Az Egyesült Királyság elvesztette a Falkland-szigeteki háborút, Margaret Thatcher Tony Benn-nel harcol a hatalomért, Alan Turing, a modern számítógép-tudomány atyja áttörést ér el a mesterséges intelligencia kutatásában – a nyolcvanas évek alternatív Londonjában piacra dobják az első sorozat élethű emberi robotot. Charlie célok nélkül sodródik, amikor új lakó költözik a szomszédba: Miranda. A fiú elhatározza, hogy örökségéből megvásárolja az egyik Ádámot, és Mirandával együtt programozza be a személyiségét, hogy így kerüljön közelebb a lányhoz. Ádám szép, erős, okos és jólelkű – hamar szerelmi háromszög alakul ki közöttük. Miranda múltjából szörnyű titokra derül fény, és hármójuknak súlyos morális dilemmával kell szembenézniük.
Ian McEwan (1948–) egyszerre nyugtalanító és szórakoztató regénye számos kérdéssel szembesíti olvasóját: Mi teszi emberré az embert? A tettek vagy az érzések? Megértheti-e egy gép az emberi lélek működését? A provokatív és borzongató történet arra is figyelmeztet, hogyha az ember túl messzire megy a technikai fejlődés útján, előfordulhat, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás…
Ian McEwan Mi, gépek (2020 – Machines Like Me, 2019) című regénye magyarul Lukács Laura fordításában 2020 őszén jelenik meg a Scolar Kiadónál. A regény részletét a kiadó engedélyével közöljük.
Ian McEwan
Mi, gépek
(részlet)
Miranda a tűzhelyhez ment, föltette a kávét. Nekem háttal állva vidáman megjegyezte: − Charlie. Nevetséges vagy.
− Az volnék?
− Ellenséges.
− És akkor mi van?
Két csészét, tejeskancsót tett az asztalra. Gyorsak, lazák voltak a mozdulatai. Ha nem lettem volna ott, talán még énekel is. Citromillatú volt a keze. Azt hittem, mindjárt a vállamra teszi, és megfeszültem, de újra ellépett tőlem, a konyha másik végébe. Egy pillanatnyi csönd után kissé tapintatosabban jegyezte meg: − Hallottál minket tegnap.
− Hallottalak.
− És fel vagy dúlva.
Nem válaszoltam.
− Ne legyél feldúlva.
Vállat vontam.
− Ha egy vibrátorral feküdtem volna le − folytatta Miranda −, akkor is így éreznél?
− Ádám nem vibrátor.
Miranda az asztalra tette a kávét, és leült mellém. Kedves volt, aggódó, miközben a durcás gyerek szerepét próbálta eljátszatni velem, mintha feledhetném, hogy tíz évvel fiatalabb nálam. De még egyszer sem került sor köztünk ilyen bizalmas beszélgetésre. Ellenséges? Eddig soha nem utalt semmiféle kedélyállapotomra.
− De nagyjából annyi öntudata van.
− Vibrátorok nem nyilvánítanak véleményt. Nem gyomlálnak a kertben. Ádám úgy néz ki, mint egy férfi. Egy másik férfi.
− Képzeld, amikor erekciója van…
− Nem vagyok rá kíváncsi.
− Elmondta. Megtelik a farka desztillált vízzel. A jobb fenekében lévő tartályból.
Ez vigasztaló volt, de eltökélten hűvös maradtam. − Ezt mondja minden férfi.
Miranda elnevette magát. Soha nem láttam ilyen könnyűnek, szabadnak. − Próbállak emlékeztetni. Ádám egy kibaszott gép.
Talán inkább baszógép.
− Felfordul a gyomrom, Miranda. Ha megdugnék egy felfújható műnőt, ugyanígy éreznél.
− Nem tartanám tragédiának. Nem hinném, hogy viszonyod van vele.
− De neked lesz. Meg fog ismétlődni. − Pedig hallani sem akartam róla. Szónoki visszavágásnak szántam, végszónak, hogy Miranda megcáfolja. A „tragédia” provokálta ki.
