Vonzanak a hegyek. Csoda? Hegyen születtem. A legfelső utcában a Kálvárián. Más nem is maradt meg, mint amikor apával felmásztunk a meredek utcán a lyukas templomig. A tornyából is megmaradhatott valami, hogy ezt a kifejezést aggattam rá. A gallai lehetett a minta, ahonnan ugyancsak megmaradt egy töredék. Nem is akármi, úgy hívtam magamban, mióta e kifejezést tudom, hogy csoda. Amikor az oltáron a szentségtartót kinyitotta a pap, kis kulcsot csúsztatott a zárba, mert ezt is jól láttam, bizonyára az első padba ültetett anyám, vagy ölbe vett. Bal oldalt lehettünk. Így kellett lennie, a nők ültek balon, túlnan a férfiak. De szóljon közbe, kérem, ha már meséltem volna ezt, mert fűnek-fának, mindig elmesélem. Szóval, kivarrt, aranyos palástot viselt az alba fölött a pap, énekelve beszélt, kihajtotta a hengerív szeletnyi boltíves ajtócskát, a kék bársonnyal bélelt szentségtartó belseje tompán verte vissza a sugarakat, térdet hajtott, talán kétszer is. A monstranciába, mintha belekapaszkodna, úgy fogta meg, megfordult és felmutatta, le nem véve róla a szemét. Egészen magasra emelte, mint ahogy anyám nyújtózkodik, amikor tereget. Úgy tündökölt, mint mikor az erdőben a levelek közül hirtelen az ember szemébe csap a nap.
A Szent György-hegyet a kertünkből csodálhatom, tudja, látszik a budiból, Szigliget, Gulács, a Csobánc is, pazar panoráma, ücsörgünk, olvasgatunk. Az biztos a Fuharosok akkor került a kezembe. Rég volt, harminc éve, betemettük a társammal. Itt kóvályog valahol. Ketten jöttünk, a gimi óta haverkodunk. De hogy nő mellette az akác, megtalálta a gyökere a szart, meg az a diófa, kétszer nagyobb, mint alább, a birtokon az a húsz, pedig ugyanakkor ültettük. Csak mi tudjuk a titkot. Mindegy. Elkalandozok néha, megbocsát? Csak egyszer másztam meg, amikor egy ismeretlen felcipelt egész a tetejéig. Szóval tartott. Vadidegen fickó. Egy pincében kötöttünk ki. Nem is tudom, mit kereshettünk mi Kisapátiban, s hogy kerültünk oda, valószínűleg biciklivel. S az is felsejlik, hogy a gépeket, valahová be kellet tolnunk valakihez, mert a faluban loptak. Mint Kesziben, ott is volt egy ilyen lopós fiú, tudom, mert odajárt udvarolni a szomszédba a Kiscilihez. És ha kimaradt, kérdeztük is a Kiscilit, hol van a Jóska? Mert az is Jóska volt. Mint az apja meg a bátyja, néha zavarban is volt az ember, melyikről beszélnek. Na, akkor mindig börtönben volt. Most meg vígan élnek Dániában. Pedig ott nem lehet lopni. Persze, fene tudja. Tavaly akkora nagy Bentley-vel állított be, alig tudott behajtani a szűk utcába. Kiköszönt, letekerte az ablakot, nagy dagadt ember lett, borotvált fejjel. Mint egy nagyúr. Szaladt be a párom, te, megjött a Jóska, kopasz. Mindig tisztelettudóan beszélt velünk. Csak néha elvitték a zsenyákok. Volt, hogy odajöttek Apátiból vagy tízen, suhancok, vasakkal, egyiknél kard is volt. Na, gyere ki, te rohadék, mert rád gyújtom a házat. Öld meg, Guszti, öld meg! Üvöltöttek a Ladából az asszonyok. Odébb álltak meg a téren a gólyafészek alatt. Persze az már túljárt árkon-bokron. A kertek alatt illant el. Az öreg Jóska jött ki, hogy csendesítse őket, mert beteg az öreg Cili, fekszik, már egy hete. Menjenek haza, itt nincs a Jóska. Azért egy kis kerek centrifugát, elmenőben csak bevágtak az ablakon még. Hozzáteszem, ennek az öreg Jóskának akkora nagy bajsza van, mint azoknak a Gábor cigányoknak Nyárádkarácsonyfalváról, akik a nagykalapot hordják, mint a mexikóiak a szombrérót. Persze, tudja, volt olyan eset is, hogy