Petronius Arbiter: Satyricon (részlet)
A farkasember
„Még rabszolga koromban esett meg, amit ma mesélek.
Szűk utcában laktunk, most is megvan a ház még,
benne Gavilla lakik. Szerelem tüze marta a szívem,
égtem a kocsmáros feleségéért, odavoltam,
ismeritek ti is őt, a bögyös kis gömbi Melissát,
én e kebelcsoda lányt, nyilván, nem a testi előnyért
kedveltem meg, az erkölcséért fájt a fogam rá!
Bármit kértem, adott, ha garast szerzett, nekem adta
ő a felét. Szeretője kimúlt a tanyán, ahol együtt
éltek, hát igyekeztem a nő szívébe lopózni.
Bajban látod, hogy ki barát: ez volt csak az elvem!
Gazdánk Capua földjén járt épp üzleti úton,
régi, kacat holmit próbált tukmálni vevőkre.
Egy vendégünket kértem meg, jöjjön el éjjel
énvelem, és ki is értünk lassan a zord temetőhöz,
fönn telihold ragyogott, fényár fürdette a sok sírt.
Vendégünk, izmos harcos volt, egyre furább lett.
Azt hittem tréfál: elkezdett szarni a sírra,
míg én csak fütyörésztem, számolgatva motyogtam,
majd levetette ruháit, s én meg megmerevedtem!
Körbevizelte a gönceit és azután csupa szőr lett,
farkassá alakult, szempillantásnyi idő sem
kellett hozzá! Nem hazudok, higgyétek el, így volt!
Farkas módra üvöltött, és befutott a sötétbe.
Gondoltam, megszerzem a gönceit, ámde a rongyok
kővé változtak menten! Karddal kaszaboltam
közben az árnyakat és úgy értem szép szeretőmhöz.
Mint egy hulla, bepottyantam, ki-kiköpve a lelkem,
izzadság csorgott páros patakokban a seggem
gömbjein is, sőt kis híján becsináltam a kíntól.
Újra erőt nyertem hölgyemtől, s így csacsorászott:
„Bárha előbb itt lettél volna segíteni nékünk!
Farkas tört a majorba, s a nyájat mind le is ölte!
Torkukat által verte galád foga. Hentesi munkát
végzett, és sikerült meglógnia végül a dögnek!
Nem járt ám túl jól, egy szolga gereblye hegyével
jól megdöfte nyakát véres sebet ejtve a testén!”
Ezt hallván le se hunyhattam szememet, csak is ez járt,
búgott és zakatolt a fejemben, s reggel az úton
vérfoltok pompáztak a fűben: csalfa virágok,
nem volt egy ruha ott, és kősziklára se leltem.
Otthon mit látok? Katonánk fekszik, nyaka véres,
mint a letaglózott marhát, sebe mélyen elérte,
orvos gyógyítgatta, feküdt vérezve az ágyon.
Rájöttem, hogy e fickó emberfarkas! Ez így volt,
higgyen bárki akármit, nem hazudoztam, igaz volt!”
Ámultunk valamennyien, és gazdánk szava csengett:
„Nincs mit hozzáfűznöm, hátamon állnak a szőrök!
S mert, aki mondta, sosem hazudik, hát elhiszem: így volt!
Szamár a tetőn
Egy borzalmasat én is hadd mondhassak el immár,
címe: Szamár a tetőn.” És máris kezdte meséjét.
„Dús fürtű ifjonc voltam, mert chíusi módra
éltem, s akkor történt még ez a rettenetesség!
Elhunyt drága urunk kedvence, arany szive csücske:
mily pompás kölyök is volt az! S mindenben az első!
Szépségben, készségben, szolgálatban a legjobb!
Szobrász nem gondolt ki csodásabb testet a földön!
Anyja is elsíratta, mi is könnyezve zokogtunk,
depresszív, ködös és zord hangulat ülte a lelkünk.
Rettentő zúgás hallatszott fönn a magasban,
csalfa boszorkányok gyülekeztek lesve a testre.
Mint vizslánk, ha nyulat kerget, ránk úgy iramodtak!
Volt egy cappadocus köztünk, izomember, erélyes,
még a bivalyt is megfékezné, annyira bátor,
fogta a kardját és kirohant harcolni az éjbe!
Egy banya bánta nagyon, mert ott, ahol épp mutatom most,
(ó, csak e részemnek ne legyen soha károsodása!)
fölnyársalta derék vasa azt a parázna boszorkát!
Hallottuk, hogy vijjantott, nyögdelt, nyenyerészett!
