1.

A vigasztalanság több mint a vigasztalhatatlanság. Ez utóbbi csak átmeneti, éppen most nem lel vigaszt valaki. Aki azonban vigasztalan, bármi legyen is, bármi történjen is, benne marad a vigasztalanságban, pontosabban a vigasztalanság marad benne, azzal jár-kel, viszi magával. Vele alszik, vele kel, még a süteményes boltba is magával viszi és a tengerpartra is.

Estefelé a Piazza Farnesén egy nő csellózik; aláfest magának elektronikus orgonával egy zenekart, és romantikus stílusban jól ismert dallamokat játszik. A cselló hangja és játékstílusának kiműveltsége azonban felülzengi ezt a populáris engedményt. Még van a téren zaj, hallatszanak zörejek, járkálnak az emberek, néhányan megállnak, hallgatják, megtapsolják.

Tíz után átmegyek a téren újra, még mindig szól a cselló. Már nincs aláfestés, emberek is alig, a szökőkutaknál és a reneszánsz palota kőpadján üldögélnek néhányan. Barokk zenét játszik, Bach egyik szólószonátájának egy részletét ismétli újra és újra. A hold fél fenn, vagyis félhold van. Valamit ennék, emiatt jöttem le vagy ki megint. Édes, gyümölcsös, kis kifli alakú süteményeket veszek, mert a kis süteményes bolt van még nyitva, bár éppen csomagolnak, zárásra készülődnek.

Amikor kilépek az ajtón, akkor lép be a csellista, találkozik tekintetünk egy pillanatra. Neki is jut még a félholdas süteményből.

Johann Sebastian vigasztalan volt, amikor Maria Barbarát elvesztette. És Maria Barbara …? mielőtt…?

szep. fog.

2.

Tud a látás úgy kitisztulni, hogy egy idő után képes meglátni a különbséget a színlelt és a valódi között. Meglehetősen nehéz ezt körülírni: például egy festményen felfedezni az ihletettség, a meghatottság és áthatottság nyomait, egy másikon pedig az ennek hiányát elfedő dekorativitást, trükköket, manírt. Az emberi arcon, mozdulaton a természetességet, valódiságot vagy a kényszeredettséget, a viselkedést, ottlét helyett.

Egyáltalán nem véletlen, hogy az ikonok festői komoly és hosszú beavatáson, megtisztuláson mentek át, mielőtt elkezdtek festeni egy-egy művet. Először magukat tették rendbe. Amennyire lehetett, amennyire képesek voltak rá. De megtették, amit tehettek, mert tudták, e nélkül talán még az ecsetet sem tudnák megfelelően kézbe venni. De minden alkotó, aki komolyan veszi, amit készít, hasonlóan tesz, hasonlóan kell tennie. Oda kell szánnia magát és rá kell szánnia az időt: odaadnia magát saját idejének, és egyszerre itt-létének és ott-létének.

3.

Egyszerre látva a sok portréfestményt és azt, ahogy az emberek magukat fotózzák (selfie-znek) nyakra-főre utcán és mindenhol, elgondolkodtat az arcábrázolásról, eszembe juttatja a régebbi időkben erről többször felmerült vitákat kultúrák között és egy-egy kultúrán belül. Vajon tényleg szabad-e arcot ábrázolni? Jó-e ez az embernek? Persze amint tudjuk, mindent lehet, csak nem minden válik javunkra. Eszembe juttatja a történetet is a vak zongoraművészről, aki látóvá lett, végignézett közönségén, és megijedt attól, amilyennek az embereket látta. Ugyanakkor vannak gyönyörű portrék (és portrézottak), Vermer van Delft Leány gyöngyfülbevalóval című festménye, Raffaello La Fornarinája, Guido Reni Beatrice Cenciről készült portréja, vagy Giorgione Kettős portréja – ezeken látható, hogy örömből, az alkotás ellenállhatatlan vágyából születtek, ezért csodálatosak. Úgy tűnik, a pozíció, a státusz kifejezésére alkalmas, megrendelésre készült portrék okozzák a gondot. Mint minden, ami nem önkéntelenségből, kedvtelésből, belső odaadottságból, odaszánásból ered.

ce2043f4-9b65-4aa1-bf67-6cb00ebd1659

4.

Tagadhatatlanul megtapasztalható, hogy minden emberi térhez más idő tartozik. Vannak reggeli terek és vannak éjszakaik meg délutániak és kora estiek. Meg persze mindenféle más terekhez illő napszakok. A reggeli utcákon végigömlik a fény, és levezet a folyóhoz. Élesen hasítva kezdi a napot. Megfényesíti a szemet, átjárja fénnyel a testet, éles kontúrokkal írja a falevelek árnyjátékát falakra, utcakövekre. A délutáni fény olyan, mint az augusztus az elmúlás előérzetével; egy-egy halványabb fény átszüremkedik a sárguló leveleken, az alászálló nap a remény és reményvesztettség között szórja sugarait, ahogy kora estébe fordítja az elmúlást.

5.

