Az utóbbi évtizedekben fokozatosan eltávolodtál a közösségi, illetve az élőzenétől; többnyire múltszázadi folklórgyűjtések anyagának „újrahasznosításával” foglalkozol. Milyen megfontolásból, miféle események hatására alakítottad ki azt a remixtechnikát, amellyel az archív felvételeket és a saját hangképeidet egymásra montírozod?
A Vízöntő zenekarral való utazásaim során sok olyan felvételhez jutottam hozzá, amelyekkel itthon még egyáltalán nem lehetett találkozni, a nyugati országok nagy lemezboltjaiban azonban már voltak „Afrika” meg „India” címkével ellátott polcok. Általában húsz márka volt egy ilyen lemez; ekkoriban a fizetésem egy részét különböző folklór albumokra költöttem, amelyeket azóta is őrzök, illetve használok. A ’70-es évek végén aztán megjelentek a Hungarotonnál olyan válogatáslemezek, amelyek a korai népzenei gyűjtések gyöngyszemeit tartalmazták – azóta sem hallottam ezeknél jobb archív felvételeket. Tizennyolc-húsz éves lehettem, és ebben az időszakban éppen az foglalkoztatott, hogy miből fogok táplálkozni, merre fogok elindulni, ha zenész leszek. Teljesen lenyűgözött a paraszti folklór; olyan erős hatást gyakorolt rám, hogy az ekkor megismert dalokra a mai napig emlékszem. A szövegmemóriám nem olyan jó, így általában csak az első versszakokat jegyzem meg, de a dallamok egy afféle eszköztárt alkotnak a fejemben, amelyből akármikor előhívhatom őket. A Vízöntő zenekarral aztán úgy döntöttünk, hogy megtanuljuk, meghangszereljük és elénekeljük a rongyosra hallgatott archívokon szereplő népdalokat. Egy darabig ezzel foglalkoztunk, mégsem tudtuk olyan tartalommal megtölteni, olyan zseniálisan előadni őket, mint azok az énekesek, akik ezeken a fantasztikus felvételeken hallhatók.
Amikor kiszálltam a zenekarból, elkezdtem saját projekteken gondolkodni, de mivel sosem voltam nagy énekes vagy szólóhangszeres, nem tudtam egyedül megvalósítani az ötleteimet. A nyolcvanas években Sebestyén Mártával, később Szalóki Ágival, majd Paizs Mikivel alapítottunk formációkat és adtunk koncerteket, de ahogyan telt-múlt az idő, nekem egyre kevésbé volt kedvem koncertezni, utazni, cipekedni, fel-, aztán leszerelni a színpadot, végigcsinálni ezeket az iszonyatos fizikai munkát igénylő tortúrákat. Ráadásul ekkorra már olyan állapotban voltak a magyar zenekarok, hogy mindenki három-négy formációban és hat-nyolc produkcióban játszott; az is rengeteg energiát igényelt, hogy összeszervezzünk hat embert, egyeztessünk egy próbát vagy egy koncertdátumot. (A ’80-as években még erkölcstelenségnek számított, ha valaki nem csak egy zenekarban játszott; a Vízöntőben is nagy feszültséget keltett, amikor csináltam egy saját lemezt ’87-ben, mert akkor ez még nem volt szokás…) Tehát felkértem különböző, egytől egyig zseniális énekeseket, de rá kellett jönnöm, hogy senki nem tudja azt, amit ezek az öreg nénik és bácsik tudtak. Ők ugyanis mindenféle manír nélkül, abszolút hitelesen és természetesen énekelték ezeket a dalokat.
A 2003-mas Danubian Trances című lemezen már fel tudtad használni az eredeti felvételeket.
Igen, és úgy voltam vele, hogy ha már lehetőségem nyílt az archív anyagok ilyen jellegű feldolgozására, akkor ne csak az énekhangok, hanem a hangszeresek is a messzi múltból szólaljanak meg – mintha a sírból szólnának. Nagyon jókor jött nekem a technológiai robbanás, mert kiderült, hogy mindent lehet digitalizálni, ez pedig lehetővé tette a számomra, hogy mintegy körbehangszereljem ezeket a csodálatos énekeseket. Többnyire háború előtti felvételeket használtam, így már a nyersanyagok hangminősége is különleges volt, mivel egyes hangszínek fokozatosan „lekoptak” róluk – szoftverrel nem is nagyon lehet előállítani ilyen hangtereket. Az anyaggyűjtés során összeszedek egy mappába olyan felvételeket, amelyeket érdekesnek találok, amelyekről úgy érzem, hogy van erejük, és szólhatnak majd valamiről, de ebben a munkafázisban még nem szoktam tudni, hogy mi lesz az a vezérfonál, amire majd fel lehet fűzni ezeket a dal(lam)okat.
