És a dögöt láttad már? – kérdezi a másik gyerek, de nem érdekel. A nap most olyan erősen süt, mint az elmúlt napokban egyszer sem. Igen, mondja a gyerek, akkor már oszlani fog, és elviszik. A romok előtt ülünk két műanyag széken, és nézzük az utcát. A nap a lábunkat süti igazán, de már érezni, hogy hamarosan sötétedik. Mindjárt nem látunk már semmit, sürget, szóval menni kell, ha látni akarjuk. Nem akarom, mondom neki. De látnod kell, nagyon jó. Mi jó van abban, kérdezem. Elmegy előttünk egy férfi, aki egy talicskányi téglát tol. Ránk néz, de semmi. A dög a tanyán van, mondja a barátom, még odaérhetünk. Nem tudom, hogy ott lesz-e holnap is. Nem érdekel, mondom neki. Nem érdekel, hogy ott lesz-e holnap. De egyébként is, folytatja, ha holnap is ott lesz még, akkor is egész másmilyen lesz már, mint amilyen ma, mert ezek nagyon gyorsan oszlanak ebben a hőségben. Hagyjon már ezzel az egésszel, morgok magam elé. Mekkora szakértő vagy. Persze, tudja, hogy tegnap is másmilyen lehetett már, mint amilyen ma, de ő is csak tegnapelőtt fedezte fel, tegnap meg nem talált, úgyhogy nagyon nagy szerencsém van, hogy ma még ott van, és a közelébe lehet menni. A földet böködöm egy bottal, a gyerek meg izeg-mozog. Képzeld, mondja, még a ruhája is kezd szétfoszlani. A széken himbálódzik, erre-arra görbül a műanyag, én meg rajzolgatok a porba. Egy kört rajzolok, majd összetúrom, aztán egy oválisabb alakot, álla is lehet ennek, oda is behúzok egy vonalat. Szemet is rajzolok. Azt mondja a barátom, hogy legalább száz kiló lehet, vagy nem is, kétszáz. És teljes felszerelésben van, nagyon körbeállták tegnap előtt, kár is, hogy nem voltam ott, mert nagyon tetszett volna, és érdekeseket mondtak, például, hogy felfúvódik, meg hogy itt nincs már állat, ami megenné, mondjuk nehéz is lenne kienni a páncél alól. És azért nem viszik el, mert ilyen nehéz, meg kell szervezni, nem úgy van az. És a talicskás? – kérdezem – mindenkinek van talicskája egyébként is. Igen, de nem lehet egy ilyet csak úgy belerakni egy talicskába, végig tolni itt mindenki előtt a faluban, meg egyébként is, gondolom, mindenkinek megvan a maga problémája, meg nem akarnak bajt maguknak. Nem akarnak közösséget vállalni vele, azt mondta egy néni, aki elzavart minket, hogy menjünk arrébb, nehogy bajba kerüljünk. Bajba? – kérdezem. Igen, mondja, mert ki tudja, kinek nem tetszik, ha megsiratjuk. Ne gyűljünk össze, azt mondta a plébános. Azért jó ma, mert a meleg miatt alig vannak az utcán. Szeme van? – kérdezem. Képzeld, mondja, kilóg a szeme, de nincs. Hogyhogy? Hát, majd meglátom, mondja, valami van, de nem tudja leírni, egyszerűen csak az már nem szem. Aha, mondom. Igen, pedig nem olyan régen lehet ott. Azért már ott lehet egy ideje, mondom. Igen, ott lehet egy ideje, bólogat. Mégsem vetted észre idáig? Én? – kérdezi. Én annyit láttam már, igazából csak a tömeget figyeltem meg, igaz is, furcsa, hogy ilyen sokan voltak ott. Akkor mégsem lehet olyan régi. Nem, felelem, valószínűleg még friss. Ismerted? Nem ismertem, mondja, azt reméltem, hogy te ismerted. Én remélem, hogy nem ismertem. Igen, mondja, igazából remélem én is, hogy nem ismerted. Na, menjünk már. Nem érdekel, nem akarom megnézni. De miért nem érdekel? – kérdezi. Láttál már ilyent? Milyet? Hát ilyent. Nem láttam, nem is akarok látni. Ekkor nevet, majdnem eltörik a szék lába, két tenyerével rácsap az arcára, és borzolja a haját is. De hát mindenki látott már ilyent, hát ne viccelj. Nem, én nem, mondom. De hát nagyon sok van, mondja. Én mégsem láttam, engem nem érdekel. De azért csak hallottad, amikor lőttek? – győzköd. Persze, mondom, hallottam. Na, folytatja, akkor tudod, hogy hogy lesz az ilyen. Na, hagyjál már, tudom, hogy hogy halnak meg, csak nem láttam még. De nem is vagy kíváncsi rá? – kérdezi. Hogyhogy nem vagy rá kíváncsi? Nem mondtam, hogy nem vagyok rá kíváncsi. De azt mondtad, nem akarod megnézni, nem érdekel. Igen, nem akarom megnézni, nem érdekel. Legyőzöm a kíváncsiságomat. Nem értem, mondja. Elég, ha én értem, mondom. Felhunyorog a napra, én meg rajzolgatom a porban az arcot. Nézem egy darabig. Na, szusszanok. Milyen? Azt mondja, nem hasonlít senkire. Nem azért rajzolom, mondom. Nagy a szája, mondja. Tudom, nagy. És a haja se olyan. Kié? Megállok a rajzolással. Kié, mi? Elhalkul. Nagyon nagy csönd lesz. Leszegi a fejét, megáll a himbálódzással, és kiegyenesíti a szék lábát. Senkié. Na azért, mondom. Nézem egy kicsit az arcot, de tényleg nem hasonlít. Nem hasonlít senkire. Se magamra, se rá, se ránk. Így ülünk, amíg teljesen leégünk a napon. A gyerek nézi a piruló combjait. Nekem is csak a fejem van árnyékban. Nézem a homokot, aztán őt. Izzadunk. Elég pirosak vagyunk már, mondom neki, menjünk, nézzük meg. Mit? – kérdezi. Nézzük meg a dögöt.