(részlet egy készülő regényből)
Éjszaka feküdt hanyatt az ágyban. Ha becsukta a szemét, sötét volt. Ha kinyitotta a szemét, mivel nem voltak ablakok, sötét volt. Éppen ezért reggel ugyanolyan sötét volt, mint éjszaka. A kettőt a vekker rikoltása tépte el egymástól.
Eleinte, amikor ideköltözött, nehezen szokta meg. Ha kinyitotta a szemét, mintha éjjel suttyomban kikanalazták volna az üregéből. Vakon pislogott. Lefekvéskor felkapcsolt egy távolabbi kislámpát. Az meg irritálta. Ha becsukta a szemét, fénye zöldes foltként derengett át a szemhéján. Ha átfordult az oldalára, valahogy mégis ottragadt az emléknyoma. Vagy csak képzelte. Különben sem bírt megmaradni az oldalán. Egyszer a lámpára dobott egy pólót, hogy az majd tompítja a fényt. Akkor égett szagott érzett. Azt is csak képzelte, mert a póló nem égett, de akár éghetett is volna. Magasodó villanyszámla, azt se kéne. Könnyebb megszokni dolgokat, mint élhető körülményeket teremteni.
A reggelt utálta, mert akkor fel kellett kelni. Az éjszakát is utálta, mert akkor aludni kellett. Többnyire nem tudott. Feküdt hanyatt az ágyban, és nyitott szemmel bámulta a sötétet. Aztán csukott szemmel bámulta a sötétet. Aztán megint nyitott szemmel. Aztán megint csukott szemmel. Egy idő után már eldönthetetlen volt, épp melyiket csinálja. Az is lehet, hogy aludt, csak mivel nem álmodott, nem vette észre. Az is lehet, hogy aludt, és azt álmodta, hogy nyitott szemmel bámulja a sötétet. Vagy csukott szemmel, mindegy.
Valamikor azért mégis kellett aludnia, mert reggel fölébredt. Öntudatlan sötétségből éber sötétségbe zuhanás. Becsapódás. Tapogatózás. Lebaszás. Felkattintás. Hunyorgás. A tárgyak rosszallóan hunyorogtak vissza rá. Így indult a nap, hat negyvenötkor.
Aztán úgy folytatódott, hogy hat ötvenkor csinált egy neszkávét, tej nélkül, mert attól bélcsavarodást kapott, meg egyébként is utálta, persze a kávét is utálta, szükséges rossz volt. Egy hörpintéssel bekapta. Aztán a darab kenyeret, épp megfelelő időzítéssel, csírájában fojtva el a feltörni készülő öklendést. A kettő, illetve a visszanyelt sav elkeveredett a gyomrában, a gyomra összerándult, iramodás futott keresztül a vastagbelén, végbele megvonaglott. Kiszámítható teste engedelmes szolgálójaként a fürdőszobába slattyogott. A trónolás mintegy hat ötvenhéttől hétig tartott.
Héttől hét óra ötig lezuhanyzott, és felvette az előző nap levetett ruháit. Volt két közel egyforma nadrágja, két közel egyforma kapucnis pulóvere és néhány közel egyforma, semmilyen pólója. Ha nagyon zavarta a saját szaga, tisztát vett elő. Ha lusta volt mosni, és minden tiszta elfogyott, telefújta magát dezodorral. Összességében, úgy vélte, nem kelt különösebben igénytelen benyomást. Jellegtelen volt. Így emlékezett rá. Ritkán nézett tükörbe.
A mínusz harmadik szinten úgysem lehetett megállapítani, milyen az idő odakint. De ha meg is lehetett volna, akkor sem volt túl sok választási lehetősége: pulóverrel vagy anélkül. Elég kétbites élete volt. Mikor még a Geréb Bandival szállítottak, elkezdte a Geréb Bandi, aki legalább annyit pofázott, mint a Drong Lajos, ha nem többet, de visszatekintve szinte el lehetett viselni, hogy töltsön le egy ilyen alkalmazást a telefonjára, hogy időjárás. Geréb Bandi nagyokat bámult, hogy ő ilyet nem tud, vagy igazán szólva inkább leszarta, de azt pláne el kellett volna magyarázni, úgyhogy inkább odaadta a telefonját a Geréb Bandinak, hadd baszkurálja. Egyszer azért megnézte az alkalmazást, azt mutatta, hogy napos idő. Nem vett pulóvert. Amikor kilépett a kapun, szakadt az eső. Azt gondolta, hogy nagy fasz a Geréb Bandi, bár ehhez nem kellett az alkalmazás, és soha többet nem nézte meg az időjárást.
Hét óra tizenöt perckor lépett ki a kapun. Kivéve aznap.
Nem tudni, miért. Mindent úgy tett, mint egyébkor. Hat ötvenkor csinált egy neszkávét. Egy hörpintéssel bekapta. Aztán a darab kenyeret. A gyomra összerándult, iramodás futott keresztül a vastagbelén, végbele megvonaglott. Kislattyogott a fürdőszobába. Ült a vécén. Nem történt semmi. Távozott némi szél. Várt. Erőlködött. Semmi. Hat ötvenkilenc. Felállt, az alhasába nyilallt a görcs. Visszabotorkált a konyhába. Levágott még egy darab kenyeret. Kellemetlen kutyorgás hallatszott a testéből. A görcs csomót kötött a gyomrára. Görnyedten visszabotorkált a fürdőszobába. Leült. Erőlködött. Hét óra egy. Kábán meredt maga elé. Erre nem volt kész válasza. Illetve semmilyen. Mintha már félig világra erőlködte volna. Odanyúlt a vécépapírral, de nem. Hét óra három. Visszabotorkált a konyhába. Levágott még egy darab kenyeret. Utálta. Valójában egy falatot sem evett volna reggel. Görnyedezve közelítette meg a vécét, de már nem nagyon hitt benne. A végbeléből távozó szél gonoszul cifrázta. Egy körömnyi, kőkemény gumó kipottyant, de érdemben nem történt semmi. Hét óra tíz. Beesett hasa dobként feszült a zuhany alatt. Zubogtatta magára a forró vizet, hátha segít. Felolvasztja. Szétázik a bőre, és kidurran. Ilyen hülyeségek. Inkább abba is hagyta. Hét óra huszonöt perckor lépett ki a kapun.
