A szólásszabadság romokban hever, a jobboldali politikát trollok és zsarnokok sajátították ki, a fehér férfiak önazonossági krízise állandósult. Leheletfinom szövésű regény, családtörténet több idősíkon, több nézőpontból.
Adam Gordon végzős gimnazista Topekában, 1997-ben. Szülei egy pszichiátriai klinikán dolgoznak, amelyre az egész világról érkeznek páciensek és dolgozók. Anyja, Jane, híres író, feminista; apja, Jonathan, sikeres terapeuta, aki előtt a „kallódó fiatalok” megnyílnak. Jane számot vet abuzív apja emlékével, azzal, hogy férje szabadosan kezeli a házastársi köteléket, és ráébred, milyen nehéz felnevelni egy fiúgyereket a mérgező maszkulinitás légkörében. Adam kitűnik az iskolai vitakörben – ő lesz a vitakörök országos versenyének fő esélyese. Ráadásul a menő srácok társaságába tartozik: ha valaki gyengeséggel vádolja, nem habozik visszavágni, bár az ő fegyvere elsősorban a nyelv, a szavak, ami tud úgy fájni, mint az ököl. Néhány végzős, köztük Adam, rábírják Darren Eberheartot, ezt a magányos fiút – aki Adam tudtán kívül Adam apjának a páciense –, hogy nyilvánuljon meg a többiek előtt, ami katasztrófába torkollik.
Ben Lerner (1979–) három verseskötet (The Lichtenberg Figures, Angle of Yaw, Mean Free Path) és három regény (Leaving the Atocha Station, 10:04, The Topeka School) szerzője, illetve megjelent egy teljes kötet terjedelmű, költészeti tárgyú esszéje (The Hatred of Poetry).
Ben Lerner Az iskola Topekában (2020 – The Topeka School, 2019) című regényének részletét Pék Zoltán fordításában a 21. Század Kiadó engedélyével közöljük.
Ben Lerner
Az iskola Topekában
(részlet)
Amber mostohaapjának csónakján sodródtak egy amúgy üres, mesterséges tavon, amelyet nagy sorházak vettek körül. Ősz eleje volt, Southern Comfortot ittak üvegből. Adam a csónak orrában ült, egy villódzó kék fényt figyelt a vízparton, ami ablakon vagy üvegajtón keresztül látszó televízió lehetett. Hallotta a lány öngyújtójának sercenését, majd látta a föléje lebegő, szétfoszló füstöt. Adam jó sokat beszélt, most hagyta abba. Amikor hátrafordult felmérni a beszéde hatását, azt látta, hogy a lány eltűnt, a farmerja meg a pulóvere ott hevert egy kis kupacban a pipával meg az öngyújtóval együtt.
Szólongatta a lányt, hirtelen nagyon is tudatában lett a környező csendnek, és beledugta a kezét a vízbe, ami hideg volt. Ösztönösen felemelte a lány pulóverét, és beszívta a fafüst illatát, ami aznap este korábban, a Clinton-tónál ivódott bele, meg a szintetikus levendulát, amiről tudta, hogy a lány tusfürdőjének illata. Újra hívta a lányt, most már hangosabban, aztán körülnézett. Pár madár cikázott a tó zavartalan felszínén; nem is, azok denevérek. Mikor ugorhatott vagy léphetett ki a csónakból, hogyhogy nem csobbant, és mi van, ha belefulladt? Adam most már kiáltott; egy kutya felelt a távolban. Elszédült attól, hogy körbe-körbe forogva kereste, és leült. Aztán megint felállt és végignézte a vizet a csónak oldala mellett, hátha a lány ott bújik, és alig bírja visszafojtani a nevetését, de nem bújt ott.
Vissza kell kormányoznia a csónakot a dokkhoz, Amber biztos ott várja. (Minden két-három parcellára jutott egy dokk.) Mintha szentjánosbogarak jeleztek volna a partról, de az évnek ebben a szakában már nem tűnt valószínűnek. Érezte, hogy rátör a düh, és örült neki, hátha elnyomja a pánikot. Abban bízott, hogy Amber az ő zavaros vallomása előtt ugrott a vízbe. Akkor azt mondta, együtt maradnak akkor is, amikor ő elmegy Topekából továbbtanulni, de már tudta, hogy nem igaz; alig várta, hogy közönyösen viselkedhessen Amberrel, amikor megtalálja biztonságban a parton.
