Történetünk elbeszélője egy idősödő, különc izlandi úriember, Valdimar Haraldsson, aki sajátos nézeteket vall a halfogyasztás és az északi népek kimagasló szellemi képességei közötti összefüggésrôl. 1949-ben járunk, és főhősünknek abban a szerencsében van része, hogy a hajótársaság tulajdonosának meghívására egy dán teherszállító hajó fedélzetén utazhat a Fekete-tenger felé. A legénység tagjai között van egy Kaineusz nevű, sokat látott tengerész is, aki esténként vacsora után arról az időről mesél hajóstársainak, amikor Iaszón vezetésével a legendás Argó hajón vitorlázott, és az argonauták egyikeként részt vett a kalandos utazáson, amelynek célja az aranygyapjú megszerzése volt.
Sjón ezúttal is mesterien szövi össze a régi történeteket a modern világ elemeivel e bűbájos kis regényben, és játszi könnyedséggel vált regisztert a banális és a mitikus, a komikus és a tragikus
között.
Sjón Az Argó suttogása (2023 – Argóarflísin, 2005) című regényének részletét Patat Bencefordításában a Gondolat Kiadó engedélyével közöljük.
Sjón
Az Argó suttogása
(részlet)
Én, Valdimar Haraldsson, életem huszonhetedik évében kezdtem el megjelentetni egy kis folyóiratot kedvenc témámról: a halfogyasztás és az északi faj fensőbbsége közötti összefüggésről. Dán nyelven készült, Fisk og Kultur, azaz Hal és Kultúra címen, és húsz év alatt tizenhét évfolyam jelent meg belőle. Az első világháborúban a folyóirat két évig szünetelt, a hatodik és hetedik évfolyamnak pedig csak a fele, azaz két-két szám jelent meg, mivel a sors úgy hozta, hogy első feleségem halála után nyolc hónapig, 1910 augusztusának végétől 1911 tavaszáig betegeskedtem. Ekkor derült ki, mennyire hűségesek az olvasók a folyóirathoz. Az ebből az időből származó iratokból kitűnik, hogy az előfizetést egyedül a Krakkói Egyetem és a Kjósarhreppuri Olvasókör mondta le. Ennek okait itt bővebben nem részletezem, de az érdeklődők figyelmét felhívom Egy heringszakértő emlékei című könyvemre (Fisk og Kultur Kiadó, Koppenhága, 1933).
A folyóirat anyaga túlnyomórészt idegen nyelveken íródott, mivel tudtam, hogy honfitársaim számára a legtöbb gondolatom túlságosan modernnek vagy akár érthetetlennek tűnne. Ők még csak nem is hallottak azokról az új tudományos eredményekről, amelyekre elméletemet alapoztam. Ez utóbbi lényegét egyébiránt minden szám címlapján fel is tüntettem:
Meggyőződésünk, hogy az északi faj, amely számtalan nemzedék óta halászik a tenger partjainál, és emiatt fő táplálékként halat fogyaszt, gyarapodását és felemelkedését ennek az étrendnek köszönheti, valamint hogy az északi faj emiatt szorgalom és eredmények tekintetében magasabb rendű azon más fajokhoz képest, amelyek nem férnek hozzá olyan könnyen a tengerek gazdagságához.
Minden évfolyam zárókötetét az év legjobb cikkeiből és esszéiből készült kivonat kísérte, amelyet sógorom, dr. Pázmány György pszichiáter fordított magyarra. Hogy az oldalakat kitöltsem, minden számba kerültek apróságok, többnyire humoros történetek és alkalmi versek gyermekkorom vidékéről, Kjósból: ezek mind izlandi nyelven és fordítás nélkül szerepeltek.
Érthető módon sokáig én voltam a Fisk og Kultur tudományos cikkeinek egyedüli szerzője, de a folyóirat példányszámának növekedésével egyre több levelet és véleménycikket kaptam külföldi érdeklődőktől e témákban. Többségüket a halfogyasztás érdekelte, sokakat pedig az északi népek fejlődéstörténete. Néhányan viszont – a szerkesztőhöz hasonlóan – látták, hogy ez a két szál szorosan összefonódik, és hogy nemigen lehet őket különválasztani. Az utóbbi csoport kiemelkedő alakja volt Hermann Jung-Olsen dán hajóügynök, aki alig lépte át a felnőttkor küszöbét, máris rendkívül tehetségesnek bizonyult. Azok közé tartozott, akik már az első találkozáskor jóindulatot és rokonszenvet ébresztenek az emberben, és minél jobban megismerjük őket, annál nagyobb elismerésre és bizalomra tesznek szert. Hermann Jung-Olsen jóképű és keménykötésű, versengésre mindig kész ember volt, és olthatatlan tettvágy égett benne. Noha bőségben és jómódban nőtt fel Koppenhága egyik legelőkelőbb negyedében, hetente legalább négyszer került hal az asztalra, hétköznap és ünnepnapokon egyaránt. Ebben főleg az játszott szerepet, hogy Magnus Jung-Olsen az anyagiak terén régimódinak számított. Szigorú férfiként sosem cselekedett elhamarkodottan, soha életében nem döntött meggondolatlanul, igazi nagy ember volt.
