Az emberiség fenntartói
.
Régóta reménykedem az ismeretlenek nagy számában,
hogy vannak köztük, akik az emberiség fenntartói,
akik örök értékekért
és örök törvényekben élnek.
.
Bármilyen kevesen vannak,
elég sokan lehetnek ahhoz,
hogy ha eljön az idő,
kigyújtják a lélek tüzét,
s az emberiség nagyszerű, boldog jövője
elkezd valóra válni.
.
Régóta remélem,
hogy ez a folyamat
már el is kezdődött.
.
Életünk és értelmünk a Világegyetemhez tartozik
Manapság az emberek kezdik szem elől veszíteni, hogy a valódi boldogság legfőbb biztosítéka az, hogy értelmes életet éljünk, hogy a boldogságunk akkor teljes, ha tudjuk, érezzük, hogy az életünknek van értelme. Személyes boldogságunk szorosan össze van kötve családunk, nemzetünk, az emberiség jövőjével, boldogságával vagy boldogtalanságával, az élet végső sorsával a Világegyetemben. Minden jó, ha a vége jó. Az érzéki örömök valódi lelki-szellemi kiteljesedés nélkül felületesek, hiányérzettel járnak, mert a boldogság csak legmélyebb szintjén maradéktalan. A boldogság legmélyebb szintje pedig a lelki-szellemi fejlődés, az élet végső értelmének átélése és valóra váltása. Az élet végső értelmének biztosítása elkerülhetetlenné teszi a végső valósággal, a Világegyetem végső alapjaival való kapcsolatunk megértését.
Az emberi értelem attól emberi, hogy egyetemes, tehát képes átfogni az egyetemes létezés világát, a világegészet, a Világegyetemet, és képes megtalálni az ember helyét a Világegyetemben. S ha tudjuk a helyünket, tudjuk azt is, mi a szerepünk a Világegyetemben. Egy olyan lénynél, mint az ember, akinek az a lényege, hogy egyetemes értelemmel bíró lény, nem hagyhatjuk figyelmen kívül életünk értelmének kérdését. Mi a helyünk a Világegyetemben? Az életünket, az értelmünket nem a társadalomtól, hanem a Természettől, a Világegyetemtől kaptuk. Helyünket a Világegyetemben nem a társadalomtól kaptuk. Miért hozta létre a Világegyetem az embert? Mi az ember hivatása a Világegyetemben? Mi az életünk értelme annak a Világegyetemnek a számára, amelytől az életképességünket, értelmi képességünket kaptuk?
Hogyan tudjuk az életünk értelmét felfedezni, és ennek fényében biztosítani, mindennapi életünkben, életvezetésünkben, hogy az életünk értelmének megfelelően cselekedjünk? Minden tettünk attól boldogít, hogy úgy látjuk, úgy érezzük, hogy van értelme, amit csinálunk, mert előbbre viszi a világot, előbbre viszi az életet. Hogyan gondoskodhatunk arról, hogy az életünknek legyen értelme? Ehhez végig kell gondolnunk a következő egyszerű, néhány lépésből álló, és nyílegyenesen a célhoz vezető gondolatmenetet.
Két lépés, ami elvezet az élet értelméhez
Először is, földi életutunk végessége esetén csak akkor lehet az életutunknak értelme, ha az életünk értelme fennmarad a földi életutunk után. Hogyan tud fennmaradni? Az egyik módot az adja, hogy nemcsak testi, hanem lelki és szellemi lényként is a Világegyetemhez tartozunk, s így az életünk során átélt és létrehozott lelki és szellemi értékek bekerülnek a Világegyetem életébe. A másik mód, ami szintén nem lényegtelen, az, amelynek révén életünk értelme tovább él családunkban, utódainkban, lelki-szellemi közösségeinkben, a kultúrában, az emberiségben, végső soron a Világegyetemben. Az életünk végső, örökké fennmaradó értelmének biztosításához az emberiség életének is a végsőkig maradandónak kell lennie. Ezzel elérkeztünk a második lépéshez. Elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: mi lesz az emberiséggel a Naprendszer pusztulása után? Világos a válasz: csak akkor maradhat fenn ezután is az élet értelme, ha nemcsak a mulandó anyagiakban rejlik az életünk értelme, hanem az örökérvényű lelki és szellemi értékekben. Ezen az úton is az örök értékű érzések és örök értékű gondolatok világáig jutottunk. Az élet értelme az öröklét világába vezet. Létezik ilyen világ, túl a mulandóság világán, ami értelmet ad a mulandóságnak is?