Jött is vissza a bajnok, az ágyra vetette magát, és
teste lilává vált, mint korbács verte paraszté:
biztos a rontó kéz érintésének az átka!
Elreteszeltük az ajtót, és dolgozni akartunk,
s közben a fickó anyja ölelni akarta a sarját,
elbúcsúzni szegénytől, mert Orcus nyeli őt el.
„Ez nem test, csak szalmacsutak!” – kiabálta az asszony,
„nincsen szíve, se mája, se izma, se bőre: csupán báb!”
Ellopták a banyák a fiút, s kedvükre ölelték!
És a vitéz testéről nem tűnt el lilasága,
sőt, pár nap múltán megtébolyodott s belepusztult.”
Ámultunk, s hittünk minden szó bűverejében,
csókolgattuk az asztalt, és könyörögve esengtünk,
hogy legalább, míg innen békében hazaérünk,
éji banyák ne ijesszenek átillanva a légen.
Plocamus, a színész
Én úgy láttam, megszaporodtak bőven a lámpák,
megkettőződött a világ. És szólt is a gazda:
„Plocamus, kushadsz? Te mesélni igen ragyogón tudsz!
Színdarabokból hány szép részlet szólt ajakadról?
Mily dalokat zengtél! Hol vagy, te cukorfalat-édes?”
„Már kifelé áll bősz szekeremnek a rúdja, mióta
köszvény állt be a bal lábamba! Pedig fiatalként
majd’ a tüdőm durrant ki a sok vérbő dalolástól!
Hány szerepet játszottam! Hogy táncoltam a színen!
Hogy játszottam a Borbély címszerepét! Sose élt tán
nálam jobb színész a világon még, csak Apelles!”
Erre fütyült egy rettenetes hamis és gügye nótát,
majd bőszen magyarázta, hogy ez görög, ősi varázsdal.
Trombitahangot utánzott gazdánk is nagy erőkkel,
s közben a szíve szerelme felé pillantva enyelgett.
Kutyaviadal
Croesusnak hivogatta a csípás kölyköt epedve.
Közben a mocskossárga fogú fickó a kutyáját
pólyálgatta szatén takarópokrócba vihogva.
Kurva kövér kutya volt: csimbók, feketés szobapincsi.
Tömte a friss kenyeret szájába a ronda fiúcska,
ám undorral fordult mind ki az eb pofikáján.
„Jöjj be, Scylax, gyönyörűm, fénylő házam s a családom
védnöke, hadd kínállak zsenge kenyérke belével!” –
szólt gazdánk, s bevezették láncra veretve kutyáját.
Véreb volt a javából, rettentően ijesztő,
jól oldalba löködte a szolga, ezért lefeküdt az
asztalhoz, s kenyeret hajigált neki bőszen a gazda.
„Nincs, aki náladnál jobban szeret engemet, az szent!” –
nyögte, s a kedvenc, mézes kisköcsög erre megorrolt,
s pincsikutyáját harcra uszítva csaholt meg acsargott.
„Küzdj meg a vérebbel, gyönyörűm!” – csicseregte csacsogva.
Erre Scylax kis híján kettétépte a pincsit.
Fényes igazgyöngyöcske enyészett volna a sírba!
Közben feldőlt egy mécsestartó a sarokban,
és minden kristálytárgyat darabokra bezúzott,
s néhány vendéget forró olaj árja jelölt meg.
Erre Trimalchio, mintha dühös lett volna, acsargott,
rárontott a fiúra – de ajkon nyalta azonnal,
torkáig kurkászott nyelve a rusnya kölyökben.
Aztán négykézlábra ereszkedvén nyihorászott,
és azt kérte a fickótól, hogy meglovagolja.
Ült is nyomban a jól táplált paripára a kis görcs,
és öklével ütötte a tarkóját vihorászva:
„Kispofa, kispofa, hány ujjam mutatom, nosza, bökd ki!”
Így lovagolt a köcsög hosszan, majd bort vegyitettek,
és gazdánk így szólt szolgáihoz: „Itt ez a jó bor,
és aki nem kérné, öntsétek mind a fejére!”
Napközben légy józan, s éjjel rúgj ki a hámból!
Ínyencség jött sorra, a gyomrom is émelyeg, annyi!
Hizlalt tyúkot hordtak körbe s a réce tojását,
krémsüveget tornyozva fölé cukros habözönből.
A sírköves
Megzörgette a lictor az ajtót, s jött seregestül
egy szép, büszke világfi fehér tógába tekerten.
