A Hasítás a lemur könyvek ötödik darabja, a nyolcvanas években és a rendszerváltás környékén látjuk viszont hősünket. Stílusában, hangvételében talán a Pompásan buszozunk! című korábbi könyvre emlékeztet. Ironikusan sztorizós, rezignáltan költői. Bulik, szerelmek, a határok kipuhatolása, jókedvű züllés, a pályakezdés bonyodalmai. A nyelv többnyire egyszerű, lényegre törő, mondjuk, minimalista. A történet néhány gyerekkori jelenettel kezdődik, a végén pedig egy idősebb kori szekvencia zárja le az ifjúkori kalandozásokat – ez utóbbiból olvashatnak egy részletet az Új Forrás olvasói. A könyv az idei Könyvhétre jelenik meg a Magvető kiadónál.

Garaczi László

Garaczi László

Hasítás

(részlet)

Hetente egyszer anyámnál vacsorázom. Apám tíz éve halott, leesett az ágyról, beverte a fejét, a vérömlenyt nem tudták eltávolítani. Anyám panaszkodik, figyelmetlen vagyok, nemtörődöm, hálátlan. Nem csak velem van a baj, a Kormos nénit előbb hívja be a háziorvos, mert ezek mindenhol összetartanak. Leves, főétel. A gyomrom görcsbe rándul.
Elmeséli, hogy egy buszsofőr hat évig láncon tartotta a feleségét a szenespincében. Vágom a húst.
Meg akarja látogatni régi bejárónőnket, Kis nénit, el kellene kísérnem, karácsonyi ajándékot viszünk neki utólag. Nem tudom, hogy ez az eredeti Kis néni, vagy a Nagy néni, akit Kis néninek hívtunk, és nem tudta a gömböcös mesét.
Jobb, ha nem ellenkezem, nem keresek kifogást.
Egy héttel később a Ligeten át megyek anyámhoz, hogy meglátogassuk a régi bejárónőnket. Négy óra, sötétedik, hideg bádog szorul az arcomra. Morajlik a délutáni forgalom, füstölnek a kórház kéményei. Nem rikolt a pávián, bezárták az állatkert lakóit, a szagok megfagytak. Egy oszlopon felpöndörödő plakát, „most”.
Passzolgatnak a dühöngőben, eszembe jut, hogy Maria Schneiderről és a fociról akarok írni, régi mánia, megérteni, mi közük egymáshoz. Józsi bá a hídon egy szakaszjegyet gyűröget. A jégpálya fölött kottafejek szállnak, szól a Kalinka, a bátrabbak a guggolós táncot próbálgatják. Egy falevél köré nedvességfolt gyűlik a betonon. Rendetlen a Liget, a tél, mint gyerek a játékát, széthányja, összekeni. Barna kásává lettek a tavaszi rügyek. Az emlékes bőröndöm mélyén Hemingway szétmorzsolódott szentjánoskenyérfa-termése.
Pár hete jártam a Mester utcában, eltűnt Flávia neve a postaládáról. Elköltözött, elvitte magával az afrikai maszkot, a drótból hajtogatott zebrát, a komódot a lemuros intarziával.
Megyek át a Ligeten, minden most van, a tompa kiáltások, a színes sálak, a futkározó most-kutyák. Egyiken mellény és cipő, Lujzika, a grófkisasszony. A csoport hirtelen feloszlik, egyszerre indulnak különböző irányba.
Lekopott a trafóról a make love and make war felirat, csak annyi látszik, hogy make and make. Tövében emberi testekkel kitömött hálózsákok. Követnek a tekintetek. Kopasz most-fák, nyálkás most-levegő, most-tócsákban tükröződő most-ég, az ágak fekete most-villámai. Churchill fejéről lemosta a festéket az eső, az egymás felé csoszogó bokrok összegabalyodtak. 
