Hantó Réka: „A cipőgyáros”

Tíz perc múlva reggel öt óra, a nap felkelt, gyenge szél lengedez. Megjelennek az első legyek a konyhában, az előző nap ott felejtett ebédmaradékot nézték ki célpontnak. Ide-oda köröznek, a kijáratot nem találják, pedig egyszer már bejöttek rajta. Eljutnak a hálóba, ahol két szuszogó embert találnak a dunyha alatt, betérnek a spejz nyitva felejtett ajtaján a kolbászok, szalonnák, kenyerek kavalkádjába. Végül a grízes tésztán landolnak, a krumplilevest egyelőre békén hagyják. Megdörzsölik mellső lábaikat, majd belekóstolnak az egyszerű étekbe.
A ház ura, Vilmos karbantartó a közeli kisváros egyik gyárépületében. Nagyon büszke állására, amióta az eszét tudja, azóta dolgozik a cipőgyárban – idestova 27 éve. A szomszédok csak úgy emlegetik, hogy „a cipőgyáros”, annyit dicsekedett már a munkahelyével. Ő felel a veszélyes anyagok állapotárért, ő deríti fel az okát az áramkimaradásnak, ha a lift meghibásodik, az ő szakértelmét hívják segítségül. Nem csoda, ha fontosnak érzi magát. Felesége, Anikó nagyon felnéz rá.
A mai napon is kipihenten ébred, jó alvó, erre igazán nem lehet panasza. Megnézi magát a tenyérnyomoktól foltos tükörben, büszkén kihúzza törzsét, állát felszegi. Orrából kikandikálnak a hosszú, bozontos szőrszálak. Nem foglalkozik velük, jól van az úgy, csak férfiasabbá teszik. Kisvártatva neszezést hall a kapu felől, majd egy öblös férfihang kiáltja, hogy Vilmos, hol vagy. A Hódosi Zoli jelenik meg a kapuban, hozta a nagyobbik kutyáját is magával, ami már Isten se tudja, milyen keverék. Kezet fognak, tetőtől talpig végigméri az érkezőt, ahogy szokta. A kutya vad ugatásba kezd, amint meglátja. Zoltán nyugtatni próbálja. A falut érintő fejlesztésekről diskurálnak, amelyek nemrégiben történtek. Vilmos szorosan összekulcsolt karral a kutyát bámulja, nehogy valami baja essen miatta. A beszélgetés hosszúra sikeredik, Vilmos egyre többet sóhajtozik, de Zoltán csak mondja és mondja a magáét. Kilép a feleség az ajtón élénk narancssárga köntösében, kis tálcán hozza a reggeli kávét. Vilmos új erőre kap a kávé kortyolásától, és a fiáról mesél. „Hallod, Tibi most fog diplomázni a jogi karon, Budapesten. Nem akármilyen egyetem ám az, az a legjobb! Nagy koponyák tanítanak ott, és a város is elsőrangú. Tibi már második jelesét szerzi, és ha így folytatja, osztályelső lesz!” Zoltán bólogat, dicséri Vilmosék érdemeit. Elköszönnek.
Ahogy újra kiteszi a lábát az ajtón, azonnal szakadni kezd az eső. Bepattan a kocsiba, kissé mérgelődik, hogy sáros lett a kárpit. Az eső ereje nem lankad, az útviszonyok rosszak, az ablaküvegen alig lehet kilátni. A világos vászonnadrág is piszkos lett, lehet, hogy ki se jön a folt. Reggel még hűvös volt, ezért felvette hosszú, vörös sálját is, ami színben nem megy az öltözékhez.