Azt hittem, praetor, s készültem talpra szökellni,
ám Agamemnon csak nevetett: „Ez a sírköves ember!”
Megkönnyebbültem s bámultam a férfit örömmel.
Részeg volt, felesége fehér vállát tapogatta,
jó néhány koszorút hordott, testén olajillat.
Megkérdezte a gazdánk, hogy hogy s mint lakomázott.
„Minden pompás volt, te hiányoztál csak, a lelkem
folyvást itt kóválygott. Scissa halotti torának
megvolt minden fénye: szegény rabszolga, halálos
ágyán mégis fölszabadult, s pompás temetést nyert!
Ötvenezer sestertius értékű a halottunk!
Tetszett minden, bárha a borból sok lötyögött ki,
mert a halott csontoknak a tiszteletet mi megadtuk!”
„Mit lakomáztatok?” – így faggatta tovább is a gazda.
„Serleggel koronázott disznó volt legelőször,
véres hurkákkal bekerítve, körötte töpörtyűk,
cékla s a korpakenyér se maradt el, jaj, de örültem,
mert jobban szeretem, nem kell gyötrődnöm utána,
hogyha a nagydolgom végzem, könnyet csal a búza.
Tortát hoztak s forralt bort mézzel teleöntve,
nem hergelt föl a torta, de bőven faltam a mézet!
Borsó volt és bab, mogyoró és almafalatkák,
egy almát hozhattunk, bár elcsentem a párját,
mert ha cselédemnek nem vinnék, dúlna a cirkusz!
Úrnőm erre nagyon bölcsen felhívta figyelmem.
Medvéből kisütött pecsenyét kaptunk csemegének,
majd’ elokádta magát Scintilla, amint belekóstolt!
Én meg csak faltam, vaddisznó-ízeket ontott.
Hogyha a medve ehet húsunkból, mért ne ehetnénk
mink is a medvéjéből? Aztán jött a büdössajt,
egy-egy osztriga és a pacal, sült máj, leve toccsant
mint csak a fos… Palamedes, csak nyugalom, ne okádj még!…
Pácban olívabogyó – verekedtek az emberek érte,
sonka – azért bezzeg nem mozdult senki.
Fortunata és a nők természete
De mért nincs
Fortunata közöttünk? Nincs helye ekkora ágyon?”
„Míg az ezüstkészlet nincs helyrerakatva, s a sok-sok
morzsa, maradvány nincs szétosztva a szolgafiúk közt,
ő addig soha egy kortyocska vizet sem iszik meg!”
„Én megyek is, ha nejed nem látom” – szólt, s szedelődzött.
Erre kiáltani kezdte nevét a cselédhad azonnal.
Jött is a nő, derekán zöld öv, meggyszín tunikája
ringott, lábszárán arany ékszer, s fönn, a hajában
hajháló szinaranyból! Ment Scintilla felé és
megcsókolta a nőt, majd ékszereit mutogatta,
mind leemelte magáról, hadd vizsgálja a vendég!
Erre urunk elkérte a halmot, s így fakadott ki:
„Asszony-rabságunk iszonyú kötelékei, íme!
Rablánc, ócska bilincs, a papucsférjek rabigái!
Hét librányi lehet közel, úgy becsülöm meg a súlyát.
Bár van tíz librás láncom nekem is, ne tagadjam!
Mercuriusnak ajánlott dús jövedelmeim ezred
részéből készült!” S hogy lássuk, nem hazudozgat,
mérleget is hozatott! Scintilla letépte nyakából
drága talizmántartóját, mely messze aranylott,
még két fülbevalót is: „A férjem vette, mesések!”
Erre Habinnas: „Ezermód kínoztál, s belementem,
vettem üvegbabot is meg arany csengőt a füledbe!
Esküszöm én, ha leányom lenne, előre, tövestül
tépném én a fülét ki! Ha nő nem lenne a földön,
ennyi vacak szir-szar, csecse-becs nem is érne fabakát!
Bárha igyunk hideget, meleget pisilünk ki azért csak!”
Jót kortyoltak a nők, és bőszen, ihogva-vihogva
csókolgatták egymást, és szólt, szólt a kereplő,
háztartást ki hogyan vezet, és hogy a férj kivel és hol,
mígnem a hitvesi ágy hidegen sóvárog utána.
Míg súgtak-búgtak már-már szerelembe fonódva,
Fortunátát fogta Habinnas s ágyra vetette.
„Jaj, jaj” – sírta, a térdén felcsúszott tunikája!
