Bathsheba Everdene, miután megörököl egy gazdaságot, úgy dönt, hogy maga irányítja azt. A viktoriánus korban ez merőben szokatlan, nem csoda, hogy Bathshebára sokan felfigyelnek, köztük három olyan férfi is, akiket szinte megigéz a lány elragadó szépsége és erős egyénisége. Az első közülük a gyakorlatias és szilárd jellemű Gabriel Oak gazda, aki miután elvesztette minden vagyonát, birkapásztornak szegődik Bathseba földjére. A második a szomszéd birtok tulajdonosa, a vagyonos és méltóságteljes William Boldwood. A harmadik pedig egy művelt, lovagias és fess katona, Francis Troy őrmester, aki nagy nőcsábász hírében áll.
Bathshebának nincs szüksége férjre, anyagi és lelki szempontból is független, azonban mindhárom férfi megérinti valamilyen módon a szívét. A végső döntéshez drámai és sodró események láncolata vezet, melyek mögé Hardy az egykorvolt vidéki élet vonzó képét rajzolja meg, amire azonban már rávetül az iparosodás kíméletlen árnya.
Thomas Hardy (1840–1928) Távol a világ zajától (2020 – Far from the Madding Crowd, 1874) című regényének részletét Gy. Horváth László fordításában a Lazi Könyvkiadó engedélyével közöljük.
Thomas Hardy
Távol a világ zajától
(részlet)
Leány lóháton – Beszélgetés
Lassan felvirradt a lomha nap. Mivel ennek földi helyzete önmagában is újra meg újra érdeklődés tárgyát képezheti, Oak, pusztán csak azért, mert az éjjeli közjátékra ott került sor, ismét felment az erdőbe. Itt töprengve és elmélkedve egyszer csak patadobogást hallott a domb aljáról, majd pedig a rőt pónilovat is megpillantotta, amint hátán egy leánnyal felfelé kaptatott a marhaistálló mellett elhaladó ösvényen. Az a fiatal nő volt, akit az éjjel látott. Gabrielnek nyomban eszébe jutott, hogy a kalapját emlegette, amelyet elfújt a szél; alighanem azt keresi. Gyorsan kutatni kezdett az árokban, s vagy tíz yarddal odébb rá is talált a kalapra a levelek közt. Kezébe vette, és visszament a kunyhóba. Rejtekhelyéről, a kukucskálóablakon keresztül figyelte a lovas közeledtét.
A lány odaért, körülnézett – majd a sövény túloldalára is belesett. Gabriel már-már előlépett, hogy visszaszolgáltassa a szóban forgó tárgyat, amikor egy váratlan mutatvány megakadályozta terve kivitelezésében. Az ösvény az istállón túl behatolt az erdőbe. Nem lovaglóút volt az, csak egyszerű gyalogcsapa, s a hét láb magasan fölébe nyúló vízszintes ágak lehetetlenné tették a kihúzott derékkal való lovaglást. A lány, aki nem lovaglóöltözéket viselt, körülnézett, nincs-e emberi lény a közelben, majd ügyesen hanyatt vetette magát a póni hátán, feje a jószág farkánál, lába a lapockájánál, szeme az égre fordítva. A fürgeség, ahogyan a műveletet végrehajtotta, jégmadárra emlékeztetett, a nesztelenség pedig héjára. A magas, szikár póni hozzá lehetett szokva az efféle mutatványokhoz, mert egykedvűen poroszkált tovább. Így haladt el a lány a vízszintes ágak alatt.
Az akrobata szemlátomást mindenütt otthon érezte magát a ló feje és farka között, s amikor az erdő fogytával e visszás testhelyzet immár fölöslegessé vált, még az előbbinél is kényelmesebbet választott. Nem oldalnyerge volt, a sima bőrülésen pedig lehetetlen szilárd oldalsó helyzetet elfoglalni. Így hát, miután visszahajló facsemete módjára ismét függőleges helyzetbe lendült, s újból körülnézett, nem látja-e valaki, a nyereg megkívánta, legtermészetesebb módon helyezkedett el, és tovaügetett a Tewnell-malom felé.