Fél nyolcra be is ér a régi, leharcolt gyárépületbe. Szobája felé igyekszik a poros lépcsőfokokon. A falakon mindenütt penész, a lépcsőkorlátról lepergett a festék. Felkapcsolja a lámpát, az egyetlen villanykörtét a plafon közepén, amely fényt ad az ablak nélküli szobában. A pincében beázott a hátsó raktár, sietni kell. Ahogy egyre lejjebb ér az épületben, úgy növekszik a penészfoltok száma, a levegő egyre dohosabb. Az alagsori részen egy egeret pillant meg. Mindig is utálta a rágcsálókat, főleg a közvetlen közelében. De tudja, hogy most nem futamodhat meg, rajta a világ szeme. Megtalálja a beázás helyét, az egyik cső megrepedt. A padlón már jó öt centis vízréteg magasodik. Morgolódik egy sort, hogy mindezt egyedül kell eltakarítania, majd nekifog az embert próbáló feladatnak. A szivattyú hangos zakatolása közben biztonságba helyezi az ázható anyagból készült eszközöket. Egy pillanatra megpihen, csípőre tett kézzel mustrálja a még hátralévő sarkokat. Mikorra a nagy részével végzett, elégedetten nyugtázza munkáját. 
Nagy igyekezetben észre sem veszi, hogy eljött az ebéd ideje. Egyre többen gyülekeznek a tágas ebédlőben. Vilmos az emberektől kicsit távolabb, az egyik sarok felé húzódva választ asztalt. A menü tojásleves, valamint rántott hús rizzsel, uborkasalátával. A desszert lekváros palacsinta. A levest megszagolja, majd egy hanyag mozdulattal félretolja. Ebben a pillanatban megjelenik Józsi a takarító személyzettől. „Operába mész, jóember, vagy mi ez a sál?”, kérdezi. A beszélgetés hamar abbamarad, igyekeznek minél előbb elfogyasztani az ebédet. Vilmos a rántott hús utolsó falatjához ér, és az óráját kémleli. 12:25, még több mint egy félóra van az ebédszünet lejártáig. Nekiáll a palacsintának, megállapítja, hogy a lekvár nem elég ízes. A baracklekvárból rácsöppen egy kevés hófehér ingjére. Megpróbálja késsel levakarni, de ott marad egy sárgás foltocska jól látható helyen. Józsi visszafojtott röhögéssel eszi tovább a saját adagját. Miután Vilmos a palacsintát elfogyasztotta, körülnéz a teremben. Eszébe jutnak régi iskolás évei, amikor a legjobbak között volt.
– Hallod, mikor is volt a trójai háború? – kérdi Józsit.
– Mit érdekel az engem, jótól kérdezed… valamikor Krisztus előtt vagy után – feleli Józsi foghegyről.
– Az elemiben mindig én tudtam az évszámokat. Még a matek is jól ment. Volt olyan év, hogy színjeles voltam! – meséli Vilmos büszkén.
– Nah, akkor most kiszámolhatod a fene nagy tudományoddal, hogy mekkora kár érte a pincét – vetette oda Józsi.
Nemsokára megérkezik az asztaltársasághoz Béla, aki szegről-végről rokona a gyárigazgatónak. Protekcióval került be a gazdasági részlegre, azt suttogják. A gyárigazgató mondott pár jó szót az érdekében. Még azt is elnézték neki, hogy nem beszél idegen nyelveket, holott ez a pályázás előfeltétele volt. Bélát a gyárban sokan csak Kvazimódóként emlegetik görnyedt testtartása miatt. Három dioptriás szemüvegén át látni kicsi vakondszemeit, amelyek olyanok, mintha örökké hunyorogna. Az asztalhoz érve letapad egy pillanatra a lába a linóleumra, emiatt úgy megboltik, hogy a tálcája tartalma majdnem Józsi nyakában landol. Nem győz elnézést kérni a kellemetlenségért. Vilmos gyorsan felpattan, veszi a táskáját, összepakolja egy kupacba a tányérjait. Józsi még a desszertet falatozza, de a meglepetéstől megáll a falat a szájában. Vilmos határozott léptekkel elhagyja a helyiséget.