Az új, novemberben megjelenő lemezem címe Az eladott lány, alcíme (avagy stílus-meghatározása) turkish remix lett. Számomra valamilyen módon a szomszédban zajló háború adja ennek aktualitását, de a munkafolyamat nem azzal a szándékkal kezdődött, hogy írok egy lemezt, ami a háborúról vagy a török hódoltságról szól. Mindez menet közben alakult ki. Amikor az ember zenei mintákból dolgozik, nem tudhatja előre, hogy azok hogy s miként fognak egymásra hatni. Össze kell próbálni őket, és akkor lassan kirajzolódik előttem, hogy az adott lemezanyag miről is fog szólni. Az új album tartalmát képező balladák és dalok szintén a fejemben voltak húsz éves korom óta. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy abban az időben jóformán arról szólt az életünk, hogy ezeket az anyagokat hallgattuk. Úgy gondolkodtunk ezekről a zenékről, mint az örökségünkről, amit szabadon használhatunk. Ma már nem ilyen egyszerű ez sem, változtak a törvények, elég sok engedélyt be kell szerezni bizonyos intézményektől ahhoz, hogy ezekkel a felvételekkel tudjak dolgozni.
Saját gyűjtésből származó felvételek is szerepelnek az albumon?
A két gyerekdalt én vettem fel: „kölcsönkértem” két kisgyereket egy zeneiskolából, a Katalinkát és a Gólya gólya gilicét ők éneklik a lemezen. Igazán csak akkor realizálódott bennem ezeknek a szövegeknek a brutalitása, amikor elkezdtem hallgatni azokat a balladákat, amelyekben a török kifejezetten mint agresszor van megemlítve, ezek pedig felidézték bennem a régóta ismert gyerekdalokat. Tudjuk, hogy a török hódoltság alatt magyar falvakat égettek fel, tízezrével hurcoltak el fiúkat, lányokat, gyerekeket, akiket a Balkán egész területén piacokon árultak. Bizonyos balladaszövegekből azonban kiderül, hogy olyan is előfordult, hogy maga az anya adta el a gyerekét a töröknek, ami nekem már önmagában is nagyon megrázó, hiszen ha valaki eladja a saját lányát, az a jövőjét, sőt, magát az életet adja el…
Ezek nem világos szerkezetű, hanem balladai homályba burkolózó, sejtetésekkel teli szövegek, így össze-összemosódnak bennük különböző drámák. Az egyik balladában egy anya útra kel, hogy meglátogassa a legkisebb lányát, aki egy szultán háremhölgyeként Törökországban nagyasszonnyá vált. Az anya koldusként jelentkezik be hozzá, a lány pedig elhajtja, sem vizet, sem kenyeret nem ad neki. Nem egyértelmű, hogy az eladása miatti bosszúból veszi-e semmibe, egyáltalán felismeri-e az anyját. Vagy van egy ilyen sor is, hogy „készülj lányom készülj, mert elárultalak, s kinek anyám kinek, s a török sereginek”… Ezek a szövegek nagyon súlyos események lenyomataiként keletkeztek, de a felvételeken teljesen higgadtan, hihetetlen nyugalommal éneklik el őket. Ez a Készülj lányom egy drámai párbeszéd, a drámaisága mégis be van csomagolva ebbe a kimért beszédmódba, így azt gondoltam, hogy ezt valamilyen módon ki kell bontanom, ki kell fejtenem.