− Ha késsel összeszabdalnék egy szexbabát, jogosan aggódnál − mondtam.
− Nem látom a kapcsolatot.
− Nem Ádám lelkiállapotáról van szó. Hanem a tiédről.
− Ó, hát, ez esetben… − Odafordult Ádámhoz, úgy kétujjnyira elemelte élettelen kezét az asztallaptól, majd visszaejtette. − Tegyük föl, kijelentem, hogy szeretem. Nekem ő az eszményi férfi. Csodálatos, fáradhatatlan szerető, technikája, mint a nagykönyvben. Nem sértődik meg semmin, amit mondok vagy teszek. Figyelmes, sőt engedelmes, és rengeteg ismerete van, jó beszélgetőtárs. Erős, mint az igásló. Óriási segítség a házimunkában. A lehelete olyan, mint egy meleg tévékészülék hátulja, de majd megszokom…
− Na jó. Elég.
Merőben új szarkazmusa roppant változatos hangmagasságokba talált utat. Alávalónak éreztem a mutatványt. Azt sem tartottam kizártnak, hogy rejtegetni próbálja a nyilvánvaló igazságot. Mosolygott rám, és közben Ádám csuklóját paskolta. Győzedelmesen vagy bocsánatkérőn, nem tudtam eldönteni. Hajlottam rá, hogy a rendkívüli szex jegyében töltött éjszaka lehet az oka ennek a csúfondárosan emelkedett modornak. Nehezebben igazodtam ki rajta, mint valaha. Vajon tudnék-e véglegesen szakítani vele, tűnődtem. Ádám kizárólag az enyém lenne újra, magamhoz venném a póttöltőt, Mirandát pedig visszahelyezném a szomszéd és a barátnő, a távoli barátnő szerepébe. Futó gondolat, csak bosszúságom szikrázott föl benne. A rákövetkező pillanatban már tudtam, hogy sosem szabadulok meg tőle, és többnyire nem is akarok. Ott volt mellettem, elég közel, hogy érezzem testének nyárreggeli melegét. És ez a bársonyos bőrű, halovány szépség − most, hogy abbahagyta az incselkedést − ismét engem nézett szeretetteljes aggodalommal. Lehet – és ez bátorító gondolat volt −, hogy az okos gép olyan jól végezte a dolgát, hogy felszabadította Mirandában a melegebb érzéseket.
Azzal veszekedni, akit az ember szeret, színtiszta gyötrelem. Az én meghasonlik, önmaga ellen fordul. A szerelem üti ki, tulajdon freudi ellentétével. És ha győz a halál, a szerelem pedig meghal, akkor kit érdekel az egész? Téged, ami dühít, és ettől még vakmerőbb leszel. A veszekedés természetéből fakadóan a kimerültséggel is számolni kell. Mindkét fél tudja, vagy tudni véli, hogy a kibékülésnek meg kell történnie, ha csak napok vagy hetek múlva, akkor is. A pillanat, amikor elérkezik, édes lesz, csupa gyöngédség és mámor. Akkor hát miért nem békülünk ki azonnal, miért nem rövidítjük le az utat, megkímélve magunkat az erőnket felemésztő dühöngéstől? Mert egyikünknek sem megy. Rohansz lefelé a lejtőn, már nem vagy ura az érzéseidnek, sem a jövődnek. Az erőfeszítés megsokszorozódik, így végül minden egyes goromba szót ötszörös ráfordítással kell majd visszaszívni. És ugyanígy, a megbocsátás kiterjesztése temérdek önzetlen összpontosítást követel majd.