Oakot mulattatta, talán egy kicsit meg is hökkentette a dolog; felakasztotta a kalapot a kunyhóban, és kiment a juhai közé. Eltelt egy óra, s a lány visszatért, immár illendően lovagolva, nyerge előtt egy zsák darával. Az istállóhoz közeledve egy kisinassal találkozott, akinek tejesvödör volt a kezében; tartotta a kantárt, míg a lány lesiklott a póni hátáról. A gyerek elvezette a lovat, s a vödröt a fiatal nőnél hagyta.
Nemsokára halk és hangos spriccelések szabályos váltakozása hallatszott ki az istállóból: a fejés eltéveszthetetlen hangjai. Gabriel fogta az elveszett kalapot, és az ösvény mentén várakozott vele, ahol a dombról lefelé jöttében a lánynak el kell haladnia.
Jött is hamarosan, kezében a vödör a térdét verte. Bal karját egyensúly végett kinyújtotta, és épp elegendő vált belőle csupaszon láthatóvá, hogy Oak azt kívánja, bárcsak nyár volna, amikor teljes hosszában lemeztelenedik. A lány viselkedésében volt valami elevenség, ami azt sejtette, hogy léte kívánatos voltát senki kétségbe nem vonhatja; a dévaj elbizakodottság egy percig sem volt bántó, mert a szemlélő önkéntelenül is egyetértett vele. A zseni hanghordozásának szélsőséges nyomatékosságához hasonlóan az, ami a középszerűséget nevetségessé tette volna, benne csak az elismert vonzerőt növelte. Meglepődött, amikor Gabriel arca, mint a holdvilág, előbukkant a sövény mögül.
A gazda homályos elképzelését a lány bájos voltáról a most elébe táruló önkép nem csökkentette, hanem módosította. Kezdetnek mindjárt ott volt a magassága. Magasnak látszott, csakhogy a vödör kicsi volt, a sövény alacsony, ezekhez a támpontokhoz viszonyítva tehát nem lehetett annál termetesebb, mint amit a nők tökéletesnek tartanak. Minden ismertetőjegye szigorúan szabályszerű volt. Aki a vidéket járja, és van szeme a szépre, hamar megállapíthatja, hogy az angol nőknél a klasszikus arc ritkán társul ugyanilyen alakhoz, s a kidolgozott vonások túl nagyok az alkat többi részéhez képest, illetőleg a kecses és arányos, nyolc fej méretű alak többnyire rendszertelen arcidomokban végződik. Anélkül, hogy a nimfa fátylát akarnánk egy fejőlányra borítani, meg kell állapítanunk, hogy a kritika itt nem lelt magának teret, s csupán hosszan és gyönyörködve szemlélhette a hibátlan arányokat. A felsőtest kontúrjaiból ítélve a lánynak szép nyaka és válla lehetett, csakhogy ezeket csecsemőkora óta senki sem látta. Ha mélyen kivágott ruhát adnak rá, elszalad, és bokorba dugja a fejét. Pedig egyáltalán nem volt szégyellős, csupán az ösztöne diktálta, hogy jóval magasabban húzza meg a határvonalat a látható és a láthatatlan között, mint az városon szokásos.
Hogy gondolatai az arca és az alakja körül jártak, amint észrevette, hogy Oak szeme is ezt a lapot fürkészi, természetes és csaknem bizonyos. Zavara hiúság lett volna, ha valamivel feltűnőbb, és gőg, ha kevesebb. A férfiszem sugarai csiklandó hatással vannak a szűz vidéki leányarcokra; a fiatal nő úgy simította végig a magáét, mintha birizgálás ingerelné rózsaszín felületét, korábbi könnyed mozgása pedig fegyelmezettebb fázisba váltott. És mégis a férfi pirult el, nem a lány.
