Baksa-Soós János hetvenedik születésnapja alkalmából különleges „adatközlőként” Keszthelyi Imre, a Tilos Rádió népzenei műsorának vezetője emlékszik vissza a ’60-as és ’70-es évek fordulóján virágkorát élő Kex zenekar varázslatos hangulatú koncertjeire, illetve Baksára, akit – az együtteshez hasonlóan – leginkább a szájhagyomány legendái őriznek.
Kex-plakát az Ifjúsági Magazinból
Földes László Hobó egyszer azt mondta, hogy a Kex olyan volt az itthoni beat korszakban, mint egy gyönyörű virág a szemétdombon. Mennyire helytálló ez a megfogalmazás szerinted?
Jó, találó, viszont én sok virágot találtam akkoriban, főleg a népzene területén, de a korszak pop-rock zenei világában bizonyos szempontból helytálló lehet ez a kép. A folk csírái egyébként a Kex-ben is megvoltak, és ott volt benne még a Cseh Tamás-féle attitűd, sőt, talán még Hofi Géza humora is valamiképpen. Bár a Baksa – annak ellenére, hogy szinte mindennel kapcsolatban nagyon kritikus volt – nem politizált direkt módon, hiszen az előadásmódjában eleve kiütközött minden, amit a körülötte lévő világról (és amit azon túl) gondolt. Felejthetetlen élmény volt az összes megnyilvánulása, rögtön képes volt bármire reagálni, komoly és naiv gesztusokkal egyszerre. Emellett soha nem hallott, kifordított szóhasználattal rendelkezett. Nem sokan beszélnek utólag a hihetetlen táncdalfesztivál-paródiáiról például: az egész aktuális felhozatalt újraénekelte Dobos Attilától kezdve Koós Jánosig, Németh Lehel Reszket a Hold a tó vízén című slágere hangzott el még sokszor, rögtönzött prózai betétekkel, például: „Ne dobj el magadtól, mint egy rideg kőszobrot szokás…”. Tom Jones-nóták is megszólaltak, oroszlánmorgás szerű hanghatásokkal, meg a Mary Lou is gyakran előkerült. De volt, hogy Baksa dal helyett egy angol nyelvleckét adott elő: „Ezt a hangot úgy ejtjük, hogy a nyelvünket teljesen hátrahúzzuk, és úgy csapunk rá a szájpadlással…” – és így tovább, hogy aztán a zenekarral együtt belevágjon valamelyik „kamu-angol” számba, mondjuk a No more after that-be. Előfordult, hogy a Szabad Európa rádiós Cseke Lászlót utánozva konferálta be a soron következő darabot: „Ez egy nagyon dögös beatszám lesz!” Közben bemozogta az egész színpadot széltében-hosszában, leállíthatatlan volt. A zenészek nélkül is elegek lettek volna ezek a (meta)produkciói, de szerencsére nagyon jó muzsikusok játszottak az együttesben. Az alapfelálláshoz (Doleviczényi Miklós, Baksa-Soós János, Bianki Iván, Imre Attila, Kisfaludy András) képest történtek később tagcserék, a Citadella-beli koncertek táján emlékszem, többek között megfordult a Kex-ben Somló Tamás, Závodi János, Babos Gyula, és Kathy Horváth Lajos is.
Én kevéssé voltam kiművelt akkortájt (a ’60-as évek végén) a progresszív kísérletek terén, amolyan rágógumi-zenéket hallgattam, meg egyéb populáris dolgokat, és azért persze Beatles-t is. A Kex pedig ablakot, kaput nyitott valami más felé, muszáj volt megszeretni, ahogy párhuzamosan a Syriust is. Visszatérve a népzenei vonulatra: József Attila Tiszta szívvel című versét először más dallamra énekelte Baksa, később alakult úgy, hogy a Hej tulipán, tulipán… kezdetű népdalból (amely egyben Bartók Béla „Gyermekeknek” ciklusának egyik melódiája is volt) perdült ki a dallamvezetés – így már lenyűgöző lett. A Déva-vár című daluknak is van egy balladisztikus hatása, de a Zöld sárga, zöld sárga ugyancsak kezelhető egyfajta népdal átiratként, a Hej páva, hej pávára, ugye. Egyébként a népzenét Sebőék terjesztették el igazán; őket a Tolcsvay-klubban ismertem meg, ugyanis a Tolcsvay Triót is követtem, akiknek volt egy heti rendszerességű klubjuk a Bem rakparton, ahol mindenki bemutatkozhatott, aki a folk címszó alá besorolható volt. Itt ismertem meg a Kalákát, de a Bálint Péter vezette Folkákkal (ezt Csinkov Vladimir alapította) és a Muszty-Dobay párossal is itt találkoztam először. Nagy burjánzás volt ezen a színtéren. A Bem rakparton egyébként a Kex is fellépett néhányszor. Egyszer Hobó is ott volt, akit felhívtak a színpadra, hogy elénekelje az It’s alright, baby, alright… szövegű Rolling Stones-számot, nagyon egyszerű, de rendkívül vad kísérettel, ami egyre fokozódott, Hobó mindent beleadott, a zsiráf-ló keverékként leírható, szintén furcsa mozgáskultúrájával együtt. Na, ennek hatására aztán teljesen bezsongtam a koncerten, eksztázis volt, pedig elég méla, málé gyerek voltam amúgy.