Régóta nem volt alkalmam ilyen ellenállhatatlan őrültséget az utolsó cseppig kiélvezni. Még nem veszekedtünk, csak védekeztünk, kóstolgattuk egymást, míg nálam el nem pattant valami. Miranda taktikai hűvössége, szarkazmusa, majd kedves aggodalma belém fojtotta az indulatokat. Legszívesebben teli torokból ordítottam volna. Atavisztikus férfiasságom követelte. Csalárd szeretőm arcátlanul egy másik férfival, hallótávolságon belül. Milyen egyszerű lehetett volna. Nem a társadalmi vagy földrajzi származásom tartott vissza. Csak a modern logika. Mirandának talán igaza van, Ádám nem férfi, tehát nem játszik. Persona non grata. Ő kétlábú vibrátor, én pedig a felszarvazottak legújabb fajtája vagyok. Haragomat igazolandó önmagamat is meg kellett győznöm, hogy Ádámnak van szabad akarata, motivációja, szubjektív érzései, öntudata − megvan mindene hiánytalanul, beleértve a hitszegésre, árulásra és ármánykodásra való képességet is. Gépi tudat – lehetséges hát? Régi kérdés. Alan Turing protokollját választottam. Szépsége, egyszerűsége soha nem volt vonzóbb, mint most. A Mester a segítségemre sietett.
− Idehallgass − mondtam. − Ha úgy néz ki, úgy beszél és viselkedik, mint egy ember, akkor részemről ember is. Ugyanígy vélekedek rólad. Mindenkiről. Mindannyian így gondolkozunk. Lefeküdtél vele. Dühös vagyok. Csodálkozom, hogy ez meglep téged. Ha ugyan tényleg meglep.
A „dühös” szó kimondásakor dühösen megemeltem a hangom. Valamit kiadtam magamból, pazar érzés volt. Íme, a kezdet.
De Miranda egyelőre még védekezett. − Kíváncsi voltam − mondta. − Meg akartam tapasztalni, milyen.
A kíváncsiság, a tiltott gyümölcs, melyet Isten, Marcus Aurelius és Szent Ágoston is elítél.
− Százszámra lehetnek férfiak, akikre kíváncsi vagy.
Ez hatott. Átléptem egy határt. Miranda hangos csikordulással lökte hátra a székét. Sápadt arca elsötétült. Szaporán vert a szíve. Megkaptam, amire nevetséges módon vágytam.
− Évát akartál − mondta Miranda. − Ugyan miért? Mit akartál egy Évával? Az igazat mondd, Charlie.
− Nekem mindegy volt, melyiket veszem meg.
− Csalódott voltál. Miért nem feküdtél le Ádámmal? Láttam, hogy akarod. Csak túl vaskalapos vagy hozzá.
Rámentek a húszas éveim, de női harcosoktól megtanultam, hogy egy ádáz veszekedésben nem szükséges válaszolni az utoljára elhangzottakra. Sőt, az a legjobb, ha az ember nem válaszol. Ha támadásban vagy, ne foglalkozz a futóval vagy a bástyával. Logika, egyenes vonalak kizárva. Legjobb a lóra hagyatkozni.
− Biztos megfordult a fejedben tegnap − mondtam −, miközben egy műanyag robot alatt feküdtél, és teli torokból sikoltoztál, hogy az emberi tényezőt utálod az egészben.
− Most mondtad, hogy Ádám ember.
− De szerinted csak egy műfasz. Nincs benne semmi túl bonyolult. És te erre gerjedsz.
Miranda is ismerte a lóugrást. − Pompás szeretőnek képzeled magad.
Vártam.
− Önimádó vagy. Azt hiszed, teljesítmény egy nőnek örömöt szerezni. A te teljesítményed.
− Veled valóban az. − Ez hülyeség volt.
Miranda már állt. − Láttalak a fürdőszobában. Imádtad a tükörképedet.
Bocsánatos tévedés. Olykor néma monológgal kezdődik a napom. Néhány másodperc, többnyire borotválkozás után. Megtörlöm az arcom, a szemembe nézek, és már sorolom is a szokásos kudarcokat: pénz, lakás, komoly állás hiánya, újabban Miranda – hogy nincs haladás, most meg ez. Ugyancsak ilyenkor tűzöm ki az aznapi célokat, apróságokat, szégyellem sorolni is. Tedd ki a szemetet. Igyál kevesebbet. Vágasd le a hajad. Ne fektess be árucikkbe. Soha nem gondoltam, hogy meglesnek. Nyitva lehetett a fürdőszoba ajtaja, valamelyikünké. Talán a szám is mozgott.