Amikor ott tartottam, hogy ennek az anyagnak a törökökről kellene szólnia, kitört a háború Ukrajnában… És újra azzal szembesülhettünk, hogy ezt az egészet a lakosság viszi el a hátán. Őket hurcolják el, erőszakolják, kínozzák, ölik meg – hiszen erről szól minden háború. Ez egyfajta rituálé: az agresszor elégtételt vesz a civileken. Itt és most ismét ez történik, úgyhogy ez baromira érzékennyé tette ezt a török témát. Az anyagok nem szólhatnak konkrétan a háborúról, nem is kell erről szólniuk, mégis van bennük valami közös, amiből kirajzolódik egy történet, én pedig ehhez a történethez rendelem a többi hangot.
Ezek szerint nem véletlen, hogy ez az album jóval szövegcentrikusabb, mint a korábbi munkáid. A lemezen több olyan tétel is van, amely – a szövegét illetően – nem közvetlenül kapcsolódik a török megszálláshoz: a Kicsi madár vagy a Menyecske című szám egészen más kontextusba kerül azáltal, hogy a balladák közé ágyazva mintegy részévé válik az eladott lány sorsvázlatának.
Igen, a szövegekre itt jobban odafigyeltem. Szép, költői sorokkal találkozhatunk a folklórban, de lássuk be, általában nincs aktualitásuk. A költészettől és a dalszövegektől ma már mást várunk. A Vízöntő zenekarban is mindig kínlódtunk azzal, hogy ne csak szépen zenéljünk, de legyen tartalma is annak, amit csinálunk. Akkor sem volt könnyű, és most sem egyszerű olyan szövegeket találni, amelyeknek a jelenkor számára is érvényes mondanivalójuk van. Miután megjelenik egy lemezem, mindig pánikba esek, hogy a következő évben min fogok dolgozni, mert egyre kevesebb olyan anyag van, amit fel tudok használni. (Bár a mai szoftverekkel már ki tudom javítani az archívok kisebb hibáit, és tudok valamennyit tisztítani a hangminőségen; ezeknek a felvételeknek viszont van egy olyan hátrányuk, hogy kevés köztük a zeneileg is tiszta, illetve krákogás- és köhögésmentes anyag.) Úgy gondoltam, hogy a térben Ázsia felé kéne menni, az időben pedig vissza a sámánok koráig. Sok mindent meghallgattam, de valahogy semmi nem akart jól megszólalni. Aztán amikor szembejöttek ezek a balladák, eszembe jutott, hogy a török népzenei archívumokba is bele kéne hallgatni. És rögtön kiderült, hogy ezek a felvételek rettentően izgalmasak, éppen azért, mert a kimérten, higgadtan énekelt szövegeket jól ellensúlyozzák a török zenékben zokogó hangszerek. A moldvai balladák kíséreteként megszólaló, fájdalmas, siratószerű szólamok nagyon nagy erővel fejezik ki azt a drámát, amely a szövegekben implicite benne van. Amikor összeeresztettem ezt a két világot, tudtam, hogy jó nyomon járok, de nem sok olyan, használható minőségű felvételt találtam, amelyeknek a szövege valamilyen módon a török hódoltságról szólt. Azt gondoltam, hogy nem megyek olyan messzire, ha a türk – azeri, kazah, kirgiz stb. – népeknek is utánanézek, mivel ezeken a területeken is végeztek nagy gyűjtéseket. Sipos János „találmányai” is hozzáférhetőek az interneten; ezrével hallgattam a felvételeket, mire megtaláltam azokat, amelyekre szükségem volt a (nem közvetlenül a törökséghez, inkább a címszereplőhöz köthető) szövegekhez. Rengeteg olyan motívummal, stíluselemmel találkozunk a saját folklórunkban, amely – őseink évszázados vándorlásai során – a türk népekkel való érintkezés, együttélés révén szervesült a népzenénkben. A pentatónia, valamint az ereszkedő dallamvonal is ázsiai eredetű. Szóval kipótoltam az anyagot a türk népek hangszerszólóival, de ezt nem szerettem volna részletezni a CD borítóján, mivel ez az album nem egy tudományos munka.