Nézzük, ahogy a külső motor fénylik a holdfényben. Bármelyik barátja könnyedén elvezetné a csónakot; mind rendelkeztek alapvető közép-nyugati műszaki érzékkel, még az alapítványi srácok is, tudtak olajat cserélni vagy fegyvert tisztítani, ő pedig még egy kuplungos autót sem bírt elvezetni. Talált egy zsinórt, amit a behúzónak tippelt, megrántotta, nem történt semmi; másik helyzetbe fordította azt, ami csak a gázkar lehetett, és újrapróbálta; semmi. Már kezdett arra gondolni, hogy kénytelen lesz kiúszni – abban sem volt biztos, mennyire tud úszni –, amikor meglátta a bedugott slusszkulcsot; elfordította, és a motor beindult.
A lehető leglassabban tartott a part felé. Amikor közeledett, le is állította a motort, a csónakot viszont elfelejtette párhuzamosba fordítani a dokkal; az üvegszál test hangos reccsenéssel ütődött a fának, ami elhallgattatta a közeli kecskebékákat; ránézésre semmi nem sérült meg, nem mintha alaposan megnézte volna. Gyorsan rádobta a csónakban heverő kötelet a dokkra szögezett kötélvillára, kötött valami csomófélét, aztán kimászott a csónakból; imádkozott, hogy senki ne figyelje valamelyik ablakból. Nem vette magához se a slusszkulcsot, se Amber ruháit, se a pipát, se az üveget, csak futásnak eredt az emelkedő harmatos füvén a lány háza felé; ha a csónak kisodródik a tóra, Amber hibája lesz.
A tóra néző nagy üvegajtót sosem zárták; az egyik szárnyat halkan elhúzta, és belépett. Csak most érezte meg magán a hideg verejtéket. Ki tudta venni Amber öccsének alakját a kanapén, fejére tett párnával aludt a nagy tévé izzó fényében; a híradó ment lenémítva. A szoba amúgy sötét volt. Adam fejében megfordult, hogy felébreszti a srácot, de inkább levette a Timberland bakancsát, amiről feltételezte, hogy sáros, és átosont a szobán a fehér szőnyeges lépcsőhöz; lassan indult felfelé.
Kétszer-háromszor aludt itt, amikor Amber azt mondta a szüleinek, hogy túl sokat ivott; azok azt hitték, a vendégszobában aludt; azt is hitték, helyesen, hogy hazatelefonált. De most – amikor abban sem volt biztos, hogy Amber itt van – elborzasztotta a gondolat, hogy bárkivel is találkozhat. Amber anyja altatót szedett, többször látta a jókora üvegcsét, tudta, hogy éjjelente borral veszi be; Amber mostohaapja nemrég átaludt egy egész bulit, pedig verekedés is volt; nem ébrednek fel, nyugtatta magát, csak ne lökj fel semmit; örült, hogy zokniban van.
Felért az első szintre, és mielőtt feljebb ment volna a hálószobákhoz, végigpásztázott a sötét, tágas nappalin. Majdnem látta a vadászjelenetet ábrázoló nagy festményt a túlsó falon: kutyák kergetik ki a vadat egy tóparti erdőből naplementekor. Látta a pislogó piros fényt a riasztón, amit istennek hála sosem kapcsoltak be. És némi fény derengett az ezüstös képkereteken a kandallópárkányon, családi fotók: pulóveres kamaszok falevelekkel megszórt gyepen, Amber öccse focilabdát fog. Az óriási konyhában valami pattogva tágult vagy zsugorodott. Adam feljebb ment.
