David Yengibarian köztudottan nehézfiú. Ráadásul saját bevallása szerint sem a szavak embere. Mégis megelőz a kérdezz-felelekben, mielőtt még – a kecskeméti Közös Piac elnevezésű kulturális kezdeményezés[1] első koncertjét, vagyis átható tekintetű, sötét aurájú riportalanyunk harmonikaestjét megelőzően – előhozakodnék némileg túlhajtott körmondataimmal. (Vissza is nyelem a mondatokat és rendelek egy kör „távolugrás” fröccsöt[2], hátha azzal a nyomába szegődök…)
David Yengibarian: …inkább legyen első kérdés helyett, felvezetőnek ez: felesleges mozdulatok, erőpocsékolás nélkül, rossz ágyon lefekvésre készül, merő figyelem, semmi várakozás, az előkészület vége s a hajhullás kezdete közti időzónában! Tessék, figyelek…
Papp Máté: Fellini Amarcordja ugrott most be, az a szakadt, vak harmonikás figura napszemüvegben, akinél a hajhullás szintén megkezdődött már, jócskán. Nekem ez a hangszer – a harmonikással együtt – valahogy mindig az emlékezéshez kötődik (az “amarcord” jelentése is “emlékszem”, ha jól rémlik). Ha te játszol, akkor is az emlékeimből merítek a zenefolyamhoz. Egyáltalán nem filozofikusan kérdezem tehát, inkább tapasztalatként: az improvizáció vagy a komponálás értelmezhetők-e nálad egyfajta emlékezésképpen?
D. Y.: Nagyon jó kérdés! Jöhet is a következő.
P.M.: Az Avetis Angelo című kompozíciód (amit a trióddal és Lukács Miklóssal vettetek fel a Mariage-albumra) jelentése elég tágas lehet: akár az “eltérítő”, akár a “közbelépő” angyalra is utalhat. Ha vannak angyali jelenségek, jelenések a zenében, beszélhetünk-e esetedben váratlan sugallatokról, esetleg egy-egy elvétett hangban megnyilvánuló, kizökkentő angyali jelenlétről?
D. Y.: Nagyon szeretem a filozofikus kérdéseidet. Lehetséges, hogy igazából ez a riport arról szól, hogy te micsoda filozofikus kérdéseket tudsz feltenni!? Avetis Angelo… ez a fiamnak a neve. Egyébként Angyali Üdvözletet jelent, ahogy a szám címe is. Angelo december tizenhatodikán született, neki írtam ezt a darabot, amit több mint valószínű, hogy ma este is játszani fogok.
Egyébként visszatérve az első magasröptű kérdésre: mindenkinek vannak emlékei, és azok rajta keresztül ki is tudnak bontakozni. De ez hangulattól is függ, ösztönös dolog.
P.M.: Nyilván akkor a zenei “vétségek” is ösztönösek. Hogyan viszonyulsz a hibához mint olyanhoz? Mert nemcsak az ördög lakik a részletekben, hanem az angyal is. Ha egy nüansznyi dolgot elrontasz, amit senki se hall, de te tudod, hogy hibáztál, az miképpen inspirál(hat) téged: továbblök, megbénít?
D. Y.: Ez szép idézet Petri Györgytől, a Mosoly című verséből, hogy az angyal a részletekben lakik. Az egyik kedvenc szövegem nekem is. Mi van, ha hibázok? Van, amikor tovább tud lökni, van, hogy megbénít, igen. Szerintem hallgasd meg, hogyan játszom, és utána tudsz majd százalékolni, a végeredmény alapján pedig majd le is tudod vonni a konklúziót; a koncert után nekem is elmondhatod, hogy végül is hány mínusz pontot kaptam.
P.M.: Derriválok majd, persze! De visszatérve az angyali részletekre: mikor vakvágányon van egy zenei futam, miképpen terelheted vissza a sínre?