– Találtam egy kalapot – mondta Oak.
– Az enyém – felelte a lány, és arányérzékétől indíttatva kurtán elmosolyodott, ahelyett, hogy a képébe nevetett volna. – Elfújta a szél tegnap este.
– Hajnali egykor?
– Nahát… igen! – Meg volt lepve. – Honnan tudja? – kérdezte.
– Itt voltam.
– Maga Oak gazda, ugye?
– Hát, úgy is mondhatjuk. Csak nemrég kerültem ide.
– Nagy a gazdasága? – érdeklődött a lány körülnézve, és hátralódította a haját, amely fekete volt az árnyasabb mélyedésekben, de most, hogy már egy órával elmúlt a napkelte, ott, ahol sugarak érték, saját színükkel csillogtatták meg a hullámosabb részeket.
– Nem, nem nagy. Úgy száz lehet. – Ha gazdaságról van szó, a helyiek rendesen elhagyják a „hold” szót, a régi „tízes”, azaz tízpontos agancs mintájára.
– Pedig szükségem lett volna erre a kalapra ma reggel – folytatta a lány. – A Tewnell-malomba kellett mennem.
– Tudom.
– Honnan tudja?
– Láttam.
– Hol? – kérdezte a lány, s az aggodalomtól arcának, sőt testének minden izma megmerevedett.
– Itt, ahogy ment át az erdőn, s aztán le a dombon – válaszolta Oak gazda, és arcára kiültek a mindentudó gondolatok, miközben egy távoli pontra függesztette tekintetét a jelzett irányban, azután visszafordult beszélgetőtársa felé.
Valamilyen megérzés sugallatára rögtön el is kapta róla a pillantását, mintha lopáson érték volna. Amint a lányban felidéződött különös bolondozása, miközben a fák között haladt, előbb ideges reszketés fogta el, majd felhevült az arca. Olyan alkalom volt ez, amikor a piruláshoz nem szokott nő elpirul; nem volt egyetlen porcikája a fejőlánynak, amely mély rózsaszínbe ne váltott volna. Oak ismerőse előbb a szűzpiros, majd a provence-i, végül a bíbor toszkánai rózsa árnyalatát öltötte; a gazda tapintatosan elfordította a fejét.
A részvevő férfi még mindig a másik irányba nézett, azon tűnődve, mikor tér magához társnéja annyira, hogy visszafordulhasson. Olyan neszt hallott, mint amikor száraz falevelet sodor a szél, és odapillantott. A lány nem volt sehol.
Gabriel egyszerre tragikus és komikus képpel visszatért munkájához.
Eltelt öt reggel és öt este. A fiatal nő rendszeresen feljött megfejni az egészséges tehenet, vagy ápolni a beteget, de a tekintete sohasem tévedt Oak felé. Mélyen sértette tapintatlansága – nem az, hogy meglátta, mert arról nem tehetett, hanem hogy értésére adta, hogy meglátta. Hiszen amiképp törvény nélkül nincs bűn, szem nélkül nincs illetlenség sem; úgy érezte, Gabriel leselkedése saját akaratán kívül ildomtalan nővé tette őt. Oak szánta-bánta a dolgot, annál is inkább, mert a baleset felkorbácsolt benne valamilyen rég szunnyadó hevületet.
Ismeretségüknek mindazonáltal véget vethetett volna a lassú feledés, ha nem kerül sor egy közjátékra még annak a hétnek a végén. Egyik délután fagyni kezdett, s estig egyre hidegebb lett, mintha láthatatlan kötelek feszültek volna az emberre. Olyan idő volt, amikor a parasztházakban az alvók lehelete ráfagy a lepedőre, s amikor a vastag falú kúriák szalonjában a kandalló előtt üldögélőknek fázik a háta, és megsül az arca. Sok-sok kismadár volt kénytelen vacsora nélkül térni nyugovóra a kopár faágakon.
