Reggel bele akartam pisilni a nevemet a hóba, de nem látszik semmi, mert annyi esett, hogy már combig ér. Fel kellene mászni a lapostetőre, onnan megpróbálni, úgy biztos látszódna. A létra is tiszta jég. Ráesik a hó, aztán megfagy. Mint az alkarom, olyan vastag a jégtől minden létrafok, úgy csúszik, mint az istennyila. Három hete pustol egyfolytában, még jó, hogy nem az erdőben kapott el minket.
Nyáron jó a Nagyerdőn lakni, de ősztől már hideg a sátor. A temető bejáratától kétszáz lépésre építettem fel. A váza vascsövekből van, az oldala és a teteje fóliából meg hungarocellből. Április közepétől novemberig elvagyunk benne, csak mikor jön a fagy, akkor kell keresni valami fűthetőt.
Debrecentől húsz kilométer a Keleti-főcsatorna, ott száznál több üres víkendház van. Minden évben másik házba költözünk be. Nem tesszük tönkre, takarítjuk, nem lopunk. Mi csak lakunk.
Tegnap este megmértem az akol mögött a falnál, már hetven centis a hó. Huszonhét métert lapátoltam el a fáskamráig. Két lapátom is van, de egyik sem jó. Ha a kis lapáttal dolgozok, akkor nem lehet vele haladni, ha a naggyal, akkor a hó súlyától nem bírom megemelni.
Ősszel két sor fóliát szegeltem fel a kamratetőre, az most megfogta a havat, így nem ázott át a tűzifa. Ha októberben nem költözünk ebbe a házba, akkor már biztos megfagytunk volna az erdőben. Nyitva volt. Vagyis be volt zárva, de a kulcs a szemöldökfán volt, nem kellett betörni az ajtót.
A kamraajtó zárnyelve megint felakadt, befagyott a rugó. Ha nem tudom bezárni, akkor cibálja és letépi a szél az ajtót. Teljesen lefagyott a kezem, mire ki tudtam piszkálni a zárnyelvet. Minden nap hat farönköt viszek be, mert reggelente be kell gyújtani a kályhát, éjjel leég a tűz. Ez a kályha egy szar, ez nem tarja a meleget, még eladni sem lehet, legfeljebb tízezret ér. De nem akarok én ebből a házból semmit sem eladni, az lopás.
Reggel Annuska szokott begyújtani. A haját egy befőttesgumival fogja össze, hogy ne lógjon a tűzbe, úgy térdel a kályha előtt, mint aki imádkozik. Ha össze van kötve a haja, akkor fiatalabbnak néz ki. Harmincöt éves. Ő sosem látja magát, itt nincs tükör. Fóbiája van, a Debreceni Klinikán kezelték. Tükörfóbia. Rohamot kap, mikor belenéz, felakad a szeme, volt olyan is, hogy elájult. Négy éve a Wesselényi utcai hajléktalanszállón kapott rohamot. Zuhanyzott, aztán belenézett a tükörbe. Ott rángatózott a földön, pucéron tették be a mentőbe. Akkor ellopták minden cuccát, én segítettem ki ruhával meg pénzzel, azóta velem van. Én legalább megvédem.
Összesen két kezelésen volt, aztán kidobták. Egyikszer ivott a gyógyszerre, máskor meg nem aznap ment kezelésre, mikorra behívták. Húsz éve él az utcán, honnan tudná, milyen nap van, meg hogy hány óra? Pedig a gyógyszer használt neki.
Úgy rak tüzet, mint egy úttörő. Megfogja a rönköt, négyfelé vágja, az van az alján, arra rak egy indián sátrat aprófából, aztán a sátornyíláson bedugja az újságpapírt, lassan, nehogy összeborítsa. Gyufával gyújtja meg, nem szereti az öngyújtót. Ma reggel megégette a kezét. Be van lassulva. Biztos a pálinka miatt.
Találtunk ötven litert a pincében, ez ki kell, hogy tartson tavaszig. Szerintem vegyes, mert petróleumíze van. Volt itt bodzaszörp, hozzálöttyintem, és kész a bodzapálinka. Négy hónappal számolva minden napra négy deci jut.
Van egy lábasunk, abban szoktuk a paprikáskrumplit főzni. Krumplit itt találtunk, a tulaj nem szedte fel, hagyta volna megrohadni a földben, mi kiszedtük az utolsó darabig. Biztos nyugdíjas, azért nem jár ki. Azok már nem bírják a földmunkát. A répát és a hagymát sem ásta fel. Megtettem helyette én. De már minden elfogyott.
Egy hónappal ezelőtt bementem Balmazújvárosba, akkor még nem volt ez a nagy hó. Gyalog pont egy órányira van, öt kilométer. Régebben mindig a Pennybe jártam. Ott nincs biztonsági őr. Onnan sokszor hoztam ki konzervet. Egy hónapja jöttem a Máltaitól, ruhát cseréltem, fekete kabát, tiszta farmer, jó cipő volt rajtam, meg hátizsák. Vettem kosarat, beletettem tíz sóletet, a nyolcvan dekásból, az két embernek elég egy ételre, meg tíz zsemlét, pont egy ötszázasom volt. A mosópornál nincs kamera, ott az összes konzervet át a hátizsákba, mentem a pénztárhoz. Kifizettem a zsemléket, beletettem őket egy szatyorba. Már majdnem kint voltam, mikor a hátizsákom pántja elszakadt, a konzervek meg nagy csattanással le a földre. A pénztáros csak nézett, hogy most mit csináljon. Levettem a hátizsákom, és nagy nyugodtan visszapakoltam a sóleteket. Akkor derült ki, hogy van itt biztonsági őr, csak eddig bent dekkolt az irodában. Kirohant egy marha nagy fekete ruhás ember, elkapta a kabátomat a nyakánál, úgy rángatott be az odújába.
Azt mondta, nem vesz fel jegyzőkönyvet, ha visszaadok mindent, mert ő most nem akar kínlódni ezzel. Kipakoltam a konzerveket, elmondtam, hogy rákos az élettársam, neki kell. De csak nem akart megsajnálni. A zsemléket betettem a hátizsákba, erre szólt az őr, hogy a zsemlét is hagyjam itt. Én meg mondtam neki, hogy azt kifizettem. Akkora pofont kaptam, hogy leestem a székről. Ott hagytam mind a tízet. A Pennybe már nem mehetek be többet. Ha nem lesz ételünk, itt fogunk megdögleni.
Nem lehet kimozdulni a házból, mert a hó mindentől elzárt. Ez kertség, városhatáron kívül esik, a földutakra hókotró nem jön. Majd megesszük egymást, mint egy filmben volt, mikor lezuhant a repülőgép. Én már gondolkoztam azon is, hogy meg tudnám-e enni. Megszúrom, kivéreztetem, aztán feldarabolom és megfőzöm. Lenne belőle vagy húsz kiló színhús. Senki sem venné észre, hogy eltűnt. Nem hiányozna senkinek. Nem gondolom én ezt komolyan.
Nem bántom őt. Limfoid leukémia, felnőtt kori, nem kért kemót. Fél éve van. Holnap majd átmegyek a szomszédba, szétnézek, hátha van náluk rizs vagy konzerv. Ha nincs, akkor megyek a másik szomszédba. Ha ott sincs, akkor a következőbe. Magamtól sosem mennék be más házába, de most ez más. Még három hónapra való étel hiányzik.