Szerb Antal nem rajongott James Joyce-ért – akár ő is írhatta volna a következő, Füst Milán, A feleségem története című regényében olvasható mondatot: „Ulysses: bizony, habarék ez a javából.” (Fekete Sas, 2000: 361.)
Takács Ferenc, James Joyce szakértője, s több, Szerb Antalról szóló írás szerzője a Joyce-kultuszban látja Szerb Antal ellenszenvének okát. „Szerb szerint az a baj, hogy Eliotot csupán a hívők, a beavatottak szektája érti igazán, Joyce-t még ők sem, viszont akkora a tekintélye, hogy csupán csodálni szabad, bírálat nem érheti.” (Ítéletek és elfogultságok – Szerb Antal-emlékkiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Népszabadság, 2001. december 15.)
A Joyce-kultusszal összefüggésben olvasom a következőt egy interjúban (Kappanyos András, a Szentkuthy Miklós fordítását felhasználó, új magyar nyelvű Ulysses egyik fordítója és Esterházy Péter beszélgetése: EP, JJ, ETC, Kalligram 2008/6):„EP: Milyen ostoba, gonosz, magyar a Szerb Antalnak ez a mondata, hogy ‘most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész’.[14] Ezt én Szerb Antal-hívőként mondom.
KA: Én is nagyra tartom, de hát ha valami távol áll a blöfftől, akkor az ez. Ez egy elképesztően feszes kristályszerkezet, és Szentkuthyval éppen az a nehézség, hogy ezt nem eléggé érezte.
EP: Bár az is világos, hogy Szerb Antal kekksége a kultuszból adódik, ami akkor már nyilván virágzott.” (A jegyzetben : „[14]A világirodalom történetében (Révai, Budapest, 1945. III. 310. o.) nyilatkozik így az Ulyssesről.”
Arra, hogy ez a bizonyos Szerb Antal-mondat esetleg egy Márai-utalás, Goldmann Márta mutatott rá, Szerb Antal és Lukács György polémiája Joyce körül című írásában: „A ’blöff’ minősítés egyébként valószínűleg Márai Sándortól származik, akiben már 1930-ban felmerül, hogy az Ulysses a ’világirodalom legnagyobb blöffje’.” (EPONA e-journal, 2010. nyár) Ugyanakkor nem egyszerű meghatározni, mi számít tudatos utalásnak: Szerb Antal 1929-ben Joyce „sokat körülvitatott” alakjáról tesz említést (Az angol irodalom kis tükre In Hétköznapok és csodák, Magvető, 2002: 238.), Babits Mihály pedig Joyce „sokatvitatott” Ulysseséről ír Az európai irodalom történetében, 1935-ben.
Szintén Takács Ferenc írja, Virág a trágyadombon, avagy ki (nem) olvasta az Ulyssest – II. rész című írásában (Magyar Narancs 2012, 24. évf. 29. sz.): „Hogy Szerb Antalt olvasmányélménye győzte meg az Ulysses blöffvoltáról, igen kétséges. Mindenesetre avval, amit a Hétköznapok és csodákban írt az Ulyssesről, elbukott az ún. Dedalus-teszt vizsgáján. Ennek lényege: a könyvnek két egyenrangú főszereplője van, Leopold Bloom hirdetési ügynök mellett Stephen Dedalus esztéta- és írópalánta a másik, s mivel a könyv első három fejezete Dedalusról szól (Bloomról említés sem esik a negyedik fejezetig), annak, aki elolvasta a könyvet, Bloom mellett Dedalusról is tudnia kell.” – „Nos, Szerb úgy ír oldalakon át a regényről, hogy Dedalust meg sem említi. Úgy tudja, hogy az Ulysses kizárólag Bloomról, mégpedig Bloom tudatáról szól, s erről a tudatról eléggé lekezelően nyilatkozik”.
Az igaz, hogy Szerb Antal nem említi név szerint Stephen Dedalust, ellenben olvassuk csak el, mit is ír A mai angol regény c. írásában, 1933-ban: „A 700 oldalas regény egy nap története, két ember tudatában tükrözve.” (In Hétköznapok és csodák, Magvető, 2002: 250.)
