a szent profán és a profán szent. Avagy

a BELSŐ VÍZIÓ KFT munkatársai

(Gaál József és Kárpáti Tamás képei)

 
A szent profán.

kárpáti_2
 
A befejezetlenség tökéletessége, a hit, hogy ez így pont jó. Hogy amit meg akart mutatni, az ott van, benne, a félkészben, inkább, mint a teljességben. Csak amíg
a felé tart, az a fontos. Az út? Akár…
Elmosódó formák, majdnem formátlanok, de mégse.
 
Amikor elhalkulnak a formák, és a csend alakot ölt,
a délután a pohárba tölt valami áttetsző dolgot,
amit időnek nevezünk, azután elmúlásnak, majd
megbékélve kissé, csak szomorúságnak.
 
Az utóbbi időkben még elmaszáltabb az álomrészlet
Kárpáti Tamás képein, ha lehet.
 
A festőt valami megfoghatatlan vonzalom köti a 20. századi osztrák költő, Georg Trakl expresszív, mégis melankolikus világához. Száz év nagy idő, az akkori osztrák költészet és a mai festészet között nagy a távolság. Egy-egy finom természetleíró részletben érezhetjük kettejük erős lelki rokonságát, ami a képeken mégsem jelenik meg. Mindenki marad a saját teremtett világában, és ez így is van jól. Trakl a széthulló, depresszív, profán birodalmában, Kárpáti a hasonló motívumokból építkező szakrális vidéken.
Mégis. Mit talál ez az angyali természetű festő az őrült költő világában, hogy olyan hosszú idő óta ragaszkodik hozzá. A motívumvilágára tippelnék, ha nem lenne olyan szegényes, bár ebből a kevésből mindketten nagy életművet építettek. Mégis, inkább a zenére tippelnék, a belső zenére, ami hallatszik Trakl verseiből éppúgy, ahogy a nézőben megszólal valami a Kárpáti-festmények előtt. Tiszta, egyszerű, lenyűgöző muzsika.(Ha van fülünk, persze.)

 
A nádban az ősz fuvoláinak halk tónusa.
Ó, büszke szomorúság! Örök oltárodon
a szellem lángnyelvei egy végzetes fájdalom felé
csapnak, a meg nem született unokákért.
                                                                          
 

A profán szent.

DSC02231

Sokkal inkább jellemezhetné ez az őrült és depressziós költő Gaál József világát, de ez a példa sokkal inkább jelzi – a két festő ‒ elsőre, a képeken nem látható rokonságát. Belső víziókat festenek mindketten, ezért hitelesek. Elszántan és kitartóan menetelnek évtizedek óta e cél irányába, hogy minél pontosabban kibonthassák ezeket a látomásokat.

Gaál József látomásgerjesztő szerként szintén használ
irodalmat, nem meglepő módon az egyik fő inspirátora éppen Georg Trakl. Aki nemcsak melankolikus (és/vagy depresszív) természeti képekben írta le eredeti módon belső látomásait, hanem a pusztulás, a bomlás világát is
dicsőítette verseiben, amelyek ugyancsak erős rokoni szálakat mutatnak a Gaál József-univerzummal.

Hatalmas vagy te, sötét száj
a belvilágból, őszi felhőkből
 formálódott figura,
arany estcsend.

Ezek a koponyák látomások, nem is koponyák
valójában, mert az már letisztult, idő által kicsiszolt
elmúlás lenne, hanem átmeneti állapotot jelző fázis-
ábrázolások, az éppen lefoszló bőr a koponyákon
a se itt, se ott létállapotát jelzik, a fizikális állapot
síkban fejeződik ki, merített papíron de nem a
rothadást látjuk, nem arra gondolunk, hanem
a köztes lét állapotára, amelyben talán még nem
szakadt meg teljesen a kapcsolat a lélekkel. Akár-
mit lássunk is bele ezekbe a képekbe, lélekmaszkok
már csupán, egy olyan világ leképezései, amit csak az
ért és lát valójában, aki már megjárta ezt a létállapotot.
Egy olyan terepet, ahol már nem lehet, de nem is érdemes blöffölni. Gaál József se ködösít, hanem tudósít arról, amit
megélt.
 
A befejezhetetlenség tökéletessége hajtja mind-
kettőjüket, egyfajta megszállottság, hogy minél tökéletesebben végezzék dolgukat, és ebből a
szempontból a mi szerencsénk lehet, hogy nem
valamelyik láthatatlan szférában dolgoznak munka-
társaink, hanem a láthatóban. Nem kell tudnunk,
hogy miért nem sikerül soha befejezni a képet,
a lényeg, hogy alkotnak, ez az életük, és ezáltal mégis
egyre közelebb vannak a tökéletességhez. (Ha csak változatokban is ‒ ahogy a közös kedvenc, Georg
Trakl is számos verzióját elkészítette ugyanannak
a versnek, amit aztán teljesen új versnek tekintett.)

A két művész szemlélet- és látásmódja közti különb-
séget Mircea Eliade híres könyvének metaforájával próbáltam jellemezni. Az szentet így határozza meg
Eliade: a profán ellentéte. A profánról pedig azt mondta, hogy az valójában természetes.

Gaál József természetesen nem szent, Kárpáti Tamás pedig szerzetesi módon tud természetes lenni. De talán már nem is a művészetükről beszélek. Abba is hagyom… Figyeljünk inkább!

Fakult márvány a sírokon.
Madárraj húz a messzeségbe.
Egy faun szemléli komoran,
hogy árnyak lépnek a sötétbe.

 
(A Trakl-verseket Vörös István fordította és a 2015. évi szeptemberi Új Forrásban jelentek meg.)