Tágabb értelemben minden életnek van végső értelme, hiszen minden életút egésze bekerül minden élet könyvtárába, a megtörtént, örökre megmásíthatatlan események összefüggésrendszerébe, a múltba, amely számtalan szálon tovább él bennünk, genetikánkban, nyelvünkben, kultúránkban, történelmünkben, a lelki és szellemi átöröklésben. Földi életutunk egésze mindenestől az okok és okozatok kozmikus láncának része marad. Minden döntésünk erkölcsi bizonyítvány arról, hogy mi mennyire fontos számunkra. És mivel egyedi lények vagyunk, minden döntésünkben olyan erkölcsi állásfoglalás fejeződik ki, amit csak mi alkothatunk meg vagy mulaszthatunk el. Minden döntésünk összességével, életutunk egészével hozzájárulunk a végső tanulsághoz. Látnunk kell, hogy végső soron nem közömbös sem a számunkra, sem mások, sem családunk, sem nemzetünk, sem az emberiség élete, sem a földi, sem a kozmikus élet számára, hogy hogyan döntünk. Életutunkat életvezetésünk határozza meg, életvezetésünket pedig a döntéseinkben rejlő következetesség, alapvető döntési rendszerünk. Életünk döntő kérdése, hogy ez a döntési rendszer összhangban áll-e az élet végső értelmével. A tanulságok akkor kapnak értelmet, amikor – és akkora értéket kapnak, amennyire – a kozmikus összefüggésben jóra, szépre, igazra vezetnek. Az Egy az a nézőpont, ami tetteink végső mérlegét megvonja.
Legmélyebb boldogságunk biztosítása összeköt bennünket az Örökkévalósággal
Életünknek akkor lehet végső, örökké fennmaradó értelme, ha létezik az Örökkévalóság, az örök életet élő és tovább éltető Élő Világegyetem lélek- és tudatközpontja. Ez az Örökkévalóság igazságérzetünk belső, velünk született magja. Ez az Örökkévalóság az egyetemes, azaz a Mindenséget átfogni képes értelem, az örök élet, a halhatatlanság vágyának velünk született forrása. Ez az Örökkévalóság életünk értelmének valódi, legmélyebb biztosítéka. Ezzel az Örökkévalósággal kell minél szorosabban összekapcsolódnunk ahhoz, hogy teljes életet éljünk, teljes emberré váljunk. Olyan szorosan, hogy ’fél lábbal’ mindig az Örökkévalóságban éljünk.
Az Örökkévalóság saját idejében él
Az Örökkévalóságban élő Világegyetem nem abban az egyvonalú, az anyagi mulandóság sorrendisége által meghatározott időben él, ami a 21. században az életünket egyre kizárólagosabban véges, és egyre szűkebb szellemi és lelki keretek, korlátok közé zárja. A Világegyetem ugyanis minden létező egységes egésze, értve ez alatt az anyag, a lélek és az értelem világának egységes egészét. Mivel a Világegyetem minden létező egységes egésze, rajta kívül nincs és nem is lehet létező, maga a végső valóság. Maga a teljesség, a Mindenség. A végtelen, élő Egy. Nincs rajta kívül eső világ, csak belső világa van – olyan, mint egy elme, kozmikus lélek és kozmikus értelem egysége. Maga a kozmikus érzésvilág és gondolatvilág, természeti törvényeivel, kozmikus alapelveivel, érző-, gondolkodó- és cselekvőképességével. A Mindenség nem egy rajta kívül létező térben és időben létezik; saját létmódjában, zenei és logikai sorrendiségben, a gondolkodás, a lelki-szellemi élet idejében él. Az Örökkévalóság életében az érzések és gondolatok szerveződnek örökérvényű érzésformákká, törvényerejű érzésekké, zenei világokká. Az Örökkévalóság életében az örökérvényű gondolatok élik életüket, folyamatosan gazdagodva az értelem kimeríthetetlen lehetőségeinek vonzásában; örök igazságok szerveződnek matematikai, logikai építményekké, minden élet értelmének boldogító gondolatvilágává. Az emberi élet értelme az Örökkévalóság létén vagy nemlétén, a Világegyetem élő vagy élettelen voltán áll vagy bukik.