D. Y.: Izgalmi- és lelkiállapot függvénye, de egy riportertől is függhet, aki hasonló hülyeségeket kérdez, hogy ha hibázol, akkor mi történik veled, hogyan viszonyulsz ehhez… Hát hogyan viszonyuljak? Nyilván nem esik jól, ha hibázom, főként olyan emberként, aki maximalista és ennyire ragaszkodik a precizitáshoz. Nézd, hogy fél hanggal vagy eggyel arrébb fogok le egy hangot, az elkerülhetetlen, de ez emberi tulajdonság – nem csak a zenélésben, hanem az életben vagy a sakkban is, hogyha rosszul lépsz, akkor az megváltoztatja a következő lépéseket… Egy kis gyalogos, ha nem egy kockával, hanem két kockával arrébb lép, akkor változik az egész stratégia. A zenélésben, játék közben, ha felmerül egy hiba (mondjuk nem oda érkezett meg a dallam, ahova kellett volna), de javítható, akkor még találhatsz egy közös hangot a következő hangsorokhoz, hogy tovább tudj lépni a dallamvezetésben. Ugyanígy mi is tudunk egy közös hangot találni ebben az interjúban…
P.M.: Lólépéssel..! Vagyis akkor azt mondod, nincs olyan, hogy sakk-matt, és vége a játszmának, hanem mindig egy lépéssel (lóval, futóval, paraszttal…) meg lehet toldani a dolgot.
D. Y.: Sakkban egy ideig igen, a zene viszont végtelen – nagyobb, mint én. Sokkal kisebb vagyok, mint a zene, bár én játszom vele (vagy ő játszik velem), mégsem lehetek olyan vég nélküli. És annyira okos sem, hogy ilyen filozofikus válaszokat adjak, amilyen filozofikusan te kérdezel… De lehetséges, hogy csak nem vagyok a szavak embere, meg jó riportalany sem.
P.M.: Sokkal filozofikusabb volt a kérdésnél az, amit te válaszoltál! De akkor rögtön kérdezek is még egyet: Másik János mondta egyszer, hogy az tetszik neki a bandóneonban[3], hogy nem olyan, mint egy zongora, hogy oda kell ülnöd hozzá, hanem egészen közel van a testedhez. Ráadásul be is tudsz vezetni vele egy hangot a végtelenségből a levegőbe, és ki is tudod úgymond vezetni onnan, mintha lélegeznél. Mi lehet közös ebben a fajta érzékelésben és abban, ahogyan te kapcsolódsz – akár fizikailag, akár lelkileg – a hangszeredhez?
D. Y.: Napi szinten folyamatos gyakorlásban vagyok. Az a célom, hogy eljussak valameddig, mindig egy kicsit tovább, mint ameddig előző nap eljutottam; hogy elérjek addig a szintig, ahol vagyok. De ha utolérem magamat, az már jó, ha pedig tovább tudok fejlődni, az még nagyobb győzelem, logikusan. Gyerekkoromban ehhez képest valamiféle plusszal kezdtem harmonikázni, most tartok körülbelül a nullánál.
P.M.:. ..és azt mondod, hogy én vagyok filozofikus!
D. Y.: Ne bókolj!
P.M.: Visszatérnék mégiscsak az emlékezéshez… mert amikor hallgattam a lemezeidet, önkéntelenül (és egyáltalán nem a magam örvén) gyerekkori emlékképeim villantak be… Nálad menyire működnek az efféle mentális mechanizmusok? A gyakorlás teljesen manuális technikai igénybevételt jelent, vagy a hangszerrel való foglalatosságnak rendszerint van egy spirituális háttere is?