Keszthelyi Imre a ’70-es években
Mikor és hol találkoztál a Kex-jelenséggel először, és melyek voltak a következő helyszínek?
A Fiatal Művészek Klubjában láttam, hallottam őket először, ’68 őszén. Nem emlékszem, hogy pontosan milyen dalokat játszottak, de az első sorban, szájtátva figyeltem, bámultam, röhögtem, hihetetlen élmény volt, elvarázsolt. Utána próbáltam szóba állni Baksával, de furcsa módon a színpadon kívül félszegnek tűnt, én meg a magam visszafogottságánál fogva nem erőltettem a dolgot, így nem sikerült közelebbi kapcsolatba kerülni vele, és a zenekarral sem, de számomra elég volt a koncertélmény és Baksa sugárzó személyisége, ami előadás alatt líraivá is tudott alakulni, ugyanakkor a bohóc szerepbe is bele tudott helyezkedni.
Baksa-Soós János az igazmondó udvari bolond szerepében, Fontainebleau 1976
(Fotó: Zaránd Gyula)
Érdekes, hogy szinte szájhagyomány útján terjedtek el a koncertek helyszínei, dátumai. A Kassák Klubra emlékszem, ahol többek közt Mini- és Sakk-matt-bulin is jártam (utóbbi a magyar Jimi Hendrix, Radics Béla zenekara volt). Aztán volt a nyári Kex-hajó, ami elment a Dunán Budapestről az Északi összekötő vasúti hídig és vissza, két-három alkalommal itt is jelen voltam. Megesett, hogy a hajón Doleviczényi egy skót duda tölcséres sípjával játszott egy dallamot valamelyik jó kis pszichedelikus szám kíséretében, Baksa pedig kamu szöveggel dúdolt hozzá ismeretlen nyelven, aztán egy indián-dal is elhangzott, szintén halandzsa szöveggel. Érdekes, hogy nagyon hasonló dallammeneteket énekelt, mint később az Andokból jött ponchós, pánsípos indiánok az aluljárókban. Sok improvizatív részlet is volt a koncerteken, rögtönzött aláfestő zenékkel, amikre a Baksa dumálhatott, mesélhetett, hülyéskedhetett. Történeteket mondott, például egy kis gömböc típusút: „Mentem az utcán, jött valaki szembe velem, hopp, megettem, jöttek kis óvodások is, azokat is megettem, jól meg, aztán jól meghaltam én…” – mindezt ártatlan mosollyal. A Párizsi Kert is rendszeres helyszín lett egy ideig, mert mindenhol csak ideiglenesen maradhattak. Érettségi után, ’69 őszétől nyomdásztanulóként első munkahelyemen az Atheneaum Nyomda rock-klubjába is elvetődtem, ami a nyomda ebédlőjében, a Lenin körút 5-ben volt hétvégenként. Akkor éppen Kex-klub indult ezen a helyen, de egy-két alkalom után vezérünk, a kiváló káder Soproni Béla ezt is megfúrta, mondván: ezek a koncertek „nem szolgálnak az ifjúság épülésére”. Inkább dugig tömött egyetemi klubokban játszottak tovább, meg szalagavatón vagy gólyabálon. Egyszer a Bartók Béla úti Vásárhelyi kollégiumban is hallottam őket, ahol táncos blokkot is nyomtak azért, legalább egy menetet, de inkább saját számokat, amíg a közönség el nem kezdte követelni zajosan a populárisabb nótákat, slágereket, mire Baksa, mint egy sértődött, leterhelt tanár kikérte magának a dolgot: „Ki volt az? Ne füttyögjünk, ne füttyögjünk!” felszólítással. Aztán persze megenyhült, és csinálta a műsort. Egyszer egy gimis bulin nagyon elutasító volt a közönség, erre Baksa mézesmázos hangon: „Na jól van! Akkor büntetésből Hónipáj ötször!” És a zenekar belekezdett a Beatles Honey Pie című nótájába, aztán végigjátszották újra is újra kifogástalanul, ötször egymás után, nem volt apelláta. Lett is azután rend a bálteremben! Voltak ilyen állandó Baksa-jelenetek; talán a munkásőr-magánszáma után tanácsolták el a zeneakart a Kassák Klubból. Amúgy időről időre üdvözölte is a civil vagy egyenruhás rendőröket a koncertek alatt, ahogy illik. Imre Attila, a basszusgitáros is külön színfolt volt egyébként a Kex-ben, akinek szintén voltak magánszámai, mint a Szomszédasszony meg a szomszéd vagy a Büdös sajt című opuszok. Gyakran felbukkant a Kex színpadán egy furcsa szakállas figura is, talán Suller (Schuller?) Lászlónak hívták. Ő akrobatikus táncával színesítette a programot, kidolgozott izmú meztelen felsőtestét mutogatva, igencsak vad arckifejezést vágva mindehhez. Énekre azonban ő nem vetemedett. Feltűnt még olykor a színpadon egy Gyapi néven ismert, vörösesszőkés dróthajú, bajszos figura is és egy kis kölyök, a Mucius becenevű Sebestyén Zoltán. Gyapi úgy tudom, nem él már, Mucius pedig egy költői-előadóművészi kitérő után festőművész és galériatulajdonos lett.
