(rendtársamnak, Jász Attilának)
.
sötétben locsolni a kertet, már majdnem eső, a sötét
ott van minden esőben, érezni, ahogy nő fel benned,
buja és mégis kopár növény, több, mint magány, kevesebb
mint egyedüllét, minden abba a tengerbe merül, ami
visszahúzódott a növénybe, a növény az állatba, az állat
az emberbe, még azt sem tudod, bíztatás vagy vigasztalás,
ami most hozzád ér, még nem zárult össze a növénybe,
állatba, emberbe visszahúzódott tenger, csak két külön
hullámzó szárny, ami nem tudja, madár vagy angyal, mi a halálnál
inkább test, most nincs más, csak a szag, ősibb, mint a félelem,
sötétben locsolni a kertet, megalapítani egy rendet, érezni, ahogy
minden mindeneken túlterjed, legeltet, pedig most épp te eteted,
a víz közelebb hozza szagát, rendtárs, egy ilyen felföldi tájon
most utaztam át, felhőket megakasztani egy névtelen domb
elég volt, ezt a névtelenséget kerestem, mi megakasztja a felhőket,
egyetlen szerelmet hagyott rám, hogy lélegezzem tovább.
.