Józsi bá a galacsinná gyűrt jegyet feldobja a levegőbe, egy sirály elkapja a csőrével. Szárnyán tábla, „most”. Ott ez a most a szürke felhőn, a gőzölgő vízen és a vadkacsán is, ami a Robinson étterem felé evez, hogy egy kis pirítósillatot szippantson. Nincs semmi tegnap vagy holnap, tíz év múlva vagy ötszáz éve, minden mindig precízen most van. A lövöldözés a házunk előtt, Telkes Betti csókja az alsóbélatelepi focipályán, a Hajós utcában pofozkodó lányok, a gyilkos hajnal a folyóparti mákmezőn. Nyakon öntöttek egy vödör pillanatragasztóval. Ekkor látom meg Csupit a hídon.
Füles sapka, fényesre kopott nadrág.  
Biccentek, visszabiccent.
Nem biztos, hogy ő az, és ha ő az, nem biztos, hogy megismer. Foltokban borostás, csíkokban őszül. Olyan, mint akinek szaga van. Mákszemeket szórtak zsemlearcára. Bizalmatlanul méreget, Rácz Laci, te vagy az?
Meghívom egy pohár borra a Pántlikába. Ahogy megyünk, sapkaleffentyűi kilengenek.
Mondjuk, mielőtt lebetonozzák a Ligetet, ő méri fel az állományt. Rovancsolás. Jöhetnek a dózerek. De miért is kellene lebetonozni a Ligetet? Nézzek körül, totál káosz. Ágon fityegő ráncos bogyók, fagyott keréknyomból kimeredő csikkek, rendőrök övén recsegő rádiók. Kutyakötelességünk, mondaná, hogy minden részletet számba vegyünk. 
Szótlanul megyünk el a Pecsa romjai mellett. A Pántlika előtti betonvályúban a tavalyi gaz csimbókjai. Forralt bor műanyag pohárban. Iszunk, reszket a keze. Azt mondanám, hogy a központból küldtek, változott a terv, a Liget marad, őt meg kinevezik kertésznek. Tavaszi éjjeleken rügyeket cserélni eggyel nagyobbra, ősszel gúlákba rendezni az avart. 
Kérünk még egy pohárral. Szeme fényes bogár.
Most, hogy iszik, mégis szaga lesz. Vizes rozsda és erjedt macisajt.
Azt mondta egyszer, a művet le kell gépelni, különben csak egy összemaszatolt papír.
Fizetek, zsebre gyűröm a blokkot. Az Ajtósi felé indulunk. Egy matracra mutat egy összefirkált rom tövében. Lehajol, lengenek fején az angyalszárnyak. Meleg szivárog a csatornafedél alól. A többiek a jégpálya szellőzőjéhez költöztek, de ő nem menne oda semmi pénzért. Búcsúzáskor váratlanul átöleljük egymást. Szúrós borosta, csontra aszott test.
Nincs menekvés. Csak menekvés van.
Huhog a trolibusz. A tó feletti gomolygásból sivítás hallatszik. Tányéron megcsikorduló kések, a táblán megszaladó kréta. A Bihari utcába forduló negyvenkilences hangja, a Child in Time-ban a vijjogós rész. Maria Schneider a film végén, fini, fini! Befut fütyülve a Nyugatiba a gőzmozdony. A kutyák vonyítása Rákosligeten, ahol kérdezőbiztosként dolgozom hetente háromszor. A Szondi utcai korcsolyaélezőből kiszűrődő hangok. Kamilla hihetetlen erővel szorítja a kezem a műtőlámpák fényében, fölemelik a ráncos kis testet, felsír, és abban a vékony kis cincogásban is ott az a régi hang.
A zsírba mártott krumpli íze. A csillogó szaloncukor.     Próbálok koncentrálni, anyámmal találkozom. Kis nénihez megyünk, aki lehet, hogy a Nagy néni.
Anya hóbortjai titkos rendszerbe illeszkednek.
Kikerülöm a helyet a járdán, ahol a kalauznő fekszik a rácsba kapaszkodva, teszek egy kis félkört. Anya mesélt róla? Álmodtam? Én találtam ki, mikor az Öregről írtam azt a novellát? A Pénzjegynyomda előtt rakták sorba őket. Egyik az udvarban hevert sokáig, a nagybátyámra hasonlított.
Csorgott a vér a kanálisba, anyám ettől lett rosszul. Fölment szappanért, éppen csak kinézett az ablakon. Este már nem tudott szoptatni. Hurut, kólika, hasítás.   
 
