Kondor Vilmos: Budapest novemberben
Kondor Vilmos: Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes
Kondor Vilmos Budapest-sorozatát kezdettől fogva szokatlanul élénk figyelem és lelkesedés fogadta a közönség és a kritika részéről egyaránt. A Gordon Zsigmond történeteit megrajzoló regényfolyam – túlzás nélkül állíthatjuk – az egyik legsikeresebb hazai irodalmi franchise-zá kezdi kinőni magát. A régóta lebegtetett megfilmesítés és a külföldi fordítások sora legalábbis ebbe az irányba mutatnak. A Gordon-kötetek megmozgatták a mainstream kritikát is, bebizonyosodott, hogy a szűk értelemben vett szakmai kritika sem tartja zsenánt témának az igényes bűnügyi irodalmat.
Kondor Vilmos több piaci résre is rábukkant, melyeket egyetlen elegáns irodalmi gesztussal aknázott ki. Nem volt eddig magyar kemény krimink. Alig olvashattunk retrospektív művet a ’30-as és ’40-es évek hétköznapjairól, legalábbis ilyen átélhető, láttató erővel bíró szöveget semmiképp. No és hol volt eddig saját fikciós hősünk, akivel azonosulhattunk, akinek drukkolhattunk, akire büszkék lehettünk volna, aki jellemével, viszonyulásaival értelmezi korát, a jelenre vonatkoztatható érvénnyel szolgálva számunkra morális útjelzőként? Gordon Zsigmond személyében megszületett a magyar értelmiségi hős, ez pedig kultúrtörténeti esemény.
A 2008-as Budapest noir után Kondor évente jelentkezett újabb kötettel. A kezdeti rajongás némiképp alábbhagyott, teret engedve annak a – némiképp jogos – aggodalomnak, hogy ez a gyakoriság a minőség rovására mehet. A Budapest noirról senki nem gondolta, hogy tökéletes regény volna, a kritika és a közönség azonban elnéző volt hibáival szemben, mondhatni, drukkoltunk, hogy Kondor beváltsa ígéretét következő köteteivel. Ez hol sikerült, hol nem, egy bizonyos színvonalat azonban mindegyik kötet képviselt, a jóindulat pedig mindvégig kitartott mellette, amiben nagy szerepe volt Gordon Zsigmond szerethetőségének, az általa választott kor iránti kíváncsiságunknak és bonyolult nosztalgiánknak. Az évente – vagyis elképesztő tempóban – megjelenő kötetek hiányosságainak java része inkább csak bosszantó volt, mint lohasztó, hiszen csupán egy kicsit nagyobb műgonddal, alaposabb szerkesztéssel, némi érleléssel ezek a kötetek a kétségkívül nagyszerű kategóriájába eshettek volna. Jogos volt tehát az aggodalom, hogy a regényfolyam ötödik, 1956-ban játszódó zárókötete megint kissé elhamarkodott lesz. Majd néhány hónapra rá megtudtuk: még ugyanabban az évben jön a Gordon-novelláskötet is. E két könyv azonban – minden aggodalomra rácáfolva – a lehető legkellemesebb csalódás, méltán érezhetjük úgy, hogy Kondor rászolgált a megelőlegezett bizalomra, és a Budapest-sorozat a záró darabokkal végleg beérett.
A Budapest novemberben című regény kezdetén Gordon újfent a kívülálló pozíciójából érkezik az események középpontjába. Ha személyes indítéka nem volna, közelébe sem kerülne az ’56-os, budapesti eseményeknek. Ahogy az lenni szokott, mégis belekeveredik a sűrűjébe, makacsul morális alapú világfelfogása pedig a harcok frontvonalára sodorja. Egy darabig most is igyekszik megúszni, mintha ugyanolyan voyeur lenne, mint kollégája, a fotóriporter Pedrazzini, ám a történelmi helyzet kikényszeríti az állásfoglalást, itt nem lehet közönyösnek maradni. A Budapest novemberben legnagyobb erőssége most is a Kondortól megszokott újjáteremtő erő. Elvileg a személyes indíttatású nyomozás kulisszájaként szolgál a forradalom, mégis főszereplővé lép elő. A szöveg igazi sodrását nem a krimi-szál kibontakozása adja, hanem a forradalom eszkalálódása. Az utcai harcok leírásánál ráadásul olyan minőség lép be a Kondor-világba, amelyet korábban nem nagyon tapasztaltunk: a vérbeli akcióé. Érzékletesen, logikusan, követhetően és a feszültséget maximálisan felszító módon, mondhatnánk kicsit képzavarosan: látványosan írja meg az összecsapásokat Kondor, elérve az egyik legfontosabb hatást: faljuk a könyv lapjait. Az öregedő, bácsisodó, elgyötört Gordon még mindig ugyanolyan vagány, mint amilyennek szeretjük, ha le is fogyott, meg is ritkult a haja, fellépésének férfiasságából mit sem veszített, és jobb ökle is ugyanolyan svunggal lódul meg, ha a helyzet úgy kívánja. Az örök antitézis, Wayand is előkerül – kettejük összecsapását szimpatikus realizmussal menti meg a szerző a western-szerű végkifejlettől. Talán ennél a kötetnél válik a legnyilvánvalóbbá, hogy Kondor a hard-boiled krimi műfaji sajátosságait csupán ürügyként használta mindvégig, a saját (magyar) tartalom és a sajátos (történelmi) távlat ugyanis kikényszeríti a maga törvényszerűségeit, ez pedig már nem egy James Cagney-film vagy egy Dashiell Hammett-regény kliséinek lelkiismeretes felmondása. A pentalógia utolsó darabjának minden olyan eleme, amely egy noir krimit idéz, valójában csak apropó arra, hogy Kondor felkörmölje saját lábjegyzetét a magyar nép egyik leghősiesebb eseménye alá, és a saját, szigorúan hétköznapi, a kisemberek látószögére élesített, mindannyiunk számára húsbavágó verzióját adja elő róla. Amikor Gordon rágyújt arra a bizonyos Budapest cigarettára, rájövünk: a Budapest novemberben leginkább ’56-os regény.