D. Y.: Van lelki háttere, rezgése, de persze megvan a technikai része is, hogy nap mint nap kötelező szinten formában kell tartanom magamat; hogy ápolni tudjam a megtanult darabokat, ahhoz előbb el kell jutnom arra a technikai szintre, hogy eleve képes legyek eljátszani azokat. Amiket már tudok, azokhoz pedig be kell melegítenem a kezemet: tulajdonképpen két hangszert kezelek két oldalt, kétféleképpen is működnek. Ha tehát eljutok odáig, hogy ellazult mind a két kezem, akkor szellemileg is össze tudok kapcsolódni a hangszerrel, meg valamiképpen a lelkemmel is – tudatosan vagy tudat alatt –, akkor onnantól kezdve gyakorolhatom a semmit…
P.M.: Kicsit olyan lehet, mint a zen meditáció. Meditatív állapotba kerülsz?
D. Y.: Gyakran előfordul, hogy egy ütemet sokáig, órákig ismételgetek, mert az az egy ütem nehezebb, mint az előző vagy a következő. Lehet, hogy a balkezes játékot abba is hagyom, és csak jobbkézzel kezdek gyakorolni (vagy épp fordítva), utána pedig két kézzel ugyanezt az egy ütemet forszírozom még jó ideig. Ez egy elég frusztráló állapot is lehet, mert itt nem az történik, hogy szabadon zenélek otthon, hanem vagy skálázok vagy gyakorlom a nehezebb részeket, amelyeket fizikailag megterhelőbb teljesíteni. Így, mikor már a komplett darabot játszom, akkor kisebb az esélye, hogy megakadok. Hogy ne nyúljak ugye félre, ne hibázzak, ha már a hibákról kérdeztél… Szóval a hibákat próbálom előre kijavítani. Te tudod az életedben előre javítani a hibáidat? Ha az életben nem is sikerül, legalább a zenében próbálom megcsinálni, hogy előre bebiztosítsam magam. Vagyis van egy biztosítócégem lelkileg! Azt hiszem, az agyamban, mentálisan is helyre tudom mindezt tenni, kialakítva a megfelelő egyensúly. Kell ehhez persze önbizalom, türelem, tűrőképesség, hogy képes legyek azzal a tudással együtt gyakorolni, hogy nem csak a kezeimmel játszom, hanem én játszom – a kezem csupán közvetíti azt a pontos zenei információt, amit én parancsolok neki. Kívánatos lenne, hogy egy koncertet hibátlanul végig bírjak játszani, amit viszont nem tudok megígérni egyetlen fellépésen sem. Nem fogok ilyesfajta szerződést aláírni.
P.M.: A perfekcionizmusról kérdeznélek inkább akkor. Említetted, hogy a tökéletességre törekszel, azonban ez mindig csak megközelíthető marad, a hibaszázalék kiküszöbölhetetlen, ugyanakkor meg…
D. Y.: …meg majd írjad bele az ellenőrződbe a hibaszázalékot, amikor meghallgatod a koncertet, jegyezd föl, hány hangot hibáztam, a végén levonjuk a gázsimból! Riporternek álcázott zenei rendőrség vagy, aki az ördöggel csinál interjút…
P.M.:. ..akinek még az ügyvédje meg sem érkezett…
D. Y.: Én vagyok a magam ügyvédje.
P.M.: Na, így még félelmetesebb, ez már Bulgakov-szint… eszembe is jutott a figurádról valamiért Bulgakov A Mester és Margaritája, illetve az egyik alak belőle..! Szerintem vagy Azazello vagy Korovjov vagy.