Azért idézem fel a Fisk og Kultur kiadásának történetét, mert nyolc teljes évvel az utolsó szám megjelenése után levelet kaptam a nagy hajótulajdonostól, a fent említett Magnus Jung-Olsen úrtól, néhai ifjú barátom, Hermann Jung-Olsen apjától, amelyben egy utazásra hív a Jung-Olsen család hajózási társasága, a Kronos M/S Elizabet Jung-Olsen nevű teherhajójának fedélzetén. A hajó újonnan épült, és első útjára indul; norvég papírmasszát szállít a törökországi İzmitbe, onnan pedig a grúz szovjet szocialista köztársaságbeli Potiba, ahol teát vesz fel, amelyet a helyiek a Kolkheti-síkságon termesztenek és készítenek elő exportra a Sztálintól kapott elsőrangú teaüzemeikben.
Jung-Olsen úr azt írja a levélben, hogy fia régóta álmodik arról, hogy valamilyen módon szívességet tegyen nekem – amit már több ízben is említett –, és az idős hajótulajdonosnak ez jutott eszébe, amikor részvéttáviratot kapott tőlem Hermann halálának évfordulója alkalmából. Közel négy év telt el fia igen korán bekövetkezett halála óta: a felszabadulás napján vesztette életét egy bécsi sörözői verekedésben.
Március végén kaptam kézhez a levelet, amikor már jó ideje bánat gyötört (a második feleségemet az előző évnek ugyanabban a hónapjában veszítettem el), és őszinte öröm töltötte el a szívemet: boldog voltam, hogy meghívtak egy ilyen kalandra, hogy létezik még ilyen szeretet emberek között, és hogy együgyű szomszédom, özvegy Lauritzenné kiskertjében az almafák ágain ülő rügyek ígéretesek voltak annak ellenére, hogy a rémes februári időjárás alaposan megviselte az elhanyagolt fákat.
(…)
Azok a tengerészek, akik már sok időt töltöttek hajókon, rengeteg történetet ismernek, amelyeket vagy maguk éltek át, vagy a magukhoz hasonlóktól hallottak. Főként Kaineusz, az M/S Elizabet Jung-Olsen másodtisztje mesélt fesztelenül mindarról, ami életében történt vele. Ezzel elszórakoztatta asztaltársait, de elmondásuk szerint tanultak is belőle, mivel több helyen megfordult és többet látott bármelyiküknél. Utastársaimat nagy izgatottság fogta el, ebből pedig arra következtettem, hogy a másodtiszt nagy mesélő lehet, és észrevettem, hogy a vacsora alatt mindvégig ezt a pillanatot várták.
Dohányhoz a feleségem halála óta nem nyúltam, és elmagyaráztam a kapitánynak az okát, nehogy hálátlanságnak tartsa, hogy visszautasítom a drága szivarjait. Elfogadtam viszont még egy pohár konyakot, hátradőltem a széken, és vártam, hogy megismerjem Kaineusz tengerésztörténetét.
A másodtisztnek az volt a szokása, hogy a történetmesélés megkezdése előtt egy korhadt fadarabot húzott elő a zsebéből, és a jobb füléhez tette, mint egy telefonkagylót. Egy-két percen át hallgatta a fadarabot, a szemét behunyva, mintha aludna, de a szemhéja alatt meg-megrebbent a szemgolyója. Ekkor hallottam Kaineuszt először beszélni, és buta módon mosolyogtam különös viselkedésén. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez valami durva bohóckodás és paródia előjátéka. Körbepillantottam, és arra számítottam, hogy asztaltársaim is hasonlóan reagálnak. És hogy a nő kuncogni kezd. De néma csendben ültek a székükön, és csak azt várták, hogy elkezdődjön a történet. Még az élelmezési tiszt barátnője is elbűvölten figyelte a fadarabot fülelő férfit. A mosoly hamar lefagyott az arcomról, és tanácstalanságomban Alfredson kapitányra pillantottam. Ő volt annyira udvarias, hogy nem vette észre zavaromat, gyorsan előrekönyökölt, és halkan és határozottan azt mondta:
– Onnan meríti a történetet…
Azzal a másodtiszt letette az uszadékfadarabot, és mesélni kezdett:
– Sok minden történhet egy tengerész életében, és veszélyek nemcsak a tengeren leselkednek rá, hanem a távoli kikötőkben is. Szeretnék most beszámolni önöknek egy eseménysorról, amely nagy vakmerőségre ösztönzött, és olyan megpróbáltatásokat okozott, amelyek kis híján az életembe kerültek.
Egy Argó nevű hajón szolgáltam matrózként. Az Égei-tengeren hajóztunk, a magnésziai Iólkoszból indultunk el, és hosszú út állt előttünk. A hajót újonnan építették, és a legjobb navigációs berendezésekkel szerelték fel, de a széllökések és a szokatlanul erős áramlások miatt már az út elején eltértünk az iránytól. Amikor aztán kikötöttünk Lémnosz szigetén, vizet akartunk felvenni és az élelmiszerkészleteket feltölteni – mást valóban nem terveztünk –, ami rendes esetben legfeljebb egy-két napot vett volna igénybe. Végül azonban csaknem tíz hónapot töltöttünk a szigeten.