Mi történjék, ha kétségkívül véget ért egy történet, nekünk azonban nem akaródzik megválni szeretett hősünktől? Erre találták ki az amerikai filmiparban a prequel, vagyis az előzmény intézményét. Minden hősnek kell eredettörténet, amely szerencsés esetben – visszamenőlegesen is – értelmezi, árnyalja, gazdagítja a hős személyiségét. Míg azonban a hollywoodi szakemberek elsősorban anyagi megfontolásból nyúlnak ehhez az eszközhöz, a Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes című novelláskötet esetében egyértelműen érezhetjük, hogy itt többről van szó. Valahogy úgy képzelem, ezek a novellák egyfajta melléktermékei, szebben fogalmazva: járulékos hozadékai a regényeknek. Vannak dolgok, amelyekről le kell mondani a regény egysége érdekében, legyenek mégoly értékes, erős részletek is. Ezek a részletek a legfrissebb Kondor-kötet novelláiban találták meg a helyüket. Méghozzá nem is szedett-vedett módon, a kötet építkezése ugyanis valóban egyfajta előzményteremtés szándékát sugallja: Gordonnal a ’20-as évek legelején találkozunk Philadelphiában, és a hat íráson keresztül eljutunk a Budapest noir (az első Budapest-regény) idejéig (sőt, egy évvel később, tekintve, hogy a regény 1936-ban játszódik, az novelláskötet utolsó szövege pedig 1937-ben). E novellagyűjtemény darabjai talán éppen azért felszabadultabbak, derűsebbek, és azért jut nagyobb szerep bennük a humornak, mert szerzőjüket nem nyomasztotta a nagy forma terhe: kedvére játszhatott a 20-30 oldalnyi terjedelem keretei között. Ezekben az írásokban még Gordon is derűsebb figura: puritán hedonista, éjszakai lump, a korabeli mulatók (Madame Binét műintézménye, Arizona, Zanzibár, Parisien Grill) és a dzsesszbandák jó ismerője, feltörekvő, de már ekkor is kikezdhetetlen etikájú bűnügyi újságíró, fejében fedora kalappal, kezében jegyzetfüzettel. Kellemes meglepetés, hogy Kondor a rövid formát is jól kezeli, sőt talán még magabiztosabban is, jó tempójú, arányos, feszesre húzott szövegek ezek, számos ügyes stilisztikai teljesítménnyel, finoman szőtt nyelvi humorral, választékos modorban előadva. Bár elmarad a regények mélységétől, szövegi szinten technikásabb és végső soron szórakoztatóbb etűdökkel van dolgunk. Legérdekesebb részei talán az Amerikába kivándorló magyarok életébe lopott pillantást engedő Ifjú Mariska hétköznapi halála, a záró (már-már kisregény-terjedelmű) Pernahajder volt-e Schok Jenő? és a „cselédmizériából” tragédiává fajuló címadó novella, amelyet akár Kosztolányi Édes Annájának karikatúrájaként (avagy éppen ellenkezőleg: előtte való főhajtásként) is olvashatunk. Visszaköszönnek szívünknek kedves régi szereplők is: Gellért Vladimir, Pazár doktor és Gordon tatája, aki végre-valahára meglelte a tökéletes állagú birsalmasajt receptjét. És ne feledkezzünk meg Krisztináról sem (aki az ötödik Gordon-regényben legalább annyira főszereplője a szövegnek, mint a zsurnaliszta). A Gordon-novellák olyan gusztust csinálnak a Budapest-könyvekhez, hogy csak remélni tudjuk, visszatér még valahol, valamikor a bűnügyi újságírás hőskorának kemény öklű tollnoka. (Agave Könyvek, Bp. 2011, 2012)
(Megjelent az Új Forrás 2012. évi 10. számában)
Discussion about this post