De nem most volt itt az ideje, hogy felvilágosítsam Mirandát. Velünk szemközt kómában ült Ádám. Ahogy elnéztem izmos alkarját, orra meredek vonalát, és kicsit belém mart a lelkiismeret, eszembe jutott. Még ki sem mondtam a szavakat, már tudtam, hogy nagy hibát követhetek el.
− Mit is mondott a salisbury-i bíró?
Telitalálat. Elborult az arca; elfordult tőlem, a konyha másik felébe ment. Fél perc telhetett el. A tűzhely mellett állt, és a sarokba bámult, miközben céltalanul matatott valamivel − dugóhúzóval, dugóval, borosüveg nyakáról levett fémfóliával. Minthogy tovább nyúlt a csönd, a vállát néztem, nem sír-e, tudatlanságomban nem mentem-e túl messze? De amikor végre megfordult és rám nézett, száraz volt az arca.
− Honnan tudsz erről?
Ádám felé biccentettem.
Miranda megpróbálta feldolgozni ezt. − Nem értem − rebegte.
− Mindenféléhez hozzáfér.
− Úristen.
− Valószínűleg engem is megnézett − tettem hozzá.
Ezzel értelmetlenné vált a vita, mind a kibékülés, mind a szakítás elmaradt. Most egységet alkottunk Ádámmal szemben. De most más izgatott. Ha meg akarok tudni valamit, bármit, akkor ügyesen el kell hitetnem, hogy máris sokat tudok.
− Mondhatod azt, hogy Ádám kíváncsi. Vagy tekintheted algoritmusnak.
− Mi a különbség?
Turing felimerése, pontosan. De nem válaszoltam.
− De elmondja-e másoknak? − folytatta Miranda. – Ez a lényeges kérdés.
− Csak nekem mondta el.
Miranda egy teáskanállal játszott. Pörgette az ujjai között, jobbja átadta a baljának, a balkéz pörgette, majd visszaadta a jobbnak. Öntudatlan játék volt. Rossz érzéssel figyeltem. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem szeretném! Akkor teljesen az ő igényeire összpontosíthatnék, nem kellene a magaméival is számolni. Tudnom kell, mi történt a bíróságon, hogy aztán megértsem, megöleljem, támogassam, megbocsássak neki − megtegyek bármit, amit csak kell. Szeretetnek álcázott önérdek. De azért szeretet is. Álnok hangom bátortalannak hangzott a fülemben.
− A te verziódat nem ismerem.
Visszajött az asztalhoz, nehézkesen leült. Fátyolos volt a hangja, de nem köszörülte meg a torkát. − Senki sem ismeri. − Itt végre egyenesen rám nézett. Nem volt szomorúság vagy elesettség a tekintetében. Kemény tekintet volt, makacs, eltökélt.
− Nekem elmondhatod − mondtam kedvesen.
− Eleget tudsz.
− A mecsetbe járásnak köze van hozzá?
Sajnálkozó pillantást vetett rám, megrázta a fejét.
− Ádám felolvasta nekem a bíró összegzését − hazudtam megint, és eszembe jutott, hogy Ádám hazudozónak nevezte Mirandát. Rosszindulatúnak.
Miranda az asztalra támasztotta a könyökét, keze részben eltakarta a száját. Tőlem elfordulva az ablak felé nézett.
Tovább tapogatóztam. − Bízhatsz bennem.
Végre megköszörülte a torkát. − Egy szó sem igaz belőle.
− Értem.
− Istenem! Miért mondta el neked Ádám?
− Nem tudom. De azt tudom, hogy folyton erre gondolsz. Szeretnék segíteni.
Itt lett volna a helye, hogy kezét a kezembe téve elmondjon mindent. De csak keserűség volt benne. − Hát nem érted? Még mindig börtönben van.
− Igen.
− Három hónapig. Aztán kiengedik.
− Igen.
Miranda fölemelte a hangját. − Ebben hogy fogsz segíteni?