Ez az a döntő pont gondolkodásunk számára, amely képes arra, hogy mindent megváltoztasson, mégpedig minden élet javára, az emberiség átfogóan egészséges, boldog és értelmes, hosszú távon fenntartható jövője számára: a Világegyetem élő voltának megértése. Ezt a döntő pontot a legmegbízhatóbb tudásrendszer, a tapasztalati és logikai érveket egységesen rendszerező tudás, a Természet egészének tudománya, az anyag, az élet és az értelem tudományait egybefoglaló átfogó tudomány világítja meg. A Természet egészének tudományához az élet természetét, s ennek alapján az élet és a Világegyetem kapcsolatát vizsgáló tudományok is hozzátartoznak. Ezek a köztudatba be nem került tudományágak a biocentrikus kozmológia, az asztrobiológia, az antropikus kozmológia, az élet eredetét kutató tudományágak, a sejtbiológia, a Gaia-elmélet és a mindezekre magyarázatot adó elméleti biológia, Bauer Ervin elméleti biológiája. Mindezek együttesen áttörést jelentenek, kétségtelenné és közérthetővé teszik, hogy a Világegyetem alapvetően élő természetű, mert az élet legalapvetőbb természettörvényén, az egyetemes életelven alapszik, amely a Világegyetemben mindenhol az élet számára kedvező feltételek kialakulása felé tereli a fizikai folyamatokat. Ez az egyetemes életelv az, ami átfogja, élővé és egységes egésszé teszi a Világegyetemet. Megtaláltuk a Világegyetem végső alapjait, a három kozmikus alapelvet, amelyek közül az egyik, az életelv, magában foglalja a másik kettőt. S ha a Világegyetem legalapvetőbb lényege az, hogy él, és örökké él, és nincs rajta kívül semmi, ami megakadályozhatja, akkor az élet sorsa végső soron győzelemre ítéltetett.
Az élet idézi elő az igazi okokat, a fizikai okok csak az élet által kijelölt célokat váltják valóra
Akárcsak szervezetünkben, ahol a biológiai ok az első, mert akaratunkkal, érzéseinkkel és elhatározásainkkal képesek vagyunk testünk anyagát mozgatni, a Világegyetemben is a biológiai okok irányítják a fizikai folyamatokat. Ez azt jelenti, hogy a Természet oksági rendjében az élet alapvető, a döntő, és nem az anyag. Emberképünk számára ez azt jelenti, hogy alapvetően nem atomokból állunk, ahogy a modernitás sugallja, hanem kozmikus, egyetemes, mindannyiunkban közös életösztönből és cselekvőképességből, s az ezekből fakadó, a kozmikus életösztönnel összhangban álló természetes érzéseinkből és gondolatainkból.
Az Élő Világegyetem a kozmikus érzések és gondolatok világában, az Örökkévalóság idejében él. S mivel a Világegyetem egészét az az életelv teszi egységes, élő egésszé, végtelen életet élő Eggyé, amely bennünket is áthatva a mi életösztönünk, bennünk él az egész Világegyetem, bennünk él az Örökkévalóság fénye. Az életösztönünk a Mindenséget örökké éltető erő. És belső világunkban közvetlen hozzáférést kaptunk ehhez a kozmikus csodához, a Mindenség legnagyobb titkához. Szorosan együtt él velünk, akár tudomást veszünk róla, akár nem. Rajtunk áll, mennyire és hogyan élünk ezzel a világcsodával. Emberközeli Világegyetemben élünk.