A következő mondatok Szerb Antal, Hétköznapok és csodák című kitűnő munkájából származnak: „Joyce nem kellemes olvasmány, és azt hiszem, nagyon kevesen vannak, akik az Ulyssest végigolvasták. Pedig az Ulysses gyermekien közérthető most készülő új művéhez képest, amelyből Work in Progress címen közreadott szemelvényeket.” (Hétköznapok és csodák, Magvető, 2002: 102.)
Mindennek éppen az ellenkezőjét állítja Hamvas Béla: „Az Ulysses ma már könnyű olvasmány. Megértésében nehézség nincs. A Finnegan pedig olyan, mint az erős méreg. Ha valaki belőle sokat iszik, meghülyül, ha tíz cseppet, halálos melankóliából is meggyógyul. Éspedig percek alatt.” (Hamvas Béla: A száz könyv, Medio, 2000: 58–59.)
Szerb Antal véleménye egyébként arra emlékeztetheti az olvasót, amit Jorge Luis Borges írt Joyce-ról, A könyv című esszéjében. „Ha valamit nehezen olvasunk, a szerző szándéka meghiúsult. Ezért azt gondolom, hogy Joyce például alapjában véve megbukott, mert művét lehetetlen erőfeszítés nélkül olvasni.” (Jorge Luis Borges: Az ős kastély, Fordította Tóth Éva, Európa, 2009: 67.)
De hasonló nehézségről tesz említést a Szerb Antal által csodált Katherine Mansfield is egyik levelében (1922. május 1.): „Ami Joyce-ot illeti – Ne olvasd el, hacsak nem aggaszt nagyon. Nem vicc. Félelmetesen bonyolult könyv, homályos, ráadásul az embernek igazán élénken kell emlékeznie az Odüsszeiára és az angol irodalomra, ha ki akarja hámozni.” (Katherine Mansfield: Naplók, levelek, Fordította Mesterházi Mónika, Európa, 2004: 679.)
Katherine Mansfieldhez hasonlóan Szerb Antal is homályosnak tartotta Joyce-ot: erről ír példának okáért Az angol irodalom kis tükre című munkájában, s a már említett, A mai angol regény című írásában (s később ez a megállapítás szerepel a Hétköznapok és csodákban is). A mai angol regényben ez áll: „A baj Joyce-nál talán nem is a metódusában van. Joyce bűne az, ami Huxley erénye: hogy túlságosan intellektuális. Huxley intellektusa ragyogó tájékozottság, világosság, esprit. – Joyce intellektusa homályos, írországi, misztikus.” (In Hétköznapok és csodák, Magvető, 2002: 101; 238; 250-251.)
Más összefüggésben, de szintén együtt szerepel Szerb Antal egy 1941-es írásában Joyce és Huxley neve. „A modern angol irodalomnak két nagyon nagy neve, ha nem is vak, de nagyon közel áll hozzá: a napokban meghalt James Joyce, a regényforma megújítója és a szellemes és szomorú Aldous Huxley.” (Ép testben ép lélek? In Szerb Antal: A kétarcú hallgatás, Magvető, 2002: 231.)
Újítóként említi Joyce-ot Szerb Antal, a Könyvek és ifjúság elégiája (Nyugat, 1938/10.) című remek önvallomásában is: „Most már monoton egy kissé, de megint ki kell jelentenem, hogy az új nyugati írókban is volt valami, amit nem értettem meg egészen, de valószínűleg maguk sem voltak vele teljesen tisztában. A stílus joyce-os újításain túl a csodára gondolok.” (In A kétarcú hallgatás, Magvető, 2002: 164.)
Szerb Antal elismerte Joyce – és a belső monológ, a tudatfolyam-technika – hatását (a Hétköznapok és csodákban Dorothy Richardson, J. C. Powys és főleg a Szerb Antal által kifejezetten szeretett Virginia Woolf esetében). (i.m. 102.) A világirodalom történetében pedig azt írta, hogy Joyce „egymagában felér a dadaizmussal és a szürrealizmussal”. (Magvető, 1996: 816.)
Persze, ettől még igaz: Szerb Antal nem rajongott James Joyce-ért.
Szűcs Balázs Péter
Discussion about this post