Többen mesélték, hogy a fellépéseken Jancsó Miklós és Hernádi Gyula, Latinovits Zoltán, sőt, Weöres Sándor is megjelent néha. Cseh Tamás is Kex-koncerten énekelt először nyilvánosan.
Cseh Tamást külön szálon ismerem, az R Klubban hallottam először egy diákszínházi fesztiválon, a ’70-es évek elején. Közszájon forgott az ő neve is, de a tévében is felbukkant Az ócska cipő című, Bereményivel közösen írt dalával. Nem sokkal ezután megalakult a 25. Színház, ahol az első, Dal nélkül elnevezésű műsorát adta, és ahol Sebő amolyan házi zeneszerző lett. Ide sokat jártunk (ha elfogyott az ülőhely, a kint maradottakat beengedték a nézőtéri lépcsőkre). Az érettségi után, mint nyomdásztanuló a Gutenberg Ifjú Nyomdászklubban én is elég hamar elkezdtem tevékenykedni, programokat szerveztem. Ide már 1970 elején meghívtam a Sebő-Halmos duót és a Kalákát is (ennek alapító tagja, a később színésszé lett Mikó István amúgy szintén nyomdásztanuló volt akkor). A Kamara Beat nevű, klasszikus hangszereken folkzenét játszó együttes is fellépett nálunk, aminek Márta István, Kecskeméti Gábor, Novák János, Gémesi Katalin és Péterdi Péter voltak a tagjai. Közülük hárman alkották a későbbiekben az Ad libitum kamaraegyüttest, ami a 25. Színházban Cseh Tamás kísérőzenekara lett. Tamást is elhívtam a saját munkahelyem ifjúsági klubjába, ahol a buzdításomra a dalok között az „indiánságáról” is mesélt a közönségnek, ami teljes átéléssel gyakorolt tevékenység volt a részéről a kultúrában, valamint azon kívül is. Bennem mindenképpen rokon Cseh Tamás a Kex-szel, a közönségre gyakorolt hatásuk miatt, mert mondanivalóban és előadásmódban azért mások voltak – mégis egymásra találtak.
Az emlegetett, polgárpukkasztáson jóval túlnövő performansz szerű Kex-koncertek, úgy látszik, sokakban maradandó élményt hagytak, hiszen azóta sem beszélnek ilyen legendáriumszerűen itthoni zenekarról. És olyan különleges alak sem igazán akadt könnyűzenei színtéren, mint Baksa-Soós János (Cseh Tamás szerint „az utolsó magyar énekes”), aki a ’70-es évek elején Németországba disszidált.
Azt lehetett volna hinni a folytonos humorizálás miatt, hogy komolytalan ember, de tanúja voltam egy esetnek, amikor meggyőződtem róla, hogy nem így van. Egyszer, mikor egy kései órán egy szál gitárral egymaga pengetett valami dallamot egy egyetemi bulin, majd énekelni is elkezdett volna, egyszerre odajött egy, a jelen lévő diákoknál valamivel idősebb, részegnek látszó öltönyös figura (máig sem tudom, lehet, hogy provokátor lehetett) és rávágott a kis színpadon felállított dobfelszerelés cintányérjára, mire Baksa megdermedt, és valami hihetetlen tekintettel nézett erre az alakra, nem szólt egy szót se, letette a gitárt és kiment a színpadról. Mikor végleg elment, máig tátongó űrt hagyott bennem a hiánya, amit apró részletekben tudtam pótolni Cseh Tamással, a Hobo Blues Banddel, az underground zenekarok másolt kazettáival, koncertjeivel, illetve a táncházmozgalommal, ami később meghatározta az egész életemet. De a Kex ébren és álmomban is velem volt, és marad mindig. Ahogy a következő – talán egyáltalán nem ismert – dal is, amit talán nem őriz felvétel…
Az interjút készítette: Papp Máté