Nagyon furcsának találtuk, hogy más hajók nincsenek a kikötőben, és érkezésünkkor sem találkoztunk eggyel sem, ám mivel már nagyon vártuk, hogy partot érjünk, mindez nem keltett bennünk elég gyanút ahhoz, hogy óvatosak legyünk. Az sem zavart bennünket, hogy a kikötő környéke teljesen kihalt. Összenéztünk, és megjegyeztük, hogy a város lakói alighanem a belvárosban ünnepelnek valamit – és hát nem kellemes véletlen, hogy éppen ilyenkor érkeztünk? Leengedtünk egy csónakot, és a legénység két tagja kivezette a hajót a kikötőbe. Ott behúztuk a nagyvitorlát, kikötöttük a hajót, és elhagytuk a fedélzetet.
A tengerről érkező ember első reakciója a csodálkozás, hogy szilárd talajt érez a lába alatt. Ez rövid ideig tart, majd egy másik, megszűnni nem akaró érzés követi: a szomjúság. A tüdőből egy pillanat alatt távozik az összes só, amit az ember a tengeri levegővel együtt szívott magába; kristályok formájában kiül a nyelvére, úgy szorítja, mint valami izzó vaskesztyű. Az égető tüzet egyetlen dolog képes eloltani: a bor.
Egy emberként néztünk a kapitányra, aki a kormányossal a hajóhídon állt, és tekintetünkön olyan heves várakozás látszott, mint a rajtolni készülő futóén. Egy életnyi idő telt el így. Végül a kapitány összefonta a karját a mellén, és lassan megcsóválta a fejét. A várakozás fájdalmas sóhajjal távozott az arcunkról, a vállunk leereszkedett. A kormányos a szánalmas társaságról a kapitányára pillantott. Az ravaszul mosolygott. A kormányos erre felnevetett. A kapitány pedig odakiáltott nekünk, hogy fehér fogai megvillantak a perzselő déli napfényben:
– A szent Dionüszoszra, emberek, menjetek, és csapjatok egy vidám napot!
Mi kórusban válaszoltunk:
– Éljen Aiszón fia, éljen Iaszón kapitány!
Meg kell jegyezni, hogy a legénység nem puhány emberekből állt, hanem a legnagyobb hősökből, akiket látott a világ. Bármelyikünk el tudott volna irányítani egy egész flottát, mindannyiunkban akkora bátorság lakozott, hogy bármilyen ellenséggel szembe tudtunk volna nézni, legyen akár ember, akár szörny – de a szomjúsággal még a legnagyobb hősök sem bírnak. Akár a méhraj, amely rothadó szamártetemet talált a káposztaágyásban, zúdultunk a kikötőből a város felé, és az irányt az első kocsma felé vettük, amit megláttunk. Hangos ujjongással rohantunk be a küszöbön. Örömünk azonban nem tartott sokáig, az üdvrivalgás az ajkunkra fagyott: kísértetvárosba érkeztünk, a padokon és asztalokon nem láttunk semmit, csak vastag porréteget. Berontottunk a következő kocsmába, majd a következőbe és az az utániba, de mindenütt ugyanaz a látvány fogadott bennünket:
a boroshordók szétrepedtek, a hőn vágyott ital pedig vérfeketén kifolyt a réseken.
Ó, micsoda csalódás!
Sarkon fordultunk, és fájdalmasan jajgatva visszabaktattunk a hajóhoz. Amikor pedig Aiszón fia, Iaszón megpillantotta az orrukat lógató matrózait a kikötőben, eltűnődött. Amint megtudta, hogy a kikötő területe az enyészeté és a rozsdáé lett, nyomban kiadta a parancsot, hogy készüljünk fel a küzdelemre a szörnyeteg ellen, amely kioltotta a szigeten élők életét.
A harcos kedvű Phaleroszt küldte a városba, hogy nézzen körül, és vele tartott a nagy vadász, Atalanté, az Argó legénységének egyetlen női tagja. Alaposan felfegyverkeztek, mint vadászatra készülve mindig.
Nem jutottak messzire, amikor visszafordultak a hajóhoz. Egy aranyhajú kislányt hoztak kézen fogva, akit rémült asszonyok egy csoportja küldött oda hozzájuk. A kislány liliomfehér kezében papirusztekercset tartott. A páncélba öltözött hősök félrehúzódtak és utat engedtek a kislánynak a hajóhíd felé, ahol Iaszón fogadta. A kislány átnyújtotta neki a tekercset, Aiszón fia pedig kitekerte és figyelmesen olvasta.
Mi csak vártunk; úgy gondoltuk, nemsokára megtudjuk, hogy járvány vagy valami szörnyeteg idézte-e elő az ország szörnyű állapotát. A tagbaszakadt, sokat tapasztalt Héraklész a térdére ültette a gyereket, és mókázott vele.
Fordította: Patat Bence
Copyright © Sjón, 2005
Gondolat Kiadó, 2023
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
.