nem volt ideje elfutni a Jóskának, amikor jöttek, és gyorsan bebújt az ágyneműtartóba. Nem találták meg ezek a majmok, pedig átkutatták a lakást. Ugráltak a seggükkel az ágyon, hogy milyen jó ruganyos. Az meg ott rettegett a valaguk alatt. Jó, nem nagy az a ház, vagy nem volt akkor nagy, mert azóta, a kisebbik Jóska kisebb palotát csinált belőle, üveges verandával. Tudja, szorgalmas gyerek. Cirkó, minden, ami kell. Gyönyörű csaptelepek. A beteg anyját gyámolította. Áthívtak. Szóval ott lapult ez a Jóska az ágyneműtartóban, nagyon kellett vigyáznia, meg ne moccanjon, vagy tüsszentsen, vagy el ne fingja magát, ezek tényleg megölték volna, felforgattak mindent, még a disznóólat is, csak ott nem keresték az ágyban. Azt is hallottam, a másik szomszéd öregasszonyt ő intézte el. Azt az idős asszonyt, részegen. A búcsú után. Az ajtó előtt nyögdécselt, amikor a lánya rátalált. Hát, bevallom, én is hallottam valami sikongatást. De hát búcsú volt, tudja, mindenhol bömbölt a zene, sikongattak a lányok, kirakták a Varjaiék is a ládákat a kertbe, meg az erősítőt. Volt ott olyan hangzavar, de éjfél után elcsendesedtek, csak a futballpálya felől szivárgott még a rezesbanda hangja meg egy-két korhelyé.
Na, ott hagytam abba, hogy felkísért ez az ürge, ismerte az utat. Itt a legjobb a bor. Nem is fogadott el pénzt a tulaj, boros gazdának mondják, kék kötényben sürgölődött a hébérrel, amit akkor hallottam először, apám lopónak hívta, ugyan lopót nem tartott otthon, gumicsővel fejtette a bort, ha erre volt szükség, tanította is, szívjam jó erősen, de ne nyeljem le, kóvályogtam is a végén, néhány korty lecsúszott. Ettől eltekintve, nem jártam a hegyen, csak amikor templomszentelésre hívtak a barátok. Kisapáti temetője fölött vezetett az út. Inkább kápolna az, duplán rakott hódfarkú cserép piroslott a tetején, látszott, vadonatúj, akár a meszelés, a torony körüli bádogozás, a vörösréz csatorna. Nem sokáig marad ez így, gondoltam. Ezek a vándorlelkek meg úgy kerültek ide, hogy az Imre, a párttitkár idetelepíttette őket. Az erdőben laktak, Riza pusztával átellenben, Tomaj és Tóti fölött, ott éltek békében. Aztán jött a szabadság, egyenlőség, testvériség, miegymás. A párttitkár meg Tótiban lakott, az Imre, könyvet írt, a falu történetét, a három zsidó meghurcolását is megírta, borzalmas történet, ott nyugszanak a Csobánc lábánál. A Mariska néni, na, melyik is, hát a Varjai, mindig mesélte, ha kapálnak arrafelé, vigyáznak a sírokra, kigazolnak körüle, egy család Pécsről, néha látogatja, Martonok nyugszanak ott, ismerek egyet, a Lászlót, mondtam is neki, jöjjön, megmutatom, viszünk pár kavicsot, de eddig még nem jött. Szóval oda nem akarta őket az Imre telepíteni. Apátiba vitték az egész karavánt, mert voltak szekereik, és néha bizony fel is kerekedtek. Na, nem folytatom, volt, ami volt, lesz, ami lesz. Tudja, a nóta is mondja, ahogy lesz, úgy lesz. Ki is énekli, a Koncz Zsuzsa? A fene ott egye meg, ez már így marad. Na, befejezem még, szóval, ahogy elhaladtunk, ugye kétszer is, föl meg le a pincét járván, a kis romtemplom ott düledezett az út mellett, rá is pillantottam, szeretem a szent helyeket, mindig imádkozom is egyet, ha sietek, csak egy fohászt, tudja, anyám is istenes asszony volt, cipelt a templomba, a temetőbe, Győrbe is elvitt a könnyező Máriához a székesegyházba, amit az az ír püspök menekített, magát is mentve az angolok bosszújától, Günter vagy Valter. Szent Patrik napon van ott a búcsú. Na, azt nézze meg egyszer.