Az egyetemes együttérzés az emberi természet alapja
A bennünk rejlő kozmikus életösztön az átfogó valóságban élésre ösztönzéseivel egyfajta kiemelkedést biztosít a kizárólag anyagi világhoz kötődő életmódból, olyan felülemelkedést a körülmények felett, amely, mint gondolkodóközpontja, a kozmikus értelem, arra irányul, hogy végső értelmet biztosítson minden életnek. Lehetővé teszi életünk átfogóan egészséges, boldogító és hosszú távon fenntartható irányítását, mert az életösztönünk maga az egyetemes életelv, lelkünk világának legmélyebb alapja és forrása, amely a boldog élet megvalósítására ösztönöz minden élőlényt, amely minden élet javára irányul, s ezzel az irányultságával mintegy megvilágítja az utat az egyetemes értelem előtt. Ez az egyetemes életelv az, amely éppen egyetemességéből fakadóan elválaszthatatlan attól az egyetemes értelemelvtől, amelynek valóra váltására a földi élővilágban az emberiség hivatott. Ez az egyetemes életelv az, amely az egyetemes élet javára irányulva kigyújtotta az egyetemes értelem vágyát, az egyetemes élet jólétének földi érvényre juttatására szolgáló értelmet, amely elindította az emberré válást. Az ember attól ember, hogy képes egyetemes együttérzésre, képes életét az egyetemes együttérzés által megvilágított úton haladva az egyetemes élet javára fordítani, jobb hellyé tenni a Földet, mint amilyen az emberiség nélkül lenne. Az egyetemes együttérzés óriási lelkierővé válik, ha a bennünk élő, emberközeli Világegyetemre támaszkodik. Nélküle az emberi értelem elveszti emberi jellegét, kozmikus hatókörét, eredeti motivációs rendszerét, elidegenedik a kozmikus értelem erejétől, rövidlátássá, csőlátássá válik, és elveszti önmaga képességeibe vetett hitét.
Az életelv akkor segít élni, ha figyelembe vesszük, hogy létezik
Az életelv az a természettörvény, amely folyamatosan ösztönzi az élőlényeket arra, hogy minél teljesebben és tökéletesebben éljék az életüket, s ennek érdekében mozgósítsák minden fizikai, lelki és szellemi képességüket és energiájukat. Az élet biztosítja az ehhez szükséges energiát. Sejtjeink, szervezetünk összhangban áll az életösztönnel, feltöltik magukat az életenergia teljével mindaddig, amíg az életösztön figyelmen kívül hagyásával, téves életfelfogásunkkal és életvitelünkkel ezt nem nehezítjük meg. Ha figyelembe vesszük ezt a belső ösztönzést, ami arra irányul, hogy minden energiánkat, életképességünket és értelmi képességünket az élet javára fordítsuk, akkor óriási többlet-energiára, boldogító életérzésre és életvezetési képességre teszünk szert. Az életelvnek megfelelően az élőlények soha sincsenek tétlen, tehetetlen állapotban, szüntelenül munkát végeznek fizikai, érzelmi és értelmi jól-létük lehető legmagasabb szintjének elérése érdekében. Az életelv az élet átfogó, egyéni, közösségi és kozmikus, testi, lelki és szellemi javítására, tökéletesítésére, felemelésére ösztönöz. Röviden, az életelv a virágzás, a boldogulás, a kiteljesedés törvénye. Az életelv cselekvésre ösztönöz, arra, hogy életünket a lehető legnagyobb mértékben egészségessé, boldoggá és értelmessé tegyük. Csak abban a mértékben éljük az életünket, amennyire hozzájárulunk életünk, lelki és szellemi képességeink felemeléséhez. Az élet felemelő ösztönzése hajt bennünket a legmagasabb életminőség, a teljeskörű és mélyreható testi egészség, boldogság és tisztánlátás felé mind egyéni, mind családi, közösségi, társadalmi életünkben, mind emberi mivoltunkban.