A gigantikus kizárja az intimitást; láthatatlan, de jól érzékelhető falat húz a közvetlenség elé, és távolságtartást követel. Éppen a követelés, az előírás akadályozza meg, hogy közöm legyen hozzá, hogy lássam is, ne csupán nézzem. Bármiből vagy bárkiből a mértéken túli – és persze a mértéken aluli is – eltávolít magától: legyen az hatalmas épület (ami nem ház, hiszen a ház mértéktartó), vagy beláthatatlan sokaság, tömeg (ami pedig nem közösség vagy társaság együtt-léttel).

Az egyszerűség, arányosság és visszafogottság harmonikus összeadódása a nagyság, nagy-szerűség, ami fel(felé)magasodik. Hangtalanul és sokszor láthatatlanul is, mert csak valamiféle kifejezhetetlen érzékelés nyit meg felé utat.

ANGY. ÜDV. 1.

6.

A XVI-XVII. század fordulója körüli művészet, amelyet barokknak neveznek, műalkotások során mutatja, hogy valami nagyon megváltozott az európai képi ábrázolásban, és ez a gondolkodásmód, az egész kultúra változását is mutatja. Ha például Caravaggio festményeit nézzük, látható, hogy őt az érdekelte, hogy festőileg meg tudja oldani a felvetett témát, a fények-árnyékok legtökéletesebb megjelenítését, de ugyanakkor belehelyezkedik ábrázolt alakjainak életébe, lélekállapotába, és onnan indítja a kifejező megformálást úgy, ahogy azt a korábbi korszak alkotói is tették, és nem csupán a festői és festészeti bravúr megmutatása látszik céljának. Képei így tökéletesek, pompájukban egyszerűek. Az ő festményeit nem is nevezném barokknak. Sok barokk-korszakbeli festmény az ízlés, a mértéktartás elcsúszását mutatja. Valójában sokszor nézhetetlen túlzásai miatt. És frivol. Látható, hogy innen indult a giccs valamiképpen.

7.

A barokk kor zenéje ugyanakkor a tökéletesség határain, csúcsain – Bach – ível. Egészen fel, ahonnan már mintha alig/ha vezetne feljebb. Hallgatom, ahogy A. próbál a rögtönzött kórussal, és tanítja a barokk hangzást: nem rezegtetni, hanem színt, tónust adni, és nagyon pontos, feszes ritmust. Latin-Amerikából származnak a dalok, amiket próbálnak a koncertre, például Peru jezsuita könyvtáraiból kerültek elő, és az indiánok, köztük az inkák dallamvilágát is hordozzák. Az Iyaî Iesucristo című dal Moxosból, az Iyaî Ichupa Chiquitosból, az El Cielto Cuzcóból, mind a jezsuita misszió dalai. Szent dallamok: latin és eredeti-őslakos amerikai indián együtt, Peru, Argentína, Bolívia. Kis barokk gitár az emberi hangokhoz, tompa hangzású dobok, hegedű. Egy dallam többféle ritmusban és gyorsaságban is elhangzik, és mintha teljesen különbözőek lennének – legalábbis a fül számára. A lassítás és a gyorsítás, a csendesség és a hangosság, a hangtónusok váltásai az élet hihetetlen gazdagságát idézik meg néhány perc alatt. Vagy amikor J. énekel barokk áriát, vagy akár csak egy kis dalt gyönyörű altján. Benne van az egész világ néhány, vagy akár csak egyetlen pillanatnyi hangzásban.

8.

Egy XX. század elején huszonnyolc évet élt festőnő, aki bámulatos tehetséggel alkotott. Magyar és indiai. Indiai és magyar. Teljes intenzitással és vakmerő bátorsággal megélt élet. Milyen belső küzdelmek vannak ezek mögött a festmények mögött, milyen fájdalmak. Holott még a temetőt is vidámnak festette. Vidám temető. Képeinek világító színei nagy ívű, nagyvonalúságot tükröző formákban. Portréinak csak lényeget ábrázoló foltjai a színek erejében. Aztán az utolsó festmények letisztultsága: nagyobb, pasztell színfelületek, egyszerűség, nagy szemű arcok. Lebegnek ezek a tehetségéhez és festészetéhez valójában nagyon kevés és méltatlan műanyag molinók a dunai szélben. Mégis valami. Amrita Sher Gil. Zebegény nyárutón. Duna. Úszás a sodrással. Aztán a kis sziget felé. Sodrás ellen.

2 ANGYAL

9.

Fény. Áttükröződő fényjáték az üvegszobrokon. A nyárdélutáni napfényben ülünk, fejünk felett az Angyalokon átcsillannak a napsugarak. Az Angyali üdvözletre is rálátni, ezerfelé szórja szárnya a napfényt. Itt most ez a domboldal a világ kijelölt helye, sok kijelölt hely között az egyik. Lankás kert a kápolna fölött, a szembeni hegyen majdnem sötétzölden húzódó erdő, mint összefüggő bársony. Puha a fű a lejtőn a kis patak felé. Püspökszentlászló. Nagyon enyhe a szél, minden elképzelhetetlenül harmonikus. Mintha fájdalom sem lenne, nem lenne hiány semmiben, mintha a fényre kinyílna a szegycsont mögötti lecsendesült dobogás.

(A fotókon Kertészfi Ágnes üvegszobrai.)