Szóval nem a Lengyel kápolnára gondolok, az a másik oldalán van a hegynek, cirka a derekán Szigliget felől. Na, ez a Szigliget is, tudja-e, bencés birtok volt, s az apát, ha hiszi, ha nem, kard- ki-kard, hadakozott a török ellen, fasza gyerekek voltak ezek akkor is. Melyik is volt, már elfelejtettem, habár ismertem egypárat. Van kinn egy tábla a névvel. No, ott hagytam abba, hogy másodszor is odakeveredtem, pár évre rá, kápolnaszentelésre. Ácsorogtunk ott húszan, talán. A felét, ha ismerhettem, mint kiderült, ortodoxok. Ezen a hegyen valahogy kultusza termett az ortodoxiának. Volt egy filozófus, egy festő, csupa értelmiségi. Fenn hordják az orrukat, főleg ez a filosz nagy firma. Nyúlfarm, kínai ösztöndíj. Hallottam ez-azt. Évente váltogatja a templomokat, és közben vérmarxista. Ez még nem lenne baj. De forgatja a köpönyegét, mint a Rodolfó. Ennyit tudok, biztosan. Na, kitől, mit gondol, hát tőle. Elkapott a vonaton, azt se tudta ki vagyok, leült velem szembe, mint egy gyóntatópapnak adta le a bűneit, három és fél órán keresztül beszélt, szóömlése volt, én csak aháztam, hümmögtem, néha belealudtam, de felrázott. A végén, persze bocsánatot kért. De, hogy annyira kikívánkozott belőle. Egy remete is él ott. A minap mesélte valaki a piacon, hogy tiszta rom minden, és hogy beszólt nekik ez a remete, hogy menjenek a fenébe onnan. Lehet, hogy nem így mondta, de elhajtotta őket. Ezek meg nem értették. A marhák. Nem tudják mi az a remeteség. Na, mindegy. Ugye, nem zavarom? Szóljon rám nyugodtan. Befogom a szám, de olyan jó beszélgetni kicsit. Szóval állunk a szentelésen, a papokat nem ismertem, több is volt. Szép szertartás, tömjénfüst, imádom a szagát. Kiderült a kápolna is valamikor a bencéseké volt, valaki beszélt erről, mintha mise keretében történt volna, áldoztam is, a barátom nem áldozott, mert elvált és újra nősült, és ez a barom nem intézi Rómával a dolgot, pedig rágom a fülét, ma már a helyi egyházra bízza a döntést a pápa. Na, mindegy, pedig, nem mindegy neki ez a dolog, mármint az áldozás. Hiányzik neki. Megértem. Nekem is hiányzik ebben a miafenében. Hiába nézem a képernyőn, nem ugyanaz. Beszéltem Zoltán atyával is erről, igazat adott, de mit tehetünk, válaszolta. Szóval, megvolt a szertartás, aztán a helyi nobilitások, bírom ezt a szót – a kultúrház felé tereltek. Lesz egy kis agapé, mondták, finom falatokkal, helyi borokkal. Összenéztünk, menjünk. Szóba elegyedtünk szinte mindenkivel, mi voltunk a falu követei, az ortodoxok is leereszkedtek hozzánk, a bor megoldotta a nyelveket. Két szürke kámzsás fiatal férfi sodródott mellénk, akik együtt mutatkoztak végig. Két hallgatag ember. Na, majd mi szóra bírjuk őket, néztünk össze, s fordult is a társam, hozta a bort. Folyt a csevej, eleinte a kápolnáról, majd a hegyről, a bort is dicsérték, visszafogottak voltak, mégis közvetlenek. Az egyik magasabb volt, talán ő volt a közlékenyebb. Érdeklődött honnan valók vagyunk, mivel foglalkozunk. Felmondtuk a curriculum vitae-t, társam mondta a magáét én is kitárulkoztam, egyre vidámabb hangulatba sodródtunk, nem kérdés, jórészt a bornak köszönhetően, de hozzájárult mindkettőjük roppant finom lénye, a társalgás emelkedettsége. Mikor a bencések helyi hőstetteinek említése kapcsán, Pannonhalmára terelődött a szó, mint bennfentesek, a diákkor fény és árnyoldalait felemlegetve, intimitásokkal, csínytevéseinkkel, szaftosabb, kollégiumi történekkel dicsekedtünk, mindketten hahotázni kezdtek. Bencés szerzetesek vagyunk Pannonhalmáról. Vásárhelyi Anzelm, mondta az alacsonyabbik, majd a magasabb, Hortobágyi Cirill.