Amint közeledett a fejés órája, Oak elfoglalta szokásos leshelyét. Amikor már didergett, még több almot szórt az éves juhok köré, visszament a kunyhójába, és jól megrakta a kályhát. A szél befújt az ajtó alatt, ezért egy üres zsákot tömött a résbe, és délebbre fordította a kis kocsit. Akkor meg a szellőzőlyukon zúgott be a szél – a kunyhó mindkét oldalán volt egy-egy.
Gabriel régről tudta, hogy amikor tüzet gyújt, és becsukja az ajtót, ezeknek egyikét nyitva kell hagynia – mégpedig azt, amelyik a széltől elfelé néz. Bezárta a szél felőlit, és fordult, hogy kinyissa a másikat, de aztán arra gondolt, előbb üldögél egy kicsit, hogy a kunyhó belseje felmelegedjen. Leült.
Rendkívüli mód megfájdult a feje, s azt képzelvén, kimerítették az átvirrasztott éjszakák, úgy döntött, felkel, kinyitja a tolóablakot, s majd aztán alszik. De elaludt, anélkül, hogy a szükséges óvintézkedésre sor került volna.
Meddig feküdt ájultan, nem tudta. Az eszmélkedés első stádiumában különös eseményekre lett figyelmes. Kutyája vonított, neki magának irtózatosan hasogatott a feje – valaki ide-oda cibálta, kezek lazították meg a nyakravalóját.
Szemét kinyitva azt találta, hogy az est megmagyarázhatatlanul koromsötétbe váltott. A nagyon kellemes ajkú és fehér fogsorú lány ott ült mellette. Sőt, döbbenetes módon, feje a lány ölében hevert, arca és nyaka kellemetlenül nedves volt, és a lány ujjai éppen a gallérját gombolták ki.
– Mi a baj? – kérdezte értetlenül Oak.
A lány mintha mulatott volna, de öröm nem látszott rajta.
– Most már semmi – felelte –, hiszen él. Csoda, hogy nem fulladt meg ebben a kunyhóban.
– Ó, a kunyhó! – mormolta Gabriel. – Tíz fontot fizettem ezért a kunyhóért. De túladok rajta, és inkább a cserényben alszom, mint a régiek, jól bebugyolálva magam szalmával! A minap is így akart kitolni velem! – Nyomatékul a padlóra csapott az öklével.
– Nem állítanám, hogy a kunyhó a hibás – jegyezte meg a lány olyan hangon, amely arra vallott, hogy azon ritka nők közé tartozik, akik végiggondolnak egy mondatot, s csak azután mondják ki. – Véleményem szerint gondolkodnia kellett volna, mielőtt olyan butaságot csinál, hogy csukva hagyja az ablakokat.
– Igen, én is azt hiszem – mondta rá szórakozottan Oak. Próbálta átélni, megérteni az érzést, hogy itt van a lánnyal, feje a ruháján, mielőtt még az egész eset a régvolt dolgok szemétdombjára kerül. Szerette volna, ha a lány is tudomást szerez az ő benyomásairól, de előbb sikerült volna hálóba kerítenie valami illatot, mint a szavak durva szövevényébe foglalnia megfoghatatlan érzelmeit. Így hát hallgatott.
A lány kényszerítette, hogy felüljön, és Oak törölgetni kezdte az arcát, s úgy rázta meg a fejét, mint egy Sámson. – Hogyan köszönhetném meg? – kérdezte végül hálásan, amint valamennyi természetes pirospozsgásság visszatért az arcába.
– Ó, azzal sose törődjön – felelte a lány mosolyogva, és kitartva a mosolyát Gabriel válaszáig, bármi is légyen az.
– Hogyan talált rám?