D. Y.: Akkor inkább a Korovjov! Nagyon szeretem azt a figurát, azt az attitűdöt, a naprakész iróniát, hozzáállást… Ő az esetleges látszattal ellentétben nem egy nyers valaki, nagyon is kifinomult, ellenállhatatlan eleganciával rendelkezik. Azazello hasonlóképpen, bár neki van egy kis vulgaritása is. Korovjovnak nincsen. Amikor mennek az Írók Házába, és énekelnek, már mindenki együtt énekel… vagy amikor a valutabolt előtt haladnak el, és akkor odamondják, hogy a Fagot (Korovjov másik elnevezése Bulgakov regényében – a Szerk.) nem jöhet be… Erre Korovjov kontráz, hogy: hú, kedves honfitársam, nagy hibát követ el, ha az öltözéke alapján ítéli meg, hogy van-e valutája vagy nincs, nagyon nagyot téved… Ezek a beszólások… megint mikor az Írók Háza felé tartanak (a Mester, Azazello, Behemót és Korovjov), odaszólnak nekik, hogy maguknak nem szabad ide bejönniük, csak íróknak szabad. – Miért, mi nem vagyunk írók? Maga szerint, ha Dosztojevszkij be akart menni az Írók Házába, elkérték az igazolványát? Látszott rajta, hogy író, nem? Nézz csak ránk, nézz csak ránk..! Itt éppen az önjelölt álszentséget leplezi le Korovjov-Fagot, ami az emberekben megvan. Hiszen hazudhatom magamról azt, hogy hibátlanul harmonikázom, visszaélve a közönség kevésbé vájtfülű részével (úgysem veszik észre a félresiklásokat). Sőt, simán mondhatom, hogy én vagyok a világ legjobb harmonikása vagy akármije. Elkezdi az ember saját magát fényesíteni, s mint egy fényes cipőt keféli, csak keféli, aztán annyira fényesre suvickolja, hogy a végén megreped a lakkcipő és kilátszik, hogy mi van ott belül: a büdös láb…
P. M.: Bulgakov sötét, démonikus, de iróniával telt világán kívül milyen önazonos irodalmi élményeid vannak? Mely könyvek atmoszférái érintenek meg, befolyásolják a zenei világodat?
D. Y.: Camus-től szeretem A bukást nagyon, Csáth Gézát is szeretem. Most meg azt szeretném, ha csöndben maradnánk, hogy húsz percet spórolhassak magamnak, csendben elkezdeni a koncertet. Nagyon szépen köszönöm!
P.M.: Kérem, Korovjov úr, kérem..!
.
(Az ördögöt kísértette: Papp Máté konyhafilozófus)
.
[1] Mitől közös a piac?
A Közös Piac egy új kezdeményezés, amelynek célja kettős. Egyrészt szeretnénk minőségi kulturális produkciókat hozni a városba, másrészt pedig szeretnénk egy közösséget létrehozni azokból, akik fogékonyak az ilyen kulturális produkciókra.
A piac minden városban a találkozások helye. Nyitott tér, amely befogadja a világ legtávolabbi zugából érkező portékákat és vásárlókat egyaránt. A piac sokszínűség, izgalmas zsongás, kaland. Mi ugyanezt szeretnénk. Teret adni a világ távoli zugaiból érkező művészeknek, és a rájuk kíváncsi közönségnek. Találkozásokat szeretnénk, kulturális kalandokat, izgalmas tapasztalásokat.
A sokszínűség és nyitottság mellett ugyanakkor bizonyos értelemben mindenmentesek is vagyunk. A mi Közös Piacunkon nem számít a kor, a nem, a nemzetiség, a vallási vagy politikai hovatartozás. Mentesek vagyunk bármitől, ami megoszt, viszont nyitottak mindenre, ami összeköt.
Szívesen látunk mindenkit ezen a Közös Piacon, aki ilyesféle élményekre vágyik. Legközelebb a január 13-i Butterfly Effect koncerten. (A szervezők: Pócs Eszter és Libor Zoltán) LP Közös Piac | Facebook
[2] Petri Csathó Ferenc szegedi származású költő szabadalma: egy deci fehérborból és négy deci szódából (arányai megfelelnek az ún. sportfröccsének).
[3] A bandoneón (a feltaláló, Heinrich Band nevéből) szabad nyelvsípokkal működő billentyűs aerofon hangszer, harmonikaszerű légszekrénnyel. Elsősorban Argentínában és Uruguayban népszerű, a hagyományos tangózenekar fontos hangszere. Nem azonos a köznyelvben „tangóharmonika” névvel jelzett hangszerrel. (Forrás: Wikipédia)
.