Majd Scintilla ölébe feküdt, úgy marta a szégyen.
Rusnyább arcú lett, mert rúttá tette a kínja.
A csalogány
Közben a szolgák kezdték már lecserélni az asztalt,
fűrészport szórtak szét, sáfrány és a cinóber
színeiben ragyogott, s csillámpor hullt le utána.
Hordta a szolgafiú a melegvizet és csalogánymód
csirrent-csörrent, majd más mókát kérve a gazda,
egy rabszolga sikító hangon zengte a légbe:
„Aeneas a hajóit a nyílt tengerre vezette.”
Nem hallottam még soha én hamisabbat e dalnál,
hol nyújtott, nyúzott, hol kurtát csípve lecsonkolt.
Giccses verssorokat fűzött bele Vergiliusba,
jaj, soha nem gyűlöltem verset még ezelőtt így!
Erre Habinnas elmagyarázta a lényeget: „Ezt nem
iskolapadban kushadtában szívta magába!
Én képeztettem ki a vásáros ripacsok közt!
Mindent tud, mit tudhat Thalia papja. Ha kell, épp
öszvérhajcsár, suszter, kukta, király, hadirokkant!
Két csöpp kis hiba van csak benne. De él-e, kiben nincs?
Körbemetélt a szegény és horkol folyt’ az ebadta!
Hogy kancsal? Mit számít az! Venusunk se hevítőbb!
Mert sose csukja szemét be, a szája örökre fecseghet!
Háromszázért vettem, pompás üzlet igencsak!”
„Semmirekellő szolgád egy tudománya maradt ki,” –
szólt Scintilla – „hogy egy tetves kis kurvapecér is!”
Gazdánk jót nevetett, és így formálta a választ:
„Herculesünkre, ezért dícsérni tudom csak a fickót!
Áldozatul sírjára gyönyört nem kap soha senki!
És, Scintilla, te meg féltékenykedj, ha akarsz, csak!
Ismerem én nagyon is jól, hogy mire vágyik egy úrnő!
Egyet szolga koromban elégszer megdugaszoltam!
Gazdám is kezdett gyanakodni: vidékre kerültem!”
Erre a szolga a lába közül lámpát kap elő, és
fél óráig kürtöt utánoz, melyre Habinnas
válaszdalt zeng-bong, ujját ajkára szorítva.
Aztán meg fuvolást játszott nádszálon a balga,
durva köpenyt és ostort vett, s hajcsárt alakított.
Erre Habinnas hívta magához: „Massa, remek volt!”
Megcsókolta, itatta, s igért neki lábravalót is.
Az utolsó fogások
Vége se hossza a szörnyűségnek tán soha nincsen,
hogyha be nem hozzák az utolsó étket is immár:
lisztből gyúrt madarak szőlővel töltve, dióval.
Birsalmát hoztak pálcákkal: kis sünikéket.
Hízott lúd, hal, tyúk, csibe és kacsa, nyúl, ürücomb is
pompázott egy tálon frissen körberakottan.
„Bár nem hinnétek, de megint, újfent csal a látszat!” –
mondta urunk. „Sejtettem, hogy sárból lesz az étek,
vagy netalán szarból készített tréfaebéd ez…
Rómában már láttam ilyen tréfát nem is egyszer!” –
bölcselkedtem bőszen játszva a léha világfit.
„Ez mind disznóhús! A szakácsom géniusz, az szent!
Nősténydisznó-gégéből készít halat, és ha
kell, a szalonnából kis gerle lesz, és gyönyörű tyúk
formálódik a hátsó fertályból! Ragyogó, új
névvel is illettük: Daedalus. Más mi lehetne?
Jó lelkű fickó, vettem neki drága acélkés-
készletet is Noricumból. Hozzátok be azonnal!
Megkaparászhatjátok az arcotokat vele nyomban!”
– zengte urunk, s kezdődött egy kalamajka is újfent.
Két rabszolga rohant veszekedve-dühöngve a házba,
vízcipelő vödrök lógtak rajtuk s civakodtak,
bottal verdesték egymás vödrét, megijedtünk,
s bámultuk, mi lesz ebből: lett is meglepetés, hisz
osztriga meg kagyló potyogott szét végül a földre,
összekapozta a szolgafiú s tálalta azonnal.
Éti csigát hordott ki ezüstrostélyon a hangját
megzengetve a büszke szakács. Nem tudni, az étel
vagy dala volt ocsmányabb. Nagy kérdés! Befutottak
erre a szolgafiúk, krémmel kenték meg a lábunk,
persze, füzértől díszlett lábunk szára, bokánk is.