– Hallottam, hogy ugat a kutyája, és a kunyhó ajtaját kaparássza, amikor feljöttem a fejéshez; mellesleg szerencséje van, mert Százszorszép már legföljebb csak egy-két hétig ad tejet, utána nem kell ide kijárnom. A kutya észrevett, felugrált rám, és belekapaszkodott a szoknyámba. Átvágtam hát a kunyhóhoz, és legelőször is megvizsgáltam kívülről, hogy nincsenek-e csukva a tolóablakok. A bácsikámnak is van egy ilyen kunyhója, és egyszer hallottam, amint a pásztorának azt magyarázta, sohase aludjon el úgy, hogy valamelyiket nyitva ne hagyná. Aztán kinyitottam az ajtót, és maga úgy festett, mint aki meg van halva. Nyakon öntöttem a tejjel, mivel víz nem volt kéznél, de nem vettem észre, hogy meleg, ezért semmit sem ér.
– Lehet, hogy meg is haltam volna – tűnődött Gabriel olyan halkan, mintha csak magának s nem a lánynak szánná a szavait.
– Ugyan, dehogy! – felelte a lány. Úgy látszott, a kevésbé tragikus lehetőséget részesíti előnyben; a gondolat, hogy megmentette egy ember életét, olyan társalgást kívánt volna, amely illik egy ilyen magasztos tetthez – és ez nem volt ínyére.
– Én akkor is azt hiszem, hogy megmentette az életemet, kisasszony… de még a nevét sem tudom. A nagynénjéét tudom, de a magáét nem.
– Inkább nem árulom el, ha nem bánja. Semmi okom rá, hiszen nem sok közünk lesz egymáshoz.
– De én akkor is szeretném tudni.
– Kérdezze a nénikémtől, majd ő megmondja.
– Az én nevem Gabriel Oak.
– Az enyém meg nem. Nagyon szeretheti a nevét, hogy ilyen jelentőségteljesen ejti ki, Gabriel Oak.
– Tudja, nekem sohasem lesz másik, hát ki kell hoznom belőle, amit csak lehet.
– Az enyém elég furcsa, mondhatni, kínos.
– Gondolom, nemsokára kap újat.
– Jóságos ég! Hogy magának mennyi véleménye van másokról, Gabriel Oak!
– Megbocsásson, kisasszony, azt gondoltam, esetleg tetszésére lesz. Persze, én nem tudom olyan szépen szavakba önteni az érzéseimet, mint maga. Sohasem vágott valami jól az eszem. De azért köszönöm. Adja a kezét!
A lány elbizonytalanodott; zavarba ejtette, hogy Oak ilyen ódivatú komolysággal zárta le könnyed hangvételű beszélgetésüket. – Jól van – felelte, és ajkát szemérmes közömbösséggel összepréselve kinyújtotta a kezét. Gabriel futólag a kezébe vette, azután, félve, hogy bizalmaskodónak tűnhet, átesett a ló másik oldalára: épp csak a lány ujjbegyeit érintette könnyedén, mint valami szívtelen alak.
– Bocsásson meg – mondta egy pillanat múlva.
– Miért?
– Hogy ilyen hamar eleresztettem a kezét.
– Megkaphatja újra, ha akarja; tessék. – Másodszor is kinyújtotta.
Oak most hosszabban szorongatta a kezét – ami azt illeti, feltűnően hosszan. – Milyen puha… pedig, ugye, tél van… nem repedezett ki, nem durvult el, semmi! – mondta.
– Jól van… elég volt – mondta a lány, de nem húzta vissza. – Gondolom, szeretné megcsókolni. Hát tegye, ha akarja.
– Eszembe se jutott – felelte Gabriel egyszerűen. – De megteszem, meg én…
– Egy nyavalyát! – A lány elrántotta a kezét.
Gabriel úgy érezte, újabb tapintatlanságban marasztalták el.
– És most tessék kinyomozni a nevemet – mondta incselegve a lány; azzal elviharzott.
Fordította: Gy. Horváth László
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)