Hétemeletes Élő Világegyetem
Minden élet a Természet része, s így szükségképpen a Természetben valósul meg. A Mindenség szintjén fennálló tökéletes életegység a Földön nemcsak egy, hanem több szinten valósul meg, s ezek között átjáró is van, szorosan összefüggnek és kölcsönhatnak egymással. A kozmikus élet hétemeletes palotában lakik, amelynek legfelsőbb emelete maga az Ég. Mi, emberek is ebben a kozmikus palotában lakunk, s életünk egyszerre zajlik mind a hét emeleten. Az egyik emelet sejtjeinké, másik egyéni életünk világáé, harmadik családi életünké, negyedik nemzetünké, ötödik az emberiségé, hatodik a földi élővilágé, s a hetedik az Ég. Természetadta erkölcsi elkötelezettségünk, hogy ezek javára éljük életünket, ezek javára hozzuk meg döntéseinket, olyan egységes döntésrendszert fejlesszünk ki, amely ezek javára szolgál. Felelősséggel tartozunk irántuk. Mindegyik egyformán lényeges az életünk teljességéhez. Lelki-szellemi egészségünk lényeges szempontja, hogy egyensúlyt tudjunk tartani az egyszerre hét szinten zajló élettel. Az életelv összeköt bennünket, összeköti életminőségünket egymással, beleértve minden embert, minden élőt, mindenkit, aki valaha élt. Legszemélyesebb magánügyünk, hogy gondoskodjunk az egyetemes élet minél szebbé, jobbá, értelemmel telítettebbé válásáról, beleértve mindent, amit a társadalom létrehoz.
Két lábbal állunk a valóságban: a végső és a földi, az ünnepi és a mindennapi életben egyszerre
Az emberi élet természetéből adódóan két lábbal áll a valóságban: egyik lábával a lelki-szellemi Végtelenben, az Örökkévalóságban, másikkal a végességhez, a Földhöz, az emberiséghez, nemzetünkhöz, családunkhoz és sejtjeinkhez kötött világban. Az Örökkévalóságból nyerjük az erőt, a célt, a biztosítékot szellemi-lelki kiteljesedésünkhöz, ma már szokatlanul ható szóval, üdvösségünkhöz. Az emberi élet üdvözülésre, boldogulásra, értelmes, boldog és teljes életre hivatott, szövetségben a kozmikus erőkkel, szövetségben a földi élettel, az emberiséggel, nemzetünkkel és családunkkal, felelősséggel sejtjeink élete és egészsége iránt. Ehhez egyik lábunkkal az Örökkévalóságban kell járjunk, másikkal a földi világban.
Az ősi emberiség ismerte a végső valóságot
És ez mindig is így volt. Az önmagát minden kultúra mércéjének tekintő modernitás által valótlan fényben beállított ősi emberiség túlnyomó része mindig is az Örökkévalóság körkörös és a földi világ ’egyvonalú’ idejében élt, egyszerre. Az Örökkévalósággal, az örökké élő Egy-gyel való összekapcsolódásból merítette az ősi emberiség az erőt ahhoz, hogy a földi világ megpróbáltatásaival megbirkózzon, hogy a végtelenség földi képviselőjeként tudjon cselekedni. Ez az indíttatás hozta létre az ősi ünnepeket, amelyek erőt és irányt adtak a mindennapokhoz. Ebben rejlik a hagyományos társadalmak életfelfogásának a lényege. Ahogy ezt Eliade is megírta a Szent és a profán és Az örök visszatérés mítosza című könyveiben, az ősi kultúrák többsége ismerte a végső valóságot, kozmikus összefüggésrendszerben gondolkodott. Kozmológiai mondáik szerint – például – mindannyian a Szentséges Egy köldökéből születtünk. Úgy járt az ősi ember a Földön, hogy eközben lélekben és szellemben az Örökkévalóságban járt. A közösségi ünnepek egyfajta időkapuként működtek, kiemeltek az egyvonalú időből, összekötöttek az Örökkévalóság végső, önmagában kiteljesedő, körkörös idejével. Manapság viszont egyre jobban elszakadunk az Örökkévalóságtól. Gondolkodásmódunk, életünk egyre egyoldalúbbá válik, egyre jobban elmerülünk ebben az egyvonalú, önmagában végső soron értelmetlen időben. Az Örökkévalóság nélkül az élet felületessé, üressé, feszültségekkel terhessé, nehezen elviselhetővé, s földi életutunk végére vonatkozóan a teljes testi, lelki és szellemi elpusztulás rémképével fenyegetővé válik.