Dráva utcai panel, linóleumszag, obszcén rajzok a liftajtón. Kiderül, hogy az eredeti Kis nénihez megyünk. A húga enged be, pirospozsgás, mozgékony, ő a kisebbik Kis néni. Nővére mozdulatlan árnyék a sarokban. Nem emlékeztet arra a nőre, aki vasalás közben mesélt a konyhában. Átadjuk az ajándékot.
Az asztalon sütemény, szörp. A húg sürög-forog, kínálgat, nővére nem beszél, de már mocorog.
A süti a cukrászüzemből való, ahol azelőtt dolgoztak, megkapják a törmeléket. Ostya, isler, flódni, linzer, parány. A habcsók rákenődik a sajtos masnira, a zserbóba tévéropi fúródik. Gesztenyeszív és hájas pogácsa, mézes puszedli és sajtos roló, félbe és egymásba tört csonkok. A tál alján egynemű morzsalék, avarkása a Ligetben.  
A három öreg test túlzó közelsége. A polcról lógó növény indái a tarkómat birizgálják. Vigyázni kell, nehogy felrúgjam a kristályvizes üveget. Kezem elindul a tál felé, állkapcsom módszeresen őröl.    
Régi sztorikon nevetnek fogatlanul, úgy beszélnek rólam, mintha nem lennék ott. A felnőttség elfajzás, Lacika kicsi volt, szelíd, ártatlan, kiszolgáltatott. Egyszer leforrázta a lábát.
Valami nem stimmel, anyám szemöldöke felemelkedik. Öregebb Kis néni, a mi Kis nénink azt állítja, hogy nem ő, hanem anya tette mögém a forró vizes fazekat. Mosolyog, legyint, régen volt, nincs jelentősége.
Anyám nem vitatkozik, de többé nem szólal meg. Nem eszik, nem iszik, jelzi, hogy menjünk.
Besötétedett, köd borult a városra. Ropog a vékony, sárga lakótelepi hó a talpunk alatt. Várunk a megállóban, tudom, hogy arra gondol, ezek.
Mire jön a troli, a massza sűrű tömbbé áll össze a hasamban. Anya nekem is lukaszt jegyet, nem szereti, ha bliccelek. Émelyítő szag, kucsmás férfi hagymát eszik a hátsó ülésen. Trolin eszel, büdös paraszt, suttogja valaki a fülembe.    
Kisétálunk a körútra, várunk a zöldre a zebránál, sűrű köd gomolyog a folyó felől. A hídon hőgombás miciklik imbolyognak át Budára. Némán hajtjuk végre anyámmal a hazakísérési programot.
A hentesüzlet rég bezárt, a hentes sorban lefejezte bárdjával a vásárlókat, mindegyik után elővett füle mögül egy ceruzacsonkot, és strigulát húzott a zsírpapírra.
A megálló, ahol bedobtam a bábukat a villamos alá.
Ki tette mögém a forró vizet? Ki a hibás? Untam az üldögélést a felnőttekkel, mentem volna játszani, tévézni. Nem figyeltem oda. Szeleskedtem.  
De hogy tudnék helyette megbocsátani önmagának? És ő megbocsátana-e nekem, ha tudná, hogy nagyszünetben miért lopóztunk be Mikivel az osztályba, mire készültünk, miért guggoltunk le a padok mögé a ládához a kiscsibékhez?
Egy néma szó az üres körúton, szeretlek.
A neonfény fehér csíkjai a beton repedéseiben.
Az öreg Béla házában nyikorgott a lift, azóta biztos kicserélték. Anya megtörölte a szám sarkát zsebkendővel. Ha nem tűrt ellentmondást, azt mondta, drága kisfiam. Ilyenkor fölösleges volt minden további könyörgés, lamentálás.
Nincs már kint a tábla. Mogyorósi Béla elköltözött a Szent István körútról, ahogy Flávia a Mester utcából. Kornél kirepült, a kalitka üres. A Béla, mondta anyu fojtott hangon, és a hangsúlyból most, évtizedekkel később mintha megértenék valamit, amit nem akarok tudni.
Álltunk hárman az előszobában, Kornéllal együtt négyen. Mint akik tudják, hogy utoljára látják egymást.
Nem sokkal azelőtt egy képzeletbeli csigalépcsőn mentem lefelé, aztán bebújtam egy vasajtó kulcslyukán. Kivilágított bálterem, színes forgatag, a színpadon előkelő pár. Apa gáláns mosollyal súg valamit, anya felkacag. Béla bá kérdi, ki a többi vendég. Körülnézek. Mind én vagyok. Béla bá felébreszt, megjön anya, állunk némán az előszobában, mint egy panoptikumban.
Orgonaillat a Duna felől. A borozó pinceszaga. Kenyeret fogunk venni a maszeknál, tejet, leveszöldséget. Várunk a megállóban, vajon lesz-e ülőhely, és fékez-e a villamos a Marx térnél, mint múltkor. Homlokomat majd az üveghez szorítom, hogy összekoccanjanak a fogaim. Paprikajancsi feje fából van, teste filc. Keljfeljancsi műanyag. Verekednek, dzsí, dzsí.
Jön a villamos. Már csak pár méter. Tam-tara-ram. Fölemelem a kezem.
 
Másnap a jegyzeteimet olvasgatom a Maria Schneider-es novellához. Rég üres a fal, ahová Ginsberg aláírását és Hemingway szentjánoskenyérfa-termését ragasztottam. Bőröndbe, mappákba kerültek az emlékek, a varázskő, Miki verse, Flávia kérdőíve, fotók a lányomról, egy ügynöki jelentés.
„Az est során a fiatal költő a versében a medvét Frunze elvtárssal azonosít, és arcul üti. Éretlenségének mértékét mutató ízetlen tréfája, hogy a versek közt rendőri híreket olvas fel az újságból, ami az est közegében ironikus felhangot kap. A pincérek láthatóan nem tekintik feladatuknak, hogy irodalmi asztaltársaságoknak adjanak helyet. Távozáskor az íróknak nincs elég pénze, nekem kell kiegyenlítenem a számlát. A pincérek továbbra is ellenségesen viselkednek, amit ők panasz nélkül, unottan fogadnak.” A jelentés mellé teszem a blokkot a Pántlikából. Egyszer tényleg Csupi fizetett helyettünk. Kvittek vagyunk, rendeztem a tartozást.

(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)