Amberé volt az első nyitott ajtó jobbra, és villany nélkül is látta az ajtóból, hogy a lány az ágyában fekszik, a paplan alatt, és nyugodtan lélegzik. Adam válla ellazult; mélységesen megkönnyebbült, és a megkönnyebbülés még több teret hagyott a dühnek; arra is ráébresztette, mennyire kell vizelnie. Megfordult és bement a szemközti fürdőszobába, óvatosan betette az ajtót, és fel sem kapcsolta a villanyt, csak felemelte a vécédeszkát. Aztán meggondolta magát, visszaeresztette a deszkát, és inkább leült. Odakint autó ment el, lassan, a reflektora a reluxa egyik ferde lamelláján keresztül megvilágította a fürdőszobát.
Nem Amber fürdőszobája volt. Az elektromos fogkefe, a hajszárító, ezek a különös szappanok – nem az ő pipereszerei. Egy pillanatig azt hitte, sőt, kétségbeesetten remélte, hogy Amber anyjáé, de túl sok egyéb eltérést is talált: a zuhanykabin ajtaja más volt, tejüveges; most már érezte a citromillatú zselégolyókat egy üvegben a vécé tetején; idegen szárított virágok lógtak egy lila zacskóban a falon. Borzongva visszagondolt, és a házról alkotott benyomása megváltozott: Hol van a zongora (amin senki nem játszik)? Nem kellett volna látnia az elektromos csillárt? A szőnyeg a lépcsőn: nem volt túl vastag, túl sötét a sötétben ahhoz, hogy tényleg fehér lehessen?
A különbségek felismerésétől rémület fogta el, hogy rossz házban van, de egyúttal, a házak egyformasága miatt, az az érzés is, hogy egyszerre van az összes tavi házban; az egyforma elrendezés fennköltsége. Mindegyik házban ott fekszik Amber vagy egy hozzá hasonló valaki, aki alszik vagy úgy tesz; a törvényes gyámok arrébb a folyosón, tagbaszakadt, horkoló férfiak; a pózok és az arcok a kandallón sorakozó családi képeken talán mások, de az arcok-pózok ugyanabból a nyelvtanából; a festmény elemei talán változnak, de az ismerősség és közhelyesség szintje nem; ha kinyitja bármelyik hatalmas acélhűtőt vagy megnézi a műmárvány konyhaszigetet, egyforma, moduláris termékekkel találkozna, épp csak kissé más konfigurációban.
Egyszerre volt az összes házban, de közben felettük is lebegett, pontosan azért, mert nem volt különálló testhez kötve; mintha a miniatűr terepasztalt nézné, amit Klaustól, az apja barátjától kapott kiskorában; a vonatok nem érdekelték, alig tudta őket vezetni, de a tájat imádta, az asztal statikus zöld borítását, az apró, mégis sudár fenyőket. Amikor a hihetetlenül részletes fákat nézte, egyszerre két nézőpontot foglalt el: elképzelte magát az ágaik alatt, és közben fentről nézte őket; felfelé nézett a lefelé néző önmagára. Egy relével, ami kiengedte a testéből, gyorsan tudott csúszkálni ezek között a perspektívák, nagyságrendek között. Most megdermedt a félelemtől ebben a bizonyos fürdőszobában és egyúttal az összes többi fürdőszobában; száz ablakból nézett le a kis csónakra a mesterséges tavon. (A megszáradt akrilon a jelzésszerű fehér foltok mozgás és holdfény érzetét keltik.)
Visszaúszott önmagába. Olyan érzése támadt, mintha valahol stopper indult volna el, mintha percei, talán csak másodpercei lennének elmenekülni a házból, ahová véletlenül tört be, mielőtt puskával képen lövik vagy zsaruk találnak rá, ahogy egy alvó lány szobája előtt ólálkodik. A félelemtől alig kapott levegőt, de azt mondta magának, hogy megnyomja a visszatekercselés gombot, csendben kimegy arra, amerre bejött, nem zavar meg senkit. Ezt is csinálta, habár lefelé menet nem tudta nem konstatálni az apró különbségeket: ott volt egy nagy L alakú kanapé, amit még sosem látott; a dohányzóasztal üvegből volt, és nem sötét fából. A lépcső alján megtorpant: a bejárati ajtó hívogatta; szabad lehetne, de a Timberland bakancsát odalent hagyta. Ha el akarja hozni, el kell mennie az alvó idegen mellett.