Mai világunk az ősi ember szemével, az emberiség ősműveltségének fényében
Most gondoljuk el mindezt annak az embernek a szemével, aki az emberiség ősműveltségének fényében látja azokat az évezredeket, tíz- és százezer éveket, amelyek alatt az emberiség fél lábbal az Örökkévalóságban élt, és ezen az alapon építette földi életét. A sokkal rövidebb időszakra visszatekintő modernitás egyre többünket egyre kizárólagosabban az egyvonalú időre korlátoz. Az elmúlt évszázadokban szinte teljesen kiiktatta a mélyreható gondolkodást. A végső valóságról való gondolkodást, vagyis a minden ember számára nélkülözhetetlen valóságismeretet először elvont és jószerivel meddő metafizikává változtatta, s miközben maga él a metafizika minden mást alapvetően meghatározó erejével, s az anyag végső valóság voltának metafizikai tételét vitán felül állóként tünteti fel, a köztudattól a metafizikát a 19–20. századtól kezdve mindenestül megtagadta. S mivel a kozmikus élet a végső valóság, a modernitás az élet lényegétől való eltávolodást erőlteti.
Gondoljuk el, milyen hatalmas veszteséget jelent ez. A végső valóság távlatai nélkül be vagyunk zárva a társadalom által meghatározott keretek közé, ki vagyunk rekesztve az Élő Világegyetem eszméjének alapos ismeretéből és lényegének megértéséből. S ha a társadalom kisiklott, ahogy azt már Sztrabón és Shakespeare is kifejezte, sőt, ha éppen metafizikai szinten siklott ki, vagyis a leglényegesebb, legalapvetőbb szinten, akkor társadalmi meghatározottságunk életünk legmélyebb szintű kisiklására vezet. S mivel a mélyreható gondolkodástól a modernitás valóság egészétől elrugaszkodott gondolkodásrendszere a köztudatot egyre jobban elzárja, szinte lehetetlenné válik, hogy rendbe jöjjenek a dolgok a Földön. Ezen a legmélyebb valóságszinten, a végső valóság szintjén idegenedünk el valódi énünktől, emberi természetünktől, magától a végső, minden mást alapvetően meghatározó valóságtól. A kisiklott társadalom jobb ügyhöz méltóan, rendkívüli alapossággal és körültekintéssel kidolgozott hatásrendszerének alávetve legmélyebb, vagyis valódi, legfontosabb énünk fenyegetve, elevenen eltemetve érzi magát. És ez a társadalom minősíti magát a legboldogabbnak a Földön, a felszínes boldogság mérőszámai alapján, miközben éppen a legmélyebb szinten a legteljesebb a boldogtalanság.
Felmerül a kérdés: hogyan juthatott odáig az ember, hogy saját legfőbb boldogságának biztosítékát elfeledje, és fejét a homokba dugó struccként elzárja gondolkodását az élet végső értelmének biztosítéka elől, és feladja lelki-szellemi üdvösségének, emberi kiteljesedésének keresését? Hogyan hagyhatjuk boldogságunk legfőbb biztosítékát figyelmen kívül? Olykor még a köszönésben: „Üdv! Légy üdvözölve!” is az üdvözülésre, az életünk végső értelmének elérésére hívjuk fel a figyelmet, s ebben még visszaköszön az ősi szemlélet: mindig az örök értékek jegyében cselekedj! Még ebben is ott rejlik az ősi tudás: minden döntésedben tartsd szem előtt az Örökkévalóságot!
A modern ember kizuhant az Örökkévalóságból; belezuhant az önmagában vak és értelmetlen anyagi világba. Az életelv nélkül a tudat elvesztette természetes irányát, az élet elvesztette természetes medrét. Az eredmény: szinte elviselhetetlen lelki teher, nyomasztó légkör, stressz, feszültség, a Természet, az ember leértékelése, az önmagunkról alkotott képünk beszűkülése, az önmagunkhoz való viszony megromlása, elidegenedés, családi és társadalmi kapcsolataink leromlása. Ez az állapot nem felel meg az emberi természetnek. Az élet végső értelmének birtokában, a fél lábbal az Örökkévalóságban élő ember szempontjából azt mondhatnánk: hát miért nem használja az ember a Természettől kapott egyetemes értelmét arra, hogy megszabaduljon ettől az állandó nyomasztó érzéstől? Hiszen az értelem problémamegoldásra való, s ha megfelelően használjuk, akkor vissza lehet találni az Örökkévalósághoz! A mai ember azt válaszolhatja: ez az, amire a modern világ nem hagy időt. S ami még nagyobb baj: az egyetemes együttérzés háttérbe kerülésével, a lélek alapvető kozmikus valóságként felfogásának hiányában sokakban az indíttatás is egyre gyengül.
Létezik egy olyan tevékenység, amely fölött semmiféle földi hatalmasságnak nincs hatalma. Nincs az a földi hatalom, amely megakadályozhatná, hogy összehúzzuk a farizmunkat – tartja az Etka-jóga erőgyűjtő módszert megalapító Kártyikné Benke Etka. Nincs az a földi hatalom, amely megakadályozhatná, hogy az átfogóan egészséges életmódot kövessük. Nincs az a földi hatalom, ami megakadályozhatná, hogy elhatározzuk, mindent megteszünk a boldog, értelmes, teljes életért. Ahhoz, hogy rendbe jöjjünk, a Természet rendjébe kell helyezzük az életünket. Ez az út vezet a valódi boldogsághoz, ha átfogóvá, a végső valóság mindhárom oldalát magában foglalóvá tesszük alapvető döntésrendszerünket, ha az egyetemes élet alapvető voltát eltökélten, minden döntésünkben szem előtt tartjuk. Merészségre, legmélyebb életvágyunk mozgósítására, gondolkodásunk kitartó elmélyítésére van szükségünk. Ehhez pedig zavartalan nyugalomra, zavartalan lelkiállapotra, alapos ráhangolódásra, elmélyült érdeklődésre és kitartó szellemi erőfeszítésre van szükség. Itt az ideje, hogy megerősítsük állásainkat az Örökkévalóságban. Itt az ideje, hogy rendbe hozzuk az életünket és társadalmainkat, hogy kitűzzük a célt, ami ma szinte lehetetlennek látszik, mégis elkerülhetetlen: hogy minden rendben legyen.
.
.
Vers a lelki békéről
.
Meismertem a teljes lelki békét.
Ki tudtam békülni a világgal.
Nem a mai világgal, hanem azzal,
amiért élni érdemes,
és aminek eljöveteléért élek.
.
Ki tudtam békülni az élettel.
Nem azzal az élettel, ami ma itt folyik.
Az igazi élet mélyen el van rejtve.
Az igazi élet égigérő láng.
A mai világban alig-alig pislákol.
Ennek az életnek élek.
.
Ismerem a békét magammal.
Nem azzal, aki ma vagyok,
hanem azzal, aki lenni szeretnék.
Aki leszek.
Akinek megteremtéséért élek.
.