Drong Lajos rágyújtott. Épp vissza volt szokva, vagy épp nem volt leszokva. Úgy szopta a cigarettát, mint egy nyalókát. Duzzadt ajkán nyál csillogott. Méhcsípte húsdarab. Omlott a szájából a füst.
Ne viccoljál má velem, töki, ilyen a istenbe nincs!
Látod, dünnyögte.
Mikó raktad be utoljára, halljam, mondta Drong Lajos. Rábámult, hogy jól értette-e. Drong Lajos duzzadt ajkán fityegett a feltapadt dekk. Jól értette. Elfordult.
Nem tudom.
Csak döföl valami pipit, e, mondta hamiskásan Drong Lajos. Nyálasan szopta a cigarettát. Rábámult. Kellemetlen kutyorgás hallatszott a testéből. Beesett hasa dobként feszült. Délután egy volt.
Leszállnál, dünnyögte. Görcsölt a gyomra.
Bolond vagy, bazmeg, mondta kedélyesen Drong Lajos.
Hallgattak.
Cipekedés közben fingania kellett az erőlködéstől. Kellett volna. Nem fingott. Visszanyelte. Belefingott saját magába. Elképzelte, hogy minden visszanyeléskor levegőt pumpál befelé. Egy ponton eldurran. A miszlikei beterítik a Dornbach Istvánnak a konyháját. Hosszan kell őket majd súrolni mindenünnen. Néhányat elsőre észre se vesznek, azok odaszáradnak, ott maradnak az amerikai konyha pultjának a szélén, a díszüvegek nyakán, a családi fotó keretén, az edényszárító rácsain, a rácsokon száradó villáknak a fogain, a késeknek az élén, a kanalaknak a domborulatán. Arra gondolt, hogy más emberek nyilván azért nem gondolnak ilyenekre, mert egyéb gondolataik is vannak. Arra gondolt, hogy tulajdonképpen fingja sincs, mire gondolhatnak más emberek. Arra gondolt, hogy azokkal az emberekkel, akik ilyen helyzetben azt a fordulatot használják, hogy fingja sincs, érdemes lehet minden kapcsolatot megszakítani.
Adj egy cigit, mondta.
Nem is bagózol, mondta Drong Lajos.
Tudom, mondta. Drong Lajos röhögött, és adott egy cigit. Gimis kora óta nem gyújtott rá. Beleszédült. Végbele megvonaglott. Arra gondolt, hogy miszlikbe kéne szarni a Drong Lajos lepcses pofáját. Kétrét görnyedt. Még egyet beleslukkolt. Magába nyelte a feltörni készülő émelygést.
Cipekedés közben izzadt. Egész testét csomóra kötötte a görcs. Kellemetlen kutyorgások törtek föl belőle. Megkérdezte Papcsák Klárát, hogy használhatja-e a mosdót. Táncolt előtte a nő rúzsosan vigyorgó, kivakolt képe. Egyáltalán a faszért keni ki magát két szállítónak, még ez is eszébe jutott. Mit akar. Petyhüdt ötvenes volt. Csontsovány, ideges madárkezű, mégis pulykatokás. Kibotorkált. Aztán hosszan, kimerítően, sugárban. Izzadt. Zihált. A darabkák minden irányban beszitálták a vécékagylót. Annyira elfáradt, hogy megkönnyebbülni sem maradt ereje. Nézte a klotyót üveges szemmel. Ernyedten súrolni kezdte a kefével a darabkákat, aztán félbehagyta. A retinaszaggató rúzsra, a visszataszító vigyorra és a pulykalebenyre gondolt.
Ezt csak megbasztad vóna e, valld be, mondta hamiskásan Drong Lajos.
Hallgatott. A Drong Lajos fejére gondolt, hogy bele kéne tunkolni. Aztán ettől is elment a kedve, hogy miket gondol egész nap, csak emiatt a szar miatt. Szóval emiatt a hülyeség miatt. Unta már, belefáradt. Hogy miért csak ez az egy szó van, az utálás. Nem volt jó, mert örökké fáradt volt valamitől, talán tényleg nem aludt éjjelente, és szimplán ettől, vagy mástól, mint akiben örökké valami betegség bujkál. Fáradtan az utálat is tompa volt. Vagy nem is volt minden esetben utálat, egymáshoz tompultak az érzések. Kótyagosan tébláboltak benne, ahogyan ő szokott reggelenként. Fáradt volt a fáradtsága is, nem ólmos, ájulásközeli, éppen ezért kipihenhető, hanem lappangó, amolyan hálni járó és az egész napot végigszendergő.
Fél kettő volt. Valami még mindig kutyorgott a testében, emészthetetlenül. Meglehet, csak a délután.
Discussion about this post