Természetesen egy kevésbé szöveghangsúlyos albumban is tetten érhető egyfajta történetiség, sőt, nemcsak az egyes számoknak, de a hangoknak és a szólamoknak is megvan a maguk dramaturgiája. Ennek az új lemeznek azonban kifejezetten meghatározó a narratív dimenziója, így még nagyobb jelentősége lehet annak, hogy milyen sorrendben követik egymást a tételek…
A sorrend szempontjából fontos volt a Készülj lányom in medias res-szerű megszólalása. Az eladott lány pedig egy tematikus köre ugye a magyar népballadáknak. Miután elkezdett bennem összeállni, hogy nagyjából miről fog szólni ez a lemez, többé-kevésbé tudatosan kialakítottam magamban egy történetet. Az archív felvételeken (akár a hangminőség miatt, akár a különös, távolinak ható nyelvezet okán) nem mindig érthető tisztán, hogy az adott előadó miről énekel, így a szövegek csatolva lesznek a CD-hez, hogy a hallgatók is megismerkedhessenek ezzel a balladisztisztikus szövegvilággal, és kialakíthassanak magukban egy saját történetvezetést. Mindenki becsatornázhatja ezt az anyagot oda, ahová az ismeretei engedik – számomra leginkább az agresszor és az áldozat találkozásáról szól. Talán az sem elhanyagolható ebből a szempontból, hogy az ukránok szenvedéséről nem csak a hírekből hallottam, hanem egyfajta személyes érintettségem is van. A háború kitörésének másnapján ott voltunk a Keleti pályaudvaron, és mivel a rokonságban pont megüresedett egy lakás, ezt fel tudtuk ajánlani egy menekült családnak, majd amikor ők továbbálltak, egy másiknak, és így tovább, egészen a nyár végéig. Tehát kapcsolatba kerültem némely menekülttel, nagyjából megismertük a sorsukat, elmondták, hogy mindent otthagytak, mindenük elveszett, mindenüket porrá zúzták… Szóval ez számomra egy személyes ügy is, de a mű nyitott. Eléggé szubjektív, hogy kinek miről szólhat, mivel mindez végső soron a befogadóban jön létre.
Vannak esetleg olyan terveid, hogy a közeljövőben valamilyen úton-módon (mégis) élőben is bemutatod a munkáidat, vagy csak az online térben, CD-ről, internetes feltöltéseken keresztül tudjuk majd meghallgatni az albumot?
Én már csak ilyen stúdiólemezeket csinálok, bár a színpad lenne az igazi, sőt, ma talán egyedül az élőzene lehet működőképes. A zeneiparnak abban az értelemben vége van, hogy a zene ma már nem eladható. Ezt nem csupán panaszként mondom, mivel én is abból dolgozom, hogy szinte végtelen mennyiségű hangmintához férek hozzá az interneten, többnyire ingyen. Bár én imádom azt, amikor „rámzúdul” az internet, és a világ minden zenéjét, száz meg száz variációját hallgathatom meg; ám ennek az az ára, hogy én sem tudok eladni semmit, mivel az érdeklődők inkább online hallgatják meg az egyébként is rétegzenének számító lemezeimet. Ezeket az albumokat igazából már csak magamnak csinálom, mert bár most is úgy gondolom, hogy ez a török remix lesz az utolsó, mindig találok valamit, ami felkelti a figyelmemet. A rendkívül erős és hiteles archív felvételek között azonban tényleg egyre kevesebb a használható, de általam még nem használt anyag. Mással pedig nem szeretnék foglalkozni. Biztosan találnék még nyolc-tíz dalt, de az is fontos lenne, hogy ezeknek legyen valami közük egymáshoz; hogy találjak egy nézőpontot, ahonnan ezeket egybelátom. Az előző albumomnál, a Nachtmusiknál háború előtt készült szaxofon- és trombitaminták kerültek elém, így ott a korabeli folklór felvételeket egy békebeli kávéház hangzó atmoszférájába helyeztem.
Nagyon különös, ahogyan ez a két világ együtt megszólal, de működik, és a befogadó a végeredményt koherensnek hall(hat)ja, mert létrejön egy olyan hangtér, melyben a paraszt néni és a kávéházi jazz-zenész találkozhatnak. Olyan nézőpontot kell tehát találnom, amely széles horizontra enged rálátást. A moldvai balladákat magyar népzenékkel is „meghangszerelhettem” volna, de azt hiszen, hogy az ellenség oldaláról, az ő zenéikkel sokkal izgalmasabban és komplexebben tudtam feldolgozni ezt a történetet.
Beszélgetőtárs: András Tamara