„jöttem kit hősnek nevezni botorság
egy fal dőlt reám
egy ország
takard el orcád”
(Mándy Stefánia: Epitáfium 1956)
„Azt mondják, felejtsem el
anyámat, aki szült, apámat, aki nemzett,
mert él az Ember s a népek kihalnak,
felejtsem el a forradalmat,
a súlyt, mitől guggolva él a nemzet,
felejtsem el, mi történt Budapesten,
Pécsett, Miskolcon, Magyaróváron,
hogy négykézláb hoztuk az országhatáron
a bevérzett drága elvet,
mit most a Nyugat elvet…”
(Csokits János: Ha elmondom, mi történt velünk…)
Biztosan tudják, hogy az ’56-os forradalom ideje alatt számos külföldi, „nyugati” megfigyelő is tartózkodott Magyarországon. Egy olasz újságíró is itt volt, egy olaszországi kommunista napilapnak kellett volna beszámolnia. Pontosabban be is számolt, csak azt otthon nem közölték le. Ugyanis a baloldali érzelmű fiatal újságíró megérzett valamit az események sodrásában. Az események sodrásából. Testközelben volt, ha nem is életveszélyben. Így vagyunk vele mi is, testközelben vagyunk a forradalommal, de mégsem vettünk benne részt. Helyben vagyunk, de egy emberöltő távlatából úgy láthatjuk csak az „események titkos történetét” (Szabados György megfogalmazásában), mint az olasz újságíró egykor. Jó is ez, meg nem is. Objektívebben látjuk a részleteket, az egészet viszont elhomályosítja az emlékezés kényszere. Hogy emlékezni akarunk valamire, ami nem velünk történt meg. Olasz újságíróként figyelünk, nézünk, látunk, lelkesedünk, de ez valójában felületes, felszíni szemlélődés. És ezt el kell fogadnunk, jó is ez, meg nem is. Nem harcoltunk akkor, de valamit érzünk akkor, amikor a Corvin köziekről beszélünk. Vagy az óvári sortűzről. Na, ennyiben mások vagyunk, mint az olasz újságíró.
Ölveczky Gábor
„Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akarunk élni. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés.” Írja Angyal István búcsúlevelében, miután arra kérte a bíróságot, hagyja helyben halálos ítéletét. Értjük is meg nem is. Hiszen több mint hatvan évvel később, letisztult és lehiggadt szívvel inkább azt javasolhatjuk, amit az indián bölcsesség tart (Sánta Őzzel szólva): „Sose szűnjetek meg emlékezni.” Barátom, Fehér Sólyom, kitűnő grafikus tízéves gyerekként járta a várost édesapjával és fényképezőgépükkel’56-ban, ezekből a régi, homályos felvételekből következtetni tudunk, mi is történhetett ott. Akkor. Mégis a legmegrázóbb élmény a tíz éves Muzsnay Ákos (Fehér Sólyom) számára az a fél pár fülbevaló és a szalvétába csomagolt zsíroskenyér volt, ami fölött egy nő zokogott térdelve. Mélyen beleívódott ez a képsor, és amikor felnőtt korában kiváló grafikus lett, emlékezett erre, mennyit adott számára ez a leegyszerűsített és minimális motívumpár. Erre törekedett ő is képeiben, így ábrázolni a tragédiát, olyan hiányosan, egyszerűen és bátran, ahogy erre törekednek most kiállító barátaim is, Benő és Gábor.
Ölveczky Gábor
Itt állunk most az ’56-os plakátjaik előtt. A plakátnak, mint műfajnak, olyannak kell lennie, hogy egy olasz újságíró is megértse, ha nem is tud magyarul. A jó plakátnak olyannak kell lennie, hogy feltépjen bennünk valamit, kicsit durvának kell lennie, sérülést kell okoznia, sebesülést, hogy a seben keresztül kinyílhasson az érzékenységünk, beszüremkedjen a valóság. És a nagyon jó plakát olyan, hogy eltűnik a különbség olasz újságíró és magyar emlékező között. (Sebezhetővé kell válnunk!) Úgy nézni a plakátokra, mint egy gyerek az 56-os forradalomra, ahogy egy Csics Gyula nevezetű 12 éves fiú leírta és lerajzolta az eseményeket. Olyan világosan és egyértelműen kell működniük a plakátoknak, hogy az akkori Csics Gyula is egyből megértse, és a mostani is (a 74 éves). Egyszerűbbnek kell lennie, mintha szavak által mesélnénk el bármit is a történtek részleteiből. Olyan egyszerűnek kell lennie, mint ÖG plakátjainak, és olyan tiszta gesztusúnak, mint KBB-éi.
Kelemen Benő Benjámin
Volt idő, amikor az ’56-os forradalmat ellenforradalomnak tanították. Az én fiatal koromban is így volt ez. Még érettségin sem szabadott volna eltéveszteni, na de nem is volt esély rá. Nem volt tétel. Viszont Mindszenthy emlékiratai egészen véletlenül (vatikáni kiadásban, a padtársam bátyja révén) a kezembe kerültek, és megrendülve olvastam végig éjszakánként, a párna alatt rejtegetve a könyvet, mintha csak az ufók létezéséről olvashattam volna megdönthetetlen bizonyítékot. Világos volt, hogy nem beszélhetek róla senkinek. Egy másik valóságról szereztem információt, amit abban a világban, amelyikben éltem, nem ismertek el. Benő és Gábor plakátjai visszahozták ezt az élményt, egyértelmű és roppant egyszerű gesztusokkal emlékeztetnek arra a másik valóságra, amit jelen világunk minden egyes pillanatban érkező üzeneteivel igyekszik befedni.
Kelemen Benő Benjámin
CSENDES PLAKÁTVERS
Az egykor ötéves kisfiúnak (Földes László Ötinek, Földes Gábor fiának)
„…árvák voltak, úgy, mint te meg én,
senkik voltak, úgy, mint te meg én.”
(Cseh Tamás-Bereményi Géza: Corvin köziek)
Október vége van, levelek emelkednek az égig.
Középen átlőve, mint az óvári forradalmi zászló.
Hogy aztán sárba hullva vérezzenek csendesen,
sárgán, barnán, vörösen. Mint az utcakövek egykor.
De a mostani leveleink mögött már nincsen senki.
Se test, kit golyó talált el vagy repesz. Se lélek,
aki lukasan akár, de emelkedne az égig. Az idő által
csendesen meg kell bocsátani a bűnöket is lassan.
Csendes Toll
(Elhangzott 2018. október 23-án Mosonmagyaróváron, a Flesch Központban)