Noha félt, hogy bármelyik pillanatban felfedezhetik, mégis úgy döntött, hogy lemegy a bakancsáért, nem is annyira azért, mert bizonyíték, ami révén eljuthatnak hozzá, hanem mert úgy érezte, nevetséges, megalázó lenne mezítláb visszamenni Amberhez. El tudta képzelni a történetet, érezte, milyen gyorsan terjedne: hogy amikor Amber otthagyta, előbb alig bírt a csónakkal, aztán elvesztette a kibaszott lábbelijét is valami béna kaland közben. Hé, Gordon, megvan kötve a cipőd? A lábadon van a papucsod? Felvillant előtte egy emlék Sean McCabe-ről előkészítőből, aki zokniban, sírva ment haza, amikor megtámadták és elvették az Air Jordanjét; Sean még mindig ki volt akadva miatta, és Sean most már százötven kilóval nyomott fekve.
A srác, aki Amber öccse lehetett volna, közben arccal a kanapé háta felé fordult; a párna a padlóra esett. A képernyőn Bob Dole óriási feje mozgatta a száját, ahogy Adam elosont előtte. Fogta a bakancsát, és lassan elhúzta az üvegajtót; a görgő kicsit beakadt; erősebben meg kellett löknie vele, amitől hangosat nyikkant; a kanapén a test megmoccant és elkezdett felülni. (A Lake Sherwood Lakóparkban testek moccantak meg és kezdtek el felülni.) Adam be se húzta az ajtót, bakanccsal a kezében megiramodott a nedves füvön – nem törődött az egyenetlen talajjal, a kavicsokkal és ágakkal –, olyan sebességgel, amit talán soha többé nem ér el, mert a teste hálás volt, hogy végre kezdhet valamit azzal a sok adrenalinnal. Senki nem kiabált utána; csak a léptei dobogását hallotta, a vér dübörgését a fülében; beindított pár mozgásérzékelős lámpát, úgyhogy közelebb kanyarodott a vízhez; ina szakadtából rohant egy percig, mire rájött, hogy fogalma sincs, hová megy. Fél térdre rogyott, a tüdeje égett, hátranézett, hogy követik-e. Felhúzta a bakancsot a lucskos zoknijára. Aztán felállt és átrohant két ház között, amíg ki nem ért az utcára.
Most már csak az lebegett a szeme előtt, hogy odaérjen a piros ’89-es Camryjához, ami Amberék behajtóján parkolt, és hazamenjen, lefeküdjön. Még mindig félt – bármelyik pillanatban felbőghettek a szirénák –, de mivel eltávolodott a víztől és a röhejes betörése színhelyétől, ezért úgy érezte, a legrosszabbon túl van. Megtapogatta a zsebét, hogy megvan-e a kulcsa, és sietve szedte a lábát a padkán – járda nem volt –, de nem futott, hogy ne tűnjön gyanúsnak, ha esetleg valaki nézné. Ment és ment, szégyellte, hogy gyalog van; nem találta a kocsiját, Amberék házát; biztos pont az ellenkező oldalon kötött ki a csónakkal. Majdnem fél óra keresés után, ami alatt megkerülte a fél tavat, nagy örömmel látta meg a kocsiját ott, ahol órákkal korábban leparkolt vele. A központi zár kattanása mélységesen megnyugtatta. Beült, az anyósülésen megtalálta a csomag piros Marlborót, egy szálat kirázott; elfordította a slusszkulcsot, de nem adta rá a gyújtást. Leengedte az ablakot, a pohártartóból kivett sárga öngyújtóval rágyújtott, és akkorát szívott a cigiből, mintha először venne rendesen levegőt azóta, hogy Amber eltűnt a csónakból.
Indított, és amikor felkapcsolta a reflektort, akkor látta, hogy Amber ott áll a házuk küszöbén egy jókora pulóverben. A majdnem derékig érő sötétszőke haját leengedte. Adam reflexből leállította a motort, lekapcsolta a reflektort. Amber mezítláb a kocsihoz ment, kinyitotta a jobb oldali ajtót, és beült. Vett magának egy cigarettát, rágyújtott és azt kérdezte, de úgy, mintha Adam csak pár percet késne egy találkozóról, Hol voltál?
Fordította: Pék Zoltán
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)