amit a közlekedési lámpáknál árusító gyerekektől vett.
A fősírokon kívül akadt még néhány, amelynek eredete vitatott volt. Például az, amelyen csupán annyi állt: „Badsáh”. Egyesek állították, hogy Badsáh egy kisebb mogul herceg volt, akit a britek az 1857-es felkelés után felakasztottak, mások úgy vélték, hogy szúfí költő Afganisztánból. Egy másik sírkőre csak az „Iszláhí” nevet vésték. Egyesek azt mondták, Alam-sáh hadvezére volt, mások erősködtek, hogy helyi selyemfiú, akit az 1960-as években leszúrt egy prostituált, akit becsapott. Mint mindig, mindenki azt hitte, amit hinni akart.
A temetőben töltött első éjszakáján Andzsum – rövid terepszemle után – Godrej szekrényét és kevés holmiját Mulákát Alí sírja közelében helyezte el, majd kiterítette szőnyegét és ágyneműjét Ahlám Bádzsí és Madam Renata Mumtáz bégam sírja közt. Természetesen nem tudott aludni. Nem mintha zavarta volna valaki a temetőben – nem jöttek dzsinnek, akik ismeretségek akartak volna kötni vele, nem látogatták szellemek, hogy kísértsék. A temető északi végében élő herkósok, akik a kórházi hulladék kupacai közt, a régi kötszerek meg a használt fecskendők tengerében gubbasztottak, mintha észre sem vették volna őt. A déli oldalon hajléktalanok ültek csoportokban tüzek körül, és sovány, füstös étkeiket főzték. A kóbor kutyák, amelyek jobb egészségnek örvendtek az embereknél, tisztes távolban ültek, és finom eleganciával vártak a hulladékra.
E környezetben Andzsumot általában fenyegette volna némi veszély. De megóvta a vigasztalansága. Ez a társadalmi béklyóktól megszabadulva teljes méltóságában emelkedett körülötte: erőd sáncokkal, tornyokkal, rejtett tömlöcökkel és falakkal, amelyek úgy zúgtak, akár valami közelgő tömeg. Andzsum úgy csörtetett át aranytermein, mint egy önmaga elől menekülő szökevény. Megpróbálta elküldeni sáfránymosolyú sáfrányemberekből álló kíséretét, akik sáfrányszigonyukra szúrt csecsemőkkel követték, de nem lehetett elküldeni őket. Megpróbálta rácsukni az ajtót Zakír Mijánra, aki takarosan összehajtva hevert az utca közepén, mint valamelyik ropogós bankómadara. De ő követte őt összehajtogatva a csukott ajtókon át a varázsszőnyegén. Andzsum megpróbálta elfelejteni, hogyan nézett rá a férfi, mielőtt kihunyt szemében a fény. De Zakír Miján nem hagyta békén.
Andzsum megpróbálta elmondani neki, hogy bátran küzdött, miközben elvonszolták élettelen teste mellől.
De nagyon jól tudta, hogy nem.
Megpróbálta nem tudni, hogy mit műveltek a többiekkel – hogyan hajtogatták össze a férfiakat és hajtogatták szét, majd terítették ki a nőket. És végül hogyan szakítottak le végtagot végtag után, majd hogyan gyújtották fel őket.
De nagyon jól tudta, hogy tudja.
Ők.
Kik?
Newton serege, amelyet azért állítottak csatarendbe, hogy azonos mértékű reakciót alkalmazzon. Harmincezer acélkarmú és véres csőrű sáfránypapagáj egyszerre rikoltotta:
Muszalmán ká ék hí szthán! Kabrisztán já Pákisztán!
Csak egy helyed van, muzulmán! A temető vagy Pakisztán!
Andzsum halottnak tettette magát, úgy terült el Zakír Mijánon. Hamis nő hamis teteme. De a papagájok, bár igazi vegetáriánusok voltak – vagy legalábbis színlelték – (ez volt a belépés alapfeltétele), a vérebek kifinomult szaglásával és gyakorlottságával elemezték a levegőt. És persze rátaláltak. Harmincezer hang zúgta együtt Kulszúm Bí usztád Bírbalját utánozva:
Ai hai! Szálí randí hidzsrá! Kibaszott kurva hidzsrá. Kibaszott kurva muzulmán hidzsrá.
Újabb hang szólalt meg élesen és aggódva, egy másik madáré:
– Nahín jár, mat máró, hidzsrón kó márná apsagun hótí hai.
Ne öld meg, pajtás, ha egy hidzsrát megölsz, az balszerencsét hoz.
Balszerencsét!
Semmi sem rettentette meg jobban azokat a gyilkosokat, mint a balszerencse lehetősége. Végül is a balszerencse elhárítására szolgált, hogy az ujjakat, amelyek a suhogó kardokat és a villogó tőröket szorongatták, vastag aranygyűrűkbe foglalt szerencsekövek díszítették. A balszerencse elhárítását szolgálta, hogy az embereket agyoncsapó vasrudakat forgató csuklókra a gyermeküket imádó anyák kötöttek piros púdzsá-fonalakat. Ennyi óvintézkedés után mi értelme volna szántszándékkal kihívni a balszerencsét maguk ellen?
Úgyhogy csak álltak mellette, és kántáltatták vele a jelszavaikat.
Bhárat Mátá kí dzsaj! Vandé Mátaram!
Ő kántálta. Könnyezve, remegve, úgy megalázva, ahogy a legrosszabb álmaiban sem.
Diadal az Anyának! Éljen India Anya!
Életben hagyták. Öletlenül. Sértetlenül. Se össze-, se széthajtogatva. Őt egyedül. Hogy megáldja őket a jó szerencse.
A mészárosok szerencséje.
Ez ő. És minél tovább él, annál több jó szerencsét hoz nekik.
Megpróbálta nem tudni ezt a kis részletet, miközben csörtetett a magánerődjében. De nem sikerült. Nagyon jól tudta, hogy nagyon jól tudja, hogy nagyon jól tudja.
A férfi, aki úgy idézte fel Newton törvényét, hogy nem is ismerte, a hideg szemű és cinóbervörös homlokú férfi továbbra is megnyerte a választásokat. Amikor a költő-miniszterelnök a központban megbukott, ő még akkor is választást választás után nyert Gudzsarátban. Egyesek tömeggyilkosnak nevezték, de a választói Gudzsarát ká Lallának. Gudzsarát kedvesének.
(A kötet a Helikon Könyvkiadónál fog megjelenni 2017-ben)
Greskovits Endre fordítása
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
Discussion about this post