Az ebédlőt a földszinti irodákkal összekötő folyosón szembe találkozik az igazgatóhelyettessel. Bár a megvilágítás gyér, a kis fényben is látni lehet a helyettes fakó, beesett arcát, amelyen érzelmeknek nyoma sincs. „Tiszteletem, Kirchner úr!”, „Üdvözlöm, Vilmos!”, „Jelentem, a pince rendbe tétele folyamatban!” Kihúzza magát, ujjait összefűzi a háta mögött, lélegzete szinte eláll. A helyettes tettetett érdeklődéssel, röviden kikérdezi a legfontosabb tudnivalókról. Vilmos szavait megválogatja, nehogy műveletlennek nézzék. Mondandója határozott, megfelelő hangsúlyokkal teli, hangereje kiváló. El is nyeri Kirchner úr dicséretét, amelyre annyira áhítozott. Az igazgatóhelyettes távozásakor mélyen meghajol, jobb kezével egy pillanatra mintha szalutálni akarna, végül félúton leengedi.
Visszatér szobájába, ahová megérkezett a szobatárs is. Károly elvált, van egy lánya, aki az anyjával él, ő maga második házasságára készül; szeptemberben, két hónap múlva lesz az esküvő. Károly minden egyes nap az imádottjáról beszél Vilmosnak, aki így már szinte mindent tud a jövendőbeli aráról. A hölgy könyvtáros a városi könyvtárban, történelem-könyvtártudomány szakot végzett az egyetemen. Károlynak örökké kisebbrendűségi érzése van vele szemben. Vilmos örömtelien meséli neki, hogy Kirchner igazgatóhelyettes úr megdicsérte őt „a pincében végzett áldozatos munkájáért”. Károly csak nézi bambán, hogy mozog a szája szobatársának. Vilmos témát vált.
– Te, ez a Józsi olyan egy műveletlen barom, még azt sem tudja, mikor tört ki a trójai forradalom. Én egyből rávágtam, hogy Krisztus után, de ő meg, hogy jótól kérdezem – mondja Vilmos felháborodott hangszínen.
– Haladjunk azért a munkával is, mert sok van még hátra – mondja Károly unottan.
– Jól van má’, mit papolsz itt te is, elegem van belőletek. Ez a Béla is hogy néz ki. Látszik, hogy nincs nője, az legalább karban tartaná – feleli Vilmos egyre hevesebben.
Délután négy óra közeledtével kezd elnéptelenedni a hatalmas épület, a III. blokk 214-es szobájában is készülődnek a hazainduláshoz. Vilmos bezár minden ablakot, az A/4-es papírlapokat egy paksamétába gyűjti, majd összeszedi személyes holmijait. A mai nap is eredményes volt, vonja le magában a mérleget. Elégedetten fütyörészve halad keresztül a cipőgyár betonútján, amely a néhol teljesen kiszáradt pázsitot szeli ketté. Mielőtt beülne a kocsiba, észreveszi, hogy valaki megint teletömte faágakkal a kipufogócsövét. Kiszedegeti egyenként a koszos darabokat. Ha még egyszer ez történik a kocsival, jelezni fogja a vezetőségnek. Beszáll, beindítja a motort, irány haza. Az idő kitisztult, és még bőven világosban fog hazaérni.
Útközben sokat gondolkodik. A gondolatfolyam kellős közepén meglátja az emléklapot a jobb oldali ülés alatt, amelyet még akkor kapott, mikor az első tíz éve után igazgatói elismerésben részesítették. Bal kezét a kormányon tartja, jobbal utánanyúl a papírnak, ne porosodjon az ülés alatt.
Otthon, a kapuban nézelődik Anikó, hol van a férje. Kész a vacsora, ki fog hűlni. Kimegy az utcára, egészen a forgalmas kereszteződésig. A kóbor kutyák megugatják, követni kezdik, egyikük egészen közel kerül hozzá. Sehol semmi. Visszaszalad a házba, ami 25 percbe telik, olyan messzire jött el. A leves, amit kiszedett a két tányérra, kihűlt. Este hét órát üt az ingás falióra. Az utána bekövetkező csend nyomasztó, semmilyen hangfoszlány nem vegyül bele.
 
A kiemelt kép forrása: http://pictures.4ever.eu/buildings/the-old-factory-170448