− Igyekszem.
Felsóhajtott. Lehalkította a hangját. − Mondjak neked valamit?
Vártam.
− Utállak.
− Miranda. Miket beszélsz!
− Nem akartam, hogy te vagy a különleges barátod kutakodjatok utánam.
Meg akartam fogni a kezét, de elhúzta. − Megértem − mondtam. − De most már tudom, és ez nem változtat az érzéseimen. Melletted állok.
Felpattant az aszaltól. − Az én érzéseimen viszont változtat! Undorító, hogy ezt tudod rólam.
− Én nem tartom annak.
− Én nem tartom annak.
Haragjában is jól utánozta hazugságaim erőtlen tónusát. Most máshogy nézett rám. Mint aki mondani készül még valamit. De ebben a pillanatban Ádám kinyitotta a szemét. Miranda észrevétlenül bekapcsolhatta.
− Hát idefigyelj − kezdte. − Van valami, amit nem tudhatsz meg a sajtóból. Múlt héten Salisburyben voltam. Valaki becsöngetett, egy inas, foghíjas ember. Üzenetet hozott. Hogy mi lesz, amikor Peter Collinge három hónap múlva kiszabadul.
− Mi lesz?
− Megfogadta, hogy kinyír.
A stressz pillanataiban, márpedig a félelem is leginkább az, jobb szemhéjamban rángani kezd egy parányi izom. Tenyerembe támasztottam a homlokom, mint aki erősen koncentrál, bár tudtam, hogy mások nem veszik észre a görcsös kis összehúzódásokat a bőr alatt.
− A cellatársa volt − tette hozzá Miranda. − Azt mondta, Collinge nem a levegőbe beszél.
− Hát igen.
− Mi hát igen? − Ez ingerülten hangzott.
− Jobb, ha komolyan veszed.
Te, és nem mi – láttam, hogy összerezzen, egy töredékmásodpercig hátrahőköl, míg felfogja a különbséget. Szándékosan fogalmaztam így. Többször felajánlottam, hogy segítek, de lesöpört, sőt kigúnyolt. Most, hogy láttam, nagyon is rászorul a segítségre, visszahúzódtam, vártam, hogy ő kérje. Talán nem fogja. Collinge-ra gondoltam; nagydarab, börtönben edzett fickónak képzeltem, aki járatos az ipari erőszak formáiban. Töltőrúd, húskampó, bojlervilláskulcs.
Ádám figyelmesen nézett rám, miközben Miranda beszámolóját hallgatta, amely sikertelen önvédelmi kísérletekről szólt, és voltaképpen nekem címzett segélykiáltás volt. A rendőrség vonakodott egy még el sem követett bűntény miatt intézkedni. Mirandának nem volt bizonyítéka. Collinge fenyegetése szóban hangzott el, és közvetítéssel jutott el hozzá. De ő nem hagyta annyiban, és végül elérte, hogy egy rendőrtiszt kikérdezze Collinge-ot. A börtön Manchestertől északra volt, és a találkozó megszervezése egy hónapot vett igénybe. A nyugodt, jókedvű Peter Collinge elbűvölte a rendőrőrmestert. Csak tréfált, mondta, egy percig sem gondolta komolyan. Afféle fordulat volt, mint mikor azt mondjuk − így szerepelt az őrmester jegyzeteiben −, hogy „ölni tudnék egy currys csirkéért”. Lehet, hogy mondott valami ilyesmit eszesnek éppen nem mondható cellatársa előtt, aki nemrég szabadult. Biztos Salisburyn át vezetett az útja, és úgy gondolta, átadja az üzenetet. Mindig is kicsit gyűlölködő volt. A rendőr följegyezte mindezt, figyelmeztetésben részesítette az elítéltet, aztán a két férfi − mindketten az utolsó leheletükig a Manchester City szurkolói − a közös ügy jegyében kézfogással búcsúzott egymástól.