Fortunata nagyon táncolni akart, mulatozni,
és Scintilla is inkább tapsolt, mint cseverészett,
Megszólalt gazdánk váratlan szóra fakadva:
„Rajta, Phylargos, jó szolgám, s Cario ide, hozzám,
rajta, feküdjetek el bátran ti is itt, miközöttünk!
Hadd lássuk szeretőd is, Menophilát! Ma nagyúr lesz!
Egy csak a baj, hogy a cirkuszban zöld párti vagy inkább!”
És a cselédség jött, megszállta az asztalainkat,
kis híján letaszítottak csótány-örömükben!
Hát a fejemnél épp ki feküdt? A szakács, aki bűzlött.
Páclészaggal s fűszerbűzzel telt meg az ágyunk,
és, ami bosszantóbb, Ephesust majmolta, a színészt.
Sőt: folyvást fogadott, hogy biztos nyernek a zöldek.
Trimalchio végrendelete és síremléke
„Drága barátaim, éppúgy emberi lények a szolgák,
mint mi magunk! Ugyanazt a tejet szívtuk csecsemőként!
Mostoha sorsuk van, de ha élek, felszabadítom
őket! Telket kap s szeretőjét ráhagyom erre,
az meg az egyhuszadot megkapja, lakást, puha ágyat!
Fő örökös majd Fortunata lesz – ez se titok, sőt,
most nyilvánosságra hozom! Hogy a szolgasereglet,
mintha halott lennék, zárjon már most a szivébe!” –
szólt s behozatta a testámentumot is, s recitálva
elkántálta egészen, míg nyögdöstek a szolgák.
„Mit szólsz, drága Habinnas, fölmagasítod az égig
síremlékem, ahogy megigérted? Kérlek, a szobrom
talpazatára kutyát mintázz, koszorút, pici tégelyt,
Petraites összes harcát, hadd látsszon örökké!
Száz láb széles, kétszáz láb hosszú legyen aztán!
Mindenféle gyümölcs, szőlő, díszítse a kertet,
mert hülyeség, hogy az ember nem gondozza a telket,
hol többet tölt majd, mint eddig bárhol a földön!
Vésesd rá, hogy: NINCS ÖRÖKÖS! Nehogy elvegye bárki,
s más befeküdjön! Mert én őrt állítok a kőhöz!
Nem, hogy az ocsmány nép odajár majd szarni csapatban!
Véss rá fürge vitorlást, s engem, bőkezü bírót,
ötgyűrűs kézzel szórjak pénzt szét a tömegbe,
és az ebédlőmet ródd rá, sok víg lakomázót!
Fortunata a jobb felemen látsszon, s az ölében
zsenge galamb tojjon, s a kezében tartsa a pórázt.
És a csodás kölyköt mintázd meg utána azonnal,
öblös korsókban bort: jól gipszeld be a szájuk,
hogy ki ne folyjon a drága nedű! Urnát se felejts el,
melyre zokogva borul le a gyásztól gyenge fiúcska.
És közepütt a napóra legyen: ha akárki reánéz,
lássa nevem, ha akarja, ha nem! S most mondom az írást:
CAIUS POMPEIUS NYUGSZIK SÍRJÁBA TEMETVE,
ŐSI TRIMALCHIO, HŐ ISTÁPJA EZER TUDOMÁNYNAK,
MŰVÉSZETNEK. TAGJA A HAT FŐ TESTÜLETÉNEK.
RÓMÁBAN MEGVÁLASZTOTTÁK VOLNA EZERSZER,
ÁM Ő INKÁBB ITT SZOLGÁLTA ÖRÖMMEL A CSÁSZÁRT.
BÁTOR VOLT, JÓL TUDTA A DOLGÁT: SEMMIJE SEM VOLT
KEZDETBEN S HARMINCMILLIÓS VAGYON ŐRZI NEVÉT MOST,
BÁR NYŰGÖS TUDOMÁNNYAL NEM GYILKOLTA KEDÉLYÉT!”
Ezt elnyögte urunk, s fölzúgott menten a bőgés.
Fortunata, Habinnas sírt, zokogott a cselédség,
már-már jómagam is, mire megszólalt a nagyúr is:
„Éljünk, éljünk inkább, míg van rá lehetőség!
Fő a vidámság! Menjünk, vár a medence befűtve!”
Csehy Zoltán fordítása
(A kötet a Kalligram Könyvkiadónál jelent meg)
(A rovatot szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)
Discussion about this post