INDIÁNER

SÜNÖDI SZÍNRELÉP

Acsai Roland: Miért éppen egy sün a főszereplőd?
Demény Péter: Nem tudom, így alakult. Valahogy szeretem a sünt, talán, mert szelíd a képe, de tüskéi vannak.
Filozofikus állat a sün?
Nagyon. Csak rá kell nézni.
Milyen sünt simogatni?
Óvatos foglalkozás, mint emberekkel élni.
A hinta tényleg igazságot tesz a világban?
Én legalábbis remélem. A hinta lendül, és ez valamiképpen igazságosnak tűnik, ez a „fel-le”-zés.
Kik Sünödi irodalmi rokonai?
Micimackó, a kis herceg, Csipike. De biztos mindenkinek mások is.

Demény Péter: Sünödi

Sünödi és a villám

Sünödi egyszer a páfrányvíkendházban üldögélt, és nézte a vihart. A tornác olykor meg-megremegett, a fák számonkérően mutogattak rá, a fellegek tintát spriccoltak az égre, melyet villámok szabdaltak, az ég pedig öntötte a vizet.
Sünödi hirtelen felnyúlt, és az egyik villámot a lelkébe tette.
Azóta megváltozott. A változás nem annyira kívül következett be (Sünödi nem hitt a kívülben). Nem lett elevenebb, nyugtalanabb, ingerlékenyebb, intelligensebb, gyorsabb vagy narancssárgább. De ha beborult az ég, volt mit előhúznia, és megmutatnia magának, hogy nincs olyan sötét, melybe ne csaphatna bele a fény.
Sünödi és a szeretlek
Sünödi gurult, gurult az ösvényen. Valamikor Sün Ödönnek hívták, ez azonban nem tegnap volt, hanem már talán ő sem tudta, hogy mikor.
Tény az, hogy most Sünödinek hívták, és a simogatás természetén gondolkodott. Nemrég hallott egy orosz sündisznóról, akit meg lehetett simogatni, és a Tüske Rádió úgy mondta be, mintha valami szenzáció lett volna. Holott őt is meg lehetett simogatni, ha az ember tudta, hogyan fogjon hozzá. A napot például soha nem szúrta meg, sem a holdat.
Azokat a gyerekeket, akiktől alig tudott megszabadulni, azokat megszúrta, igaz. De azok úgysem őt szerették, csak a gondolatot, hogy eldicsekedhetnek vele. Ahogy akkor begurult a bozótba, hallotta még, amint az anyuka azzal vigasztalja bömbölő csemetéjét, “veszünk neked ájfónt, Rezsőke.”
Jobban szerette azt a kislányt, aki nem gondolt a hazavivésre. Minden reggel kijött az erdőbe, és addig várt, amíg ő odagurult hozzá. Kitalálta, hogy Sünödinek hívják (de hát ez mindenki számára nyilvánvaló, aki szereti őt), elbeszélgetett vele. A kislány szíve kérdezgette, az övé meg válaszolt. Végül ő hazagurult, a kislány pedig hazament.
Később Zenkő (mert ő is kitalálta ám, hogy hívják a kislányt) megnőtt, és sokáig nem jött. Egyszer, nagy sokára mégis kijött. Könnyek folytak az arcán, és összevissza beszélt a szíve. De Sünödi tudta, a szívnek szüksége van rá, hogy olykor összevissza beszéljen. Így hát csak annyit mondott: szeretlek. És tudta azt is, olykor teljesen mindegy, hogy ki mondja ezt az embernek. Vagy a sünnek.

Sünödi és a hinta

Sünödi imádott hintázni. Meg sem tudta számolni már, hányszor ment el a Táncoló Tisztásra, ahol a menyétek, a nyestek, a mókusok meg a sündisznók megejtették első báljukat, de ahová az egykori Fellegi Farkas, az erdő utolsó igazságos uralkodója hintát készíttetett. A Fellegiek kihaltak, azóta már szinte a mackók is, most a hiúzok uralták az erdőt. Sünödi azonban hintázott fáradhatatlanul.
Amikor hintázott, ami lent volt, fel került, ami pedig fent volt, az le, és Sünödi semmi nagyszerűbbet nem ismert annál (legfeljebb a villámát még, na jó), hogy az eget le tudta vinni a tisztás füvére, a fű pedig mintha az égbolton serkent volna. Szarvas Szilárdka hirtelen mintha fenekestül felfordulva látszott volna (Sünödi pajzán is tudott lenni ám), Cinke Ubul pedig egyre mélyebbre fúrta magát a földbe. Sőt, egyszer valamelyik hiúz, Hugó testőreinek egyike, ez a bicepszagyú vadbarom, valamelyik felhőn lendítette üdvözlésre karját, amit Sünödi sem lent, sem fent nem látszott észrevenni.
A hinta igazságot tett a világban, mert megváltoztatta a valóságot. És Sünödi semmitől sem lett volna annyira boldog, mint éppen ettől.

(Az Indiánert szerkeszti: Acsai Roland)