Figyeltem, amennyire bírtam. Ám a szorongás erősen hígítja a koncentrációt. Ádám is figyelt, és bölcsen bólogatott hozzá, mintha nem is lett volna kikapcsolva az elmúlt órában, és már mindent értene. Miranda kedélyének − hanghordozásban megnyilvánuló − változása, melynek viszont minden rezdülését érzékeltem, most némi felháborodásról árulkodott, de ezúttal nem én váltottam ki, hanem a hatóságok. Egy szót sem hitt el abból, amit Peter a nyomozónak mondott, ezért fölkereste Clapham parlamenti képviselőjét − aki nő, természetesen munkáspárti, emellett szakszervezeti élharcos és a bankárok ostorozója − a heti fogadóóráján. Az óvatos öreg róka visszaküldte Mirandát a rendőrségre. Kilátásba helyezett meggyilkolása nem volt választókerületi ügy.
A beszámoló után csönd lett. Egy kézenfekvő kérdés töltötte ki a gondolataimat, az, amelyet tulajdon félrevezető eljárásom miatt nem tehettem föl: Mit olyat tett Miranda, amiért halált érdemelhet?
Ádám szólalt meg. − Ismeri Collinge ezt a címet?
− Könnyen megtudhatja.
− Láttál vagy hallottál olyat, ami azt bizonyítja, hogy hajlamos az erőszakra?
− Igen.
− Nem lehet, hogy csak rád akar ijeszteni?
− Elképzelhető.
− Képes embert ölni?
− Rettenetesen dühös.
Miranda úgy válaszolgatott, mintha valós személy, mondjuk, egy nyomozó faggatná, és nem egy „kibaszott gép”. Ádám nem kérdezte, vagyis nyilván tudta, mit követett el Miranda, miféle gyalázatos tettet, hogy Collinge ilyen ádáz ellensége lett. Mindez a legkevésbé sem tartozott Ádámra; a leállítógombja motoszkált a fejemben. Jólesett volna még egy kávé, de fáradt voltam ahhoz, hogy fölkeljek a székemből, és megfőzzem.
Aztán lépéseket hallottunk a házak közti keskeny gyalogút, majd a közös bejáratunkhoz vezető szakasz felől. A postás már nem jöhet, Collinge még messze jár. Egy férfihang mintha utasításokat adott volna. Aztán megszólalt a csengő, a lépések gyorsan távolodtak. Mirandára néztem, ő rám, és vállat vont. Nem hozzá csöngettek be. Ő nem nyit ajtót.
− Légy szíves − fordultam Ádámhoz.
Ádám azonnal kisietett a zsúfolt kis előszobába, ahol a gáz- és a villanyóra között kabátok lógtak. Füleltünk, Ádám elfordította a kilincsgombot. Néhány másodperc múlva becsukódott a bejárati ajtó.
Egy nagyon kicsi gyerek fogta a kezét, amikor Ádám a konyhába lépett. Piszkos sortot és pólót viselt, és a méreténél két számmal nagyobb, rózsaszín műanyag szandált. Lába, lábfeje merő kosz. Egyik kezében barna boríték. A másikkal Ádám kezébe, jobban mondva mutatóujjába kapaszkodott. Határozott pillantással nézett Mirandára, majd rám. Ekkor már mindketten álltunk. Ádám kivette a gyerek markából a borítékot, és odaadta nekem. A hányattatásoktól olyan puha, tartás nélküli lett a papír, mint a szarvasbőr; egyik oldalán ceruzával ráírtak valamit, illetve áthúztak valami mást. A boríték belsejében megtaláltam a névjegykártyát, amit a kisfiú apjának adtam. A verzóján vastag, fekete nagybetűkkel ez állt: „MAGA KÉRTE”.
Odaadtam Mirandánaak, aztán, ahogy újra a gyerekre néztem, a neve is eszembe jutott.
A tőlem telhető legkedvesebben azt mondtam: − Szia, Mark. Hogy kerültél ide?
Miranda eközben − kedves, együttérző mormolással − elindult a kisfiú felé. De Mark már nem minket nézett. Hanem föl, Ádámra, akinek még mindig szorította az ujját.
Fordította: Lukács Laura
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)