Henry van Dyke
(1852–1933)
Egy marék agyag
Volt egyszer egy marék agyag a folyóparton. Egészen közönséges agyag volt, durva és nehéz, viszont nagyra tartotta önmagát, és csodálatos álmaiban már eljött az az idő, amikor értékeit felfedezték és elfoglalta helyét a világban.
Fölötte a tavaszi napsütésben a fák arról a dicsfényről susogtak, ami rájuk hull, amikor gyönge virágaik és leveleik lassanként kibomlanak, és az erdő a szépség és a tiszta színek pompájában ragyog, mintha ezernyi rubin és smaragd pora lebegne puha felhőként a föld fölött.
A virágok gyönyörködve hajtják össze szép, ámuló fejüket, amikor a szél lágyan simogatja őket és így szól: – Nővérkéim, de szépek lettetek! Tőletek ily derűs a nap.
A folyó új erejétől boldogan élvezi vizeinek összhangját és eldúdolja a partnak hogyan szabadult meg jeges béklyóitól, milyen sebesen menekült a hó-ruhás hegyekből, és dalol a rá váró hatalmas munkáról, a sok meghajtásra váró malomkerékről és a hajókról, amelyeket a hátán visz a tenger felé.
Az agyag pedig csak várt vakon ágyában és fennkölt reményekkel biztatta magát. – Majd eljön egyszer az én időm is – mondogatta. – Nem arra teremtettem, hogy itt legyek örökre eltemetve. Idővel majd dicsőség, szépség és tisztelet övez.
Egy szép napon az agyag érezte, hogy nem várt hiába. Sima fémlap csúszott el a teste alatt és más agyagrögökkel együtt fölhajította egy szekérre, majd messzire vitték egy durva, köves úton. Ám az agyag nem félt, még csak el sem bátortalanodott és ezt mondta magának: – Ennek így kell lennie. A dicsőséghez vezető út mindig rögös, de már elindultam, hogy elfoglaljam helyemet a világban.
Az út nehézsége azonban eltörpült az ezt követő megpróbáltatásokhoz és gyötrelmekhez képest. Először egy vályúba vetették, összekeverték, ütötték, gyúrták, tiporták. Szinte elviselhetetlen volt, de vigasztalta a tudat, hogy e szenvedés nyomán bizonnyal valami nagyon finom és kecses formát fog ölteni. Az agyag biztos volt benne, ha türelmesen vár, akkor végül csodás jutalomban lesz része.
Aztán egy sebesen forgó korongra tették és addig pörgették, mígnem úgy érezte, rögvest millió darabra hullik szét. Miközben forgott, valami idegen erő nyomta és gyúrta, de minden szédülésen és fájdalmon át érezte, hogy lassanként új alakot ölt.
Aztán egy ismeretlen kéz kemencébe tette, ahol lángnyelvek nyaldosták és kegyetlenül hatoltak át a testén. A forróság nagyobb volt, mint bármely nyári hőség, mely valaha a folyóparton érte. Az agyag azonban tartotta magát és állta a próbát, mert biztos volt benne, hogy nagy jövő vár rá. – Minden bizonnyal – gondolta –, valami csodálatos szerepet szánnak nekem, ha ilyen fájdalmakat kell kiállnom. Talán egy templom díszének mintáznak, vagy értékes váza leszek a király asztalán.
Végül befejezték az égetést. Az agyagot kivették a kemencéből és a hűsítő levegőn, a kék ég alatt egy vastag deszkalapra helyezték. Megpróbáltatásai véget értek. Érezte, hogy közel a jutalom.
A deszka közelében volt egy kis tó, nem túl mély és nem túl tiszta vizű, de elég nyugodt ahhoz, hogy elfogulatlanul visszatükrözze a valóságot. És akkor, amikor felemelték a deszkáról, az agyag először pillanthatta meg új formáját, jutalmát a kiállt fájdalomnak és türelmének. Meglátja reményei beteljesülését… egy közönséges virágcserepet, amely egyenes, vaskos, vörös és csúf. És ekkor megérezte, hogy a sors nem a királyi házba, nem is a művészet palotájába rendelte, mert híján volt mindannak, ami dicsőséges és szép vagy tiszteletet követel. – Miért épp ilyennek alkottál? – kérdezte elkeseredetten ismeretlen készítőjét.
Teltek a napok és ő komor elégedetlenségbe süllyedt. Aztán földet töltöttek bele, a közepébe belenyomtak valamit, nem tudta, hogy mit, valamit, ami nyers, barna és élettelen, majd betemették. Az agyag lázongott ez ellen az újabb gyalázat ellen. – Ennél rosszabb már nem is történhet velem, megtöltöttek földdel és szeméttel. Semmi kétség, ez a teljes kudarc!
Ekkor azonban egy üvegházba helyezték, ahol napsugár melengette és hűsítő vizet permeteztek rá. Ahogy teltek-múltak a várakozás napjai, lassacskán elindult valami változás, valami megmozdult benne… az újabb remény. Még mit sem sejtett, még nem tudta, mit jelent ez az új remény.
Egy szép nap aztán ismét felemelték a helyéről és egy hatalmas templomba vitték. Álmai végül mégiscsak valóra válnak. Csodás szerep vár rá a világban. Dicsőséges, mennyei zene áradt szét körülötte. Virágok vették körül. Még mindig nem értette a dolgot, ezért a mellette lévő, hozzá hasonló agyagcseréptől halkan megkérdezte: – Miért tettek ide? Miért felénk néznek az emberek?
Mire a másik így felelt: – Hát nem tudja? Ön egy királyi liliomot hordoz, melynek szirma fehér, mint a hó s a közepe, akár a legtisztább arany. Az emberek pedig azért néznek felénk, mert ez a világ legcsodálatosabb virága, s e csodának a gyökerét az ön szíve rejti.
Ekkor az agyag megnyugodott, és elégedetten csöndes köszönetet mondott alkotójának, hogy bár csak egy egyszerű virágcserép, mégis ily hatalmas kincset őriz.
